Nem kötelező

 

Illés Zoltán

 

Nomen est omen

 

avagy: kisjánosok az irodalom mellékvizein

 

– Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon

 

 

Azzal a névvel élni, hogy Kis János, valljuk be, nem lehet könnyű. A vezetéknév és a keresztnév is annyira átlagos, hogy annál átlagosabb talán nincs is. Ilyen név viselőjeként kiemelkedni a szürkeségből szintén nem könnyű, már Móricz tragikus hősének sem sikerült, emlékezzünk, bele is pusztult a nagy akarásba. De most természetesen nem Móriczról van szó, hanem Sarkadi Imre majdnem elfeledett, viszont annál fontosabb drámájáról, az Oszlopos Simeonról, melynek főhőse (?) szintén ezt a Móricz által már megjelölt nevet viseli. Ő azonban nem ostobasága folytán, hanem saját értékválsága következtében jut a társadalom peremére, önként vállalt és sürgetett pusztulása az ötvenes-hatvanas évek értelmiségijének tanulság és egyben tükör is volt. Ilyen névvel élni, létezni, hogy Kis János, a magyar irodalomban immár hatványozottan baljóslatú dologgá vált.

Ne kerülgessük a dolgot, mondjuk ki rögtön az elején: Sarkadi Imre ma nem divatos szerző. Műveit ritkán és kevesek olvassák, három legfontosabb alkotása (Oszlopos Simeon, Az elveszett Paradicsom, A gyáva) mégis külön kötetben szerepel az egyik könyvkiadó Diákkönyvtár sorozatában. Ildomos lenne talán többet foglalkozni vele, de az a helyzet, hogy egy átlagos középiskolában az irodalomórák száma még arra sem elég, hogy négy év alatt minden fontos szerzőről, minden fontos irányzatról szó essék. Sarkadi Imre neve sajnálatos módon kikopóban van a magyar irodalmi közbeszédből, az irodalomtörténetben mégis fontos szerepet tölt be. Ő volt a második világháború utáni másfél évtized egyik legnagyobb reménysége, drámái és prózai művei egyaránt a legnagyobbak közé juttathatták volna nevét és alakját, ő azonban mindössze negyven évesen meghalt, kizuhant egy ötödik emeleti ablakból, máig tisztázatlan körülmények között. Alig több mint egy évvel élte túl hasonló sorskérdéseket feldolgozó, világirodalmi rangú kortársát, Albert Camus-t.

Amikor én voltam diák, valami különös csoda folytán beszéltünk róla az órán, sőt kötelező olvasmány volt A gyáva című kisregénye, melyet becsülettel el is olvastam, majd mivel nem hagyott nyugodni, egyetemi éveim alatt többször elő-elővettem egy-egy Sarkadi-kötetet. Tudtam, hogy dolgunk van egymással, de ahhoz, hogy igazán elmélyedjem valamelyik művében, arra volt szükség, hogy waldorfos osztályom tizenkettedik évfolyamos drámabemutatójához elkezdjem keresni a legmegfelelőbb alapanyagot. Kíváncsi lettem rá, hogy a nálam kettővel-hárommal fiatalabb generáció számára is ennyire nyugtalanító lehet-e egy Sarkadi mű, ma, a kétezer-tízes években, mint amennyire nyugtalanított engem fél évtizeddel a rendszerváltás után, vagy amennyire a hatvanas években az akkori fiatal és nem annyira fiatal értelmiségi réteg számára volt felkavaró és önsors-szembesítő. Végül nem én döntöttem, néhány színdarab tartalmának megismerését követően maguk a diákok tették le a voksukat Sarkadi mellett.

Tudni kell ehhez, hogy a Waldorf iskolákban az egyik legfontosabb szerepe a drámaóráknak van, szinte mind közül. Miért is? A drámaórákon a diákok közvetlenül vesznek részt a teremtésben. Ők maguk lesznek azok, akik létrehoznak valamiféle alapanyagból egy művészi produktumot, személyesen átélve minden egyes állomását a színpadra állításnak: az olvasópróbáktól és a szöveg közös meghúzásától kezdve a díszletek elkészítésén át a jelmezek kiválasztásáig, nem is beszélve a hosszadalmas és fárasztó próbafolyamatról, melynek végén ott díszeleg maga az előadás, s az abbéli öröm és büszkeség, hogy „Igen, megcsináltuk! Képesek voltunk rá!”. A Waldorf kerettanterv egyébként meglehetősen szabad kezet ad a gimnáziumi évek alatt arra nézvést, milyen darabokat érdemes elővenni a drámaórákon, miket érdemes megtanulni, színpadra alkalmazni. Vannak persze jól bejáratott darabok, amelyeket viszonylag gyakran adnak elő a Waldorf iskolákban, Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja azonban nem ilyen.

Nem könnyű olvasmány, nem is könnyű színre vinni sem. Nem azért, mert olyan rettenetesen bonyolult szcenikája lenne, hanem a benne feszülő konfliktusok ábrázolhatósága miatt. Lehet-e egyáltalán bármiféle, az egyébként nem drámatagozatos diákok birtokában lévő színészi képességgel kellően érzékeltetni, milyen indulatok, miféle keserűségek mozgatják az egyes szereplők cselekedeteit? Lehet-e hitelesen, átélve megjeleníteni Vinczéné egyszerre komikus és végtelenül tragikus alakját anélkül, hogy eleve önnön paródiájába fordulna a kísérlet? Át lehet-e adni a főszereplő Kis János lezüllésének fokozatait, okait, lelki hátterét? Megérthetjük-e egyáltalán mi magunk, akik a darab színre vitelén fáradozunk egy középiskolában, hogy miféle gyengeség és elkeseredettség tudja legyőzni Zsuzsi büszkeségét, s mi vezeti végül őt a darab legvégén ahhoz a nem várt végkifejlethez, indulatainak végzetes kitöréséhez? Képesek lehetünk-e átérezni a darabban megjelenített történelmi félmúlt légkörét? Mit jelent a társbérlet intézménye? Milyen volt az ötvenes években művésznek lenni? Hogyan veszítheti el ilyen könnyen az egzisztenciáját egy ember, s hogyan csúszhat le ilyen mélyre az alkohol hatása miatt? Egyáltalán: lecsúszás ez? Nem lehetséges, hogy egy nagyon tudatosan eltervezett, lassú öngyilkosságnak vagyunk a szemtanúi, amely végül a véletlenek összjátéka folytán az eltervezője által vártnál sokkal hamarabb „ér véget”?

Kínzó és bonyolult kérdések ezek, melyek megválaszolása végül maga a színdarab volt, abban a formájában, ahogyan a diákok előadták. Nem beszéltünk utána róla, mert a felszabadultság, amit az előadás sikere okozott bennük, önmagáért beszélt. Viszont mindent le lehetett olvasni róluk, a szemükről, s abból, ahogyan közülük egytől egyig mindenkinek megváltozott a világban való jelenléte az előadást követően.

Kis János értékválsága és züllése a