Papírhajó - Primér/Primőr

Simon Réka Zsuzsanna

De mi lesz a?

‒ Na, mi van már megint, mit lógatod az orrod? ‒ ugrott Rafael mellé Gábriel.

‒ Fáradt vagyok. Sajog mindenem. A felhőm egy ramaty. Alig aludtam valamit, és az a szűnni nem akaró dübörgés. Hallottátok? ‒ fordult a többiek felé Rafael.

‒ Ó, én már megszoktam ‒ legyintett Péter.

‒ Hogy lehet ezt megszokni, amikor még nye...?

‒ Ahogy például a villámlást is ‒ vágott közbe Péter.

‒ De ez egy... ‒ kezdte Rafael.

‒ Én semmit nem hallottam ‒ vonta meg a vállát Mihály.

‒ Semmit? ‒ kerekedett ki Rafael szeme.

‒ Semmit.

‒ Tegnapelőtt éjjel sem?

‒ Tegnapelőtt éjjel sem.

‒ A héten egyszer sem?

‒ Egyszer sem.

‒ Ez nagyon különös, mert én már sokadszorra arra ébredek, hogy egy ... ‒ folytatta Rafael.

‒ Nem tudjátok véletlenül, nem szabadul fel mostanában egy újabb felhő? ‒ bukott ki hirtelen Gábrielből.

Mindannyian Mihály felé fordították a tekintetüket.

‒ Ne nézzetek rám, fogalmam sincs. A múltkori köztudottan egyszeri, megismételhetetlen eset volt.

‒ Vagyis ezután nem fogod kihúzni a felhőt senki alól? ‒ tért rá a lényegre Gábriel.

‒ Nem.

‒ Ez egy nem túl meggyőző nem volt ‒ motyogta az orra alatt Péter.

‒ Már nagyon unom ezt a felhőügyet. Ebből elég is lesz mára. Na, viszlát, jó éjt! ‒ hadarta Mihály felháborodottan, és eltűnt az éjszakában.

‒ Megsértődött? ‒ csodálkozott Gábriel.

‒ Meg.

‒ Most komolyan, amikor a szomszédomban ... ‒ kezdett bele a mondandójába újra Rafael.

Valahol messze cikázó villámok indultak a mélybe.

‒ Jaj, újra mennydörög! Holnap majd folytatjuk, Rafael, viszlát! ‒ kiáltotta Péter, és ő is tovarebbent.

‒ Hogy utálom én is a vihart. Már itt sem vagyok, el is tűntem. Jó éjt! ‒ kiáltotta Gábriel hirtelen, és ő is felemelkedett a magasba.

‒ De most itt hagytok magamra? De mi lesz a? ‒ kiáltott utánuk Rafael.

‒ Holnap, majd holnap! ‒ hallatszott a távolból.

‒ De, de, de egy ló lakik a szomszéd felhőn! Egy ló! Halljátok? Egy ló! Egy ló! Halljátok?

Ki járt odalent?

‒ Baj van? ‒ ereszkedett Péter mellé Gábriel.

‒ Nem is tudom ‒ vakargatta a homlokát Péter.

‒ Na, mesélj! ‒ veregette meg a mellette álló vállát Mihály.

‒ Ki járt odalent? ‒ szegezte hirtelen a kérdést a többieknek Péter.

‒ Mármint mégis milyen lent? ‒ puhatolózott Rafael.

Péter nem válaszolt, a fejével a mélybe biccentett.

‒ Nem hiszem, hogy közülünk sokan lemerészkednének ‒ szaladt fülig a szája Mihálynak.

‒ Te sem? ‒ kötözködött Rafael.

‒ Én igen, de inkább kérdezd azt, lenne-e kedvem hozzá. Nem lenne! ‒ vont vállat Mihály.

‒ Történt valami? ‒ lépett közelebb Péterhez Gábriel.

‒ Történt.

