Nem kötelező

 

maraisandor

 

Veres Andrea

 

Egy polgár és vallomásai

 

Márai életét, műveit folyamatosan „adagolom” a tanítás során, mivel túlságosan is kedvelem ahhoz képest, amennyit a tananyag tárgyalása engedélyez. Az Egy polgár vallomásain és a Halotti beszéden kívül annyi minden van még benne, ami kiaknázandó: mert Márai főműve Márai élete maga. Én csak a 90-es években fedeztem fel a sorra megjelenő szürke köteteket. Az akkori egyetemi oktatásban még említés szintjén sem volt helye. Pedig végig „itt” volt, csak térben volt mindig máshol. Micsoda paradoxon! Végig jelen volt, de jószerével senki nem tudott róla. Santo Domingóban Arany balladákat olvasott, Kazinczy levelezését lapozta, mindent tudott a régi és a korabeli irodalmi életről… Márai nem kedves írómmá: társammá vált. Ennyire meghatározó, folyton újraolvasásra késztető talán csak Szentkuthy Miklós Frivolitások és hitvallások című könyve volt számomra.

Az Egy polgár vallomásai szociografikus leírása a korabeli polgári társadalomnak: napirend, szokások, ruhák, emberi kapcsolatok. Megismerjük a család lakóhelyét, a lakás berendezését, a szomszédokat, a család tagjait, melyekhez mind fűződik valami történet, íz, hangulat. Márai természetesnek veszi, hogy a korabeli nyilvánosházakról is beszámol, melyeket „a mindennapos egészségügyi szükségletek céljaira” hoztak létre, s amelynek udvarán a kamasz első látogatásakor egy vágott szárnyú, szelídített bagoly sétálgatott. A cselédekről szóló részt érdemes felolvasni az osztályban Kosztolányi Édes Annájának tárgyalása előtt. A mű olvasása közben annak is tanúi lehetünk, ahogyan a gyermekből felnőtt, polgár, író válik, bár ahogyan említettem, az egész rendkívül személyes hangvételű életmű maga is Bildungsroman. Egy eltűnőben lévő világ rajza ez, amelytől már az író is búcsúzik, mégis éreztetve azonban annak a kényszerét, hogy meg kell mutatni a mindenkori jelennek ezt a valahai világot, újra észbe kapni, valami emberi mértéket adni, amíg lehet. „Láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát…kaphattam-e sokkal többet az élettől?”

Amit ő ad: életszemlélet, amelyben jó létezni. A bornak íze van, a „langy téa” meisseni porcelánban párolog a terített reggeli asztalnál, az ünnepnapok szokásrendje felemelő. Valamiféle „miheztartásvégett”. Most is, amikor a klaviatúrát nyomogatom, a töltőtoll sercegését hallom. És azt dicsérem.

A korabeli világ központja, hajtóereje és mozgatója a család, melynek hierarchiája, megtartó ereje, legendáriuma van. Az író szerint a „nagy dolgokat” kár keresni a visszatekintéskor az életünkben, „igazából nincs más élmény, csak a család”. Talán még ezt sem késő kimondani, mikor az emberi kötelékeinket a virtuális világ technicizálja.

A tanítványaim – ha nem is a magyarórák tanmenetet teljesítő hajrájában – elgondolkodhatnak az önmagukkal szembeni felelősség kérdéséről is. Márai, mint a nagybeteg a keserű gyógyszerhez, szoktatja magát az igazsághoz, mert „az igazság, hogy lelki alkatomért, sorsom fordulásáért nem vádolhatok senkit”. Mennyire szemben áll ez a szemlélet korunk önfeloldozó sugallatával.

A mű második részében az elbeszélő reflexiói, gondolatai még inkább előtérbe kerülnek: elkezdődik a kassai polgár és felesége hosszúra nyúló európai útja. „Kis négerekként” bámulják az „európai” katonákat a belga-német határon. Ez a jelenet rávilágít erre a sajátos viszonyra: teljes otthonosság a kultúrában, mégis az örök idegenség érzete a hétköznapokban. Állandó szembesülés azzal, hogy polgári mivoltában is sajátosan kelet-európai. „Zavartan éreztük, nagyon finom idegekkel, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán – s mi odafent, a mi »nagy urbanitású« felvidéki városainkban, valahogy kínos-lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, valósággal szorgalmi feladatokat végeztünk polgáriasságból, ernyedetlenül civilizálódtunk.” Márai számára az otthon, a haza mindig is a polgári gyökerek maradnak. Minden más, az irodalom, a viselkedésrendszer, az emberi kapcsolatok, az erkölcs ebből táplálkozik.

Az Egy polgár vallomásai felkelti annak az érzetét, hogy vágyunk valamire, amiben talán soha nem volt részünk. Szeretném hinni, hogy aki Márait olvas, az szeretne egy kicsit maga is Márai lenni. 

 


 

Főoldal

 

2013. június 05.
Hozzászólások (1)
2013. június 07. 12:58
Szabo Zoltan
Az Iräsod PROFI MUNKA! A hozzäszoläsok szäma, minket alkalmi fogyatekosokat minösit! Puszillak Z!
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png