Nem kötelező

 

Illés Zoltán

 

Nomen est omen

 

avagy: kisjánosok az irodalom mellékvizein

 

– Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon

 

 

Azzal a névvel élni, hogy Kis János, valljuk be, nem lehet könnyű. A vezetéknév és a keresztnév is annyira átlagos, hogy annál átlagosabb talán nincs is. Ilyen név viselőjeként kiemelkedni a szürkeségből szintén nem könnyű, már Móricz tragikus hősének sem sikerült, emlékezzünk, bele is pusztult a nagy akarásba. De most természetesen nem Móriczról van szó, hanem Sarkadi Imre majdnem elfeledett, viszont annál fontosabb drámájáról, az Oszlopos Simeonról, melynek főhőse (?) szintén ezt a Móricz által már megjelölt nevet viseli. Ő azonban nem ostobasága folytán, hanem saját értékválsága következtében jut a társadalom peremére, önként vállalt és sürgetett pusztulása az ötvenes-hatvanas évek értelmiségijének tanulság és egyben tükör is volt. Ilyen névvel élni, létezni, hogy Kis János, a magyar irodalomban immár hatványozottan baljóslatú dologgá vált.

Ne kerülgessük a dolgot, mondjuk ki rögtön az elején: Sarkadi Imre ma nem divatos szerző. Műveit ritkán és kevesek olvassák, három legfontosabb alkotása (Oszlopos Simeon, Az elveszett Paradicsom, A gyáva) mégis külön kötetben szerepel az egyik könyvkiadó Diákkönyvtár sorozatában. Ildomos lenne talán többet foglalkozni vele, de az a helyzet, hogy egy átlagos középiskolában az irodalomórák száma még arra sem elég, hogy négy év alatt minden fontos szerzőről, minden fontos irányzatról szó essék. Sarkadi Imre neve sajnálatos módon kikopóban van a magyar irodalmi közbeszédből, az irodalomtörténetben mégis fontos szerepet tölt be. Ő volt a második világháború utáni másfél évtized egyik legnagyobb reménysége, drámái és prózai művei egyaránt a legnagyobbak közé juttathatták volna nevét és alakját, ő azonban mindössze negyven évesen meghalt, kizuhant egy ötödik emeleti ablakból, máig tisztázatlan körülmények között. Alig több mint egy évvel élte túl hasonló sorskérdéseket feldolgozó, világirodalmi rangú kortársát, Albert Camus-t.

Amikor én voltam diák, valami különös csoda folytán beszéltünk róla az órán, sőt kötelező olvasmány volt A gyáva című kisregénye, melyet becsülettel el is olvastam, majd mivel nem hagyott nyugodni, egyetemi éveim alatt többször elő-elővettem egy-egy Sarkadi-kötetet. Tudtam, hogy dolgunk van egymással, de ahhoz, hogy igazán elmélyedjem valamelyik művében, arra volt szükség, hogy waldorfos osztályom tizenkettedik évfolyamos drámabemutatójához elkezdjem keresni a legmegfelelőbb alapanyagot. Kíváncsi lettem rá, hogy a nálam kettővel-hárommal fiatalabb generáció számára is ennyire nyugtalanító lehet-e egy Sarkadi mű, ma, a kétezer-tízes években, mint amennyire nyugtalanított engem fél évtizeddel a rendszerváltás után, vagy amennyire a hatvanas években az akkori fiatal és nem annyira fiatal értelmiségi réteg számára volt felkavaró és önsors-szembesítő. Végül nem én döntöttem, néhány színdarab tartalmának megismerését követően maguk a diákok tették le a voksukat Sarkadi mellett.