‒ Hogy belőled mindig mindent harapófogóval kell kihúzni! ‒ sóhajtott Rafael.

‒ Tejbe gázoltál és megütötted a bokád? ‒ aggodalmasodott Gábriel.

‒ Jaj, dehogy! A kulcsom ‒ kezdte Péter.

‒ Eltűnt? ‒ tért a lényegre Mihály.

Péter nemet intett a fejével.

‒ Igen, vagyis nem egészen. Leejtettem.

‒ Oda, le? ‒ mutatott a mélybe Gábriel.

‒ A gravitáció átka ‒ sóhajtott Mihály.

‒ És? ‒ türelmetlenkedett Rafael.

‒ Azt hittem, a kulcsnak annyi, és azzal nekem is ‒ felelte Péter.

‒ Nincs pótkulcsod? ‒ hüledezett Rafael.

‒ Nincs ‒ vonta meg a vállát Péter.

‒ Ha ilyen gyorsasággal mesélsz, elalszom ‒ háborgott Mihály.

‒ Valaki felhozta ‒ foglalta össze tömören a történteket Péter.

‒ Na, végre! Látod, megy ez! ‒ lapogatta háton a mellette állót Mihály.

‒ Ti voltatok?

‒ Én nem! ‒ kiáltották a többiek mind egyszerre.

‒ Akkor mégis hogy került vissza? ‒ kérdezte döbbenten Péter.

‒ Gyorspostával? ‒ próbálkozott Gábriel.

‒ Van ilyen? ‒ csodálkozott Rafael.

‒ Lentről felfele nincs ‒ pontosított Mihály.

‒ És fentről lefele? ‒ folytatta Rafael.

‒ Mindenre én sem tudom a választ ‒ tárta szét a karját Mihály.

‒ Csak arra tudok gondolni, hogy ‒ kezdte halkan Péter.

‒ Felhozta ‒ folytatta suttogva Gábriel.

‒ És ha felhozta, be is jött ‒ tette hozzá Rafael.

‒ És ha bejött ‒ hüledezett Péter.

‒ Akkor itt volt ‒ fejezte be a mellette álló mondatát Rafael.

Mihály röhögve folytatta:

‒ Tűpontos megállapítás!

‒ Hogy nem vette észre senki? ‒ fordult a többiekhez Péter.

‒ Talán a szárnycsere miatt ‒ ötletelt Gábriel.

‒ Már olyat is lehet? ‒ csodálkozott Rafael.

‒ Odalent már mit nem? ‒ kérdezett vissza Gábriel.

‒ Gábriel, biztos vagy benne, hogy te semmiről nem tudsz? ‒ lépett közelebb Gábrielhez Mihály.

‒ Miért gondolod, hogy bármit is tudnom kéne az esetről?

‒ Talán azért, mert köztudott, hogy néhanapján leveleztek.

‒ Ki, vele, Gábriel, ki vele!

‒ Ha azt feltételezitek, hogy bármiről is tudomásom van, tévedtek!

‒ Írt neked mostanában?

‒ Írt.

‒ Mit?

‒ Kösz az üveggolyókat, meghálálom kulccsal.

‒ Meghálálta! ‒ bólogatott Mihály.

‒ Meghálálta! ‒ bólogattak a többiek is.

Sakk-matt!

Hajnalodott. Rafael magányosan üldögélt egy hólepte hegycsúcson, és egy sakktáblát tartott a kezében.

‒ Te meg mit csinálsz itt? ‒ ereszkedett le mellé Gábriel hirtelen.

‒ Próbálok magamhoz térni ‒ válaszolta halkan Rafael.

‒ Odafent nem jött össze?

‒ Nem.

‒ Nagyon átérzem. A kora hajnali kelés engem is teljesen kikészít ‒ veregette meg barátja vállát

Gábriel.

‒ Ki beszél itt most a koránkelésről! ‒ méltatlankodott Rafael.

‒ Ó, azt hittem, te is utálsz korán kelni.

‒ Utálok.

‒ Akkor?

‒ Ma nem kellett korán kelni.

‒ Ma miért nem?

‒ Mert szombat van.

‒ Jaj, ne is mondd, már újra szombat van ‒ háborgott Gábriel ‒, mintha valahogy mostanában gyorsabban telne az idő. El kell árulnom neked valamit, Rafael. Tudom, nálad a titkom biztonságban van, nem fogod felfedni a többiek előtt. Munkamániás vagyok. Hétvégén is már hajnalok hajnalán ébren vagyok, úgy szaggat a fejem. Nem tudok mit kezdeni magammal, csak bandukolok felhőről felhőre, hegycsúcsról hegycsúcsra, álmatlanságban szenvedek, veletek is egyre kevesebb időt töltök. Egyszerűen fogalmam sincs, mit csináljak. Hétvégén alig van munka, minden pillanatom azzal telik, hogy várok.

‒ A remény angyalaként elég reménytelennek tűnsz, barátom! ‒ veregette vállon a mellette ülőt Rafael.

‒ Hát, úgy tűnik, de látom, te sem úszol a boldogságban.

‒ Nem, vagyis, nem úgy nem, hanem jaj, nem is tudom ‒ gabalyodott bele a mondandójába Rafael.

‒ Nyugalom, csak semmi pánik, segítek. Tudom, hogy nem vagy a szavak embere, erre is születni kell, de semmi baj, én majd mondattá fűzöm a gondolataidat. Figyelted, ez egészen költőire sikeredett. Azóta megy ez nekem ennyire, amióta megrendezték az Angyalok Kreativitás Versenyét. Jó, nem nyertem, de hétvégeken azzal nyomtam el a munkamániámat, hogy erre készültem. Feltornáztam magam, legalábbis a magam szemében biztosan ‒ hömpölygött a mondanivaló Gábrielből.

‒ Olyan jól megy ez neked, hogy nem is vágnék közbe ‒ vágott közbe Rafael.

‒ Köszönöm ‒ hálálkodott Gábriel. ‒ Ez nagyon sokat jelent nekem, és persze az is, hogy segíthetek formát adni a gondolataidnak, és jó képet vágni ehhez a vacak szombathoz. Hajnalok-hajnalán itt üldögélsz lent egyedül, mert biztos magányos vagy.

‒ Nem, nem vagyok magányos.

‒ Akkor csak az lehet, hogy magaslati álmatlanságban szenvedsz. Megesik ez, nem te vagy az első angyal, akivel ez történik.

‒ Nem szenvedek álmatlanságban

‒ Akkor biztosan a sok feladat, ami a válladat nyomja. Azok súlya alatt nem bírja a terhet már a szárnyad.

‒ Elbírom a feladatokat.

‒ Talán hiányzik neked valaki.

‒ Nem hiányzik.

‒ Biztos?

‒ Biztos.

‒ Nem vall gyengeségre, ha egy angyal őszintén bevallja legjobb barátjának, hogy valaki, aki kénytelen volt itthagyni a fenti világot, hiányzik. Figyelted ezt a vall, bevall szóbravúrt?

‒ Nem figyeltem. Te kire célozgatsz itt?

‒ Konkrétan senkire, de ha benned van némi tüske, elő vele.

‒ Nincs bennem semmiféle tüske.

‒ Akkor elfelejtettük magunkat megünnepelni?

‒ Mi magunkat nem szoktuk megünnepelni, Gábriel!

‒ Ó, tényleg. Akkor csak az lehet, hogy nem törődünk veled eléggé, ugye?

‒ Gábriel!

‒ Igen! Hallgatlak!

‒ Miért gondolod, hogy bármi bajom van?

‒ Mert próbálsz magadhoz térni. Te mondtad.

‒ Boldog vagyok, Gábriel, boldog!

‒ Boldog?