Tudni kell ehhez, hogy a Waldorf iskolákban az egyik legfontosabb szerepe a drámaóráknak van, szinte mind közül. Miért is? A drámaórákon a diákok közvetlenül vesznek részt a teremtésben. Ők maguk lesznek azok, akik létrehoznak valamiféle alapanyagból egy művészi produktumot, személyesen átélve minden egyes állomását a színpadra állításnak: az olvasópróbáktól és a szöveg közös meghúzásától kezdve a díszletek elkészítésén át a jelmezek kiválasztásáig, nem is beszélve a hosszadalmas és fárasztó próbafolyamatról, melynek végén ott díszeleg maga az előadás, s az abbéli öröm és büszkeség, hogy „Igen, megcsináltuk! Képesek voltunk rá!”. A Waldorf kerettanterv egyébként meglehetősen szabad kezet ad a gimnáziumi évek alatt arra nézvést, milyen darabokat érdemes elővenni a drámaórákon, miket érdemes megtanulni, színpadra alkalmazni. Vannak persze jól bejáratott darabok, amelyeket viszonylag gyakran adnak elő a Waldorf iskolákban, Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja azonban nem ilyen.

Nem könnyű olvasmány, nem is könnyű színre vinni sem. Nem azért, mert olyan rettenetesen bonyolult szcenikája lenne, hanem a benne feszülő konfliktusok ábrázolhatósága miatt. Lehet-e egyáltalán bármiféle, az egyébként nem drámatagozatos diákok birtokában lévő színészi képességgel kellően érzékeltetni, milyen indulatok, miféle keserűségek mozgatják az egyes szereplők cselekedeteit? Lehet-e hitelesen, átélve megjeleníteni Vinczéné egyszerre komikus és végtelenül tragikus alakját anélkül, hogy eleve önnön paródiájába fordulna a kísérlet? Át lehet-e adni a főszereplő Kis János lezüllésének fokozatait, okait, lelki hátterét? Megérthetjük-e egyáltalán mi magunk, akik a darab színre vitelén fáradozunk egy középiskolában, hogy miféle gyengeség és elkeseredettség tudja legyőzni Zsuzsi büszkeségét, s mi vezeti végül őt a darab legvégén ahhoz a nem várt végkifejlethez, indulatainak végzetes kitöréséhez? Képesek lehetünk-e átérezni a darabban megjelenített történelmi félmúlt légkörét? Mit jelent a társbérlet intézménye? Milyen volt az ötvenes években művésznek lenni? Hogyan veszítheti el ilyen könnyen az egzisztenciáját egy ember, s hogyan csúszhat le ilyen mélyre az alkohol hatása miatt? Egyáltalán: lecsúszás ez? Nem lehetséges, hogy egy nagyon tudatosan eltervezett, lassú öngyilkosságnak vagyunk a szemtanúi, amely végül a véletlenek összjátéka folytán az eltervezője által vártnál sokkal hamarabb „ér véget”?

Kínzó és bonyolult kérdések ezek, melyek megválaszolása végül maga a színdarab volt, abban a formájában, ahogyan a diákok előadták. Nem beszéltünk utána róla, mert a felszabadultság, amit az előadás sikere okozott bennük, önmagáért beszélt. Viszont mindent le lehetett olvasni róluk, a szemükről, s abból, ahogyan közülük egytől egyig mindenkinek megváltozott a világban való jelenléte az előadást követően.

Kis János értékválsága és züllése a mai napig aktuális olvasmány. Számos kortársunkra ráismerhetünk alakjában, de ugyanígy felfedezhetjük a mellékszereplők képében is egy-egy szomszédunkat, ismerősünket, rokonunkat, kollégánkat, osztálytársunkat, barátunkat. Ugyanezek a karakterek jönnek szembe velünk nap mint nap, s bár a történelmi környezet megváltozott körülöttük, az ember ember maradt, a maga gyarlóságaival, aljasságával, esendőségével és gyengeségeivel együtt. Nagyon várom, hogy jöjjön egy valóban hozzáértő színházi rendező, és megcsinálja a darabból a huszonegyedik század nézője számára a maga Oszlopos Simeonját. Addig is itt a nyíregyházi waldorfosok tavalyi tizenkettedikes előadása, szeretettel.

 


 

Főoldal

 

2013. május 15.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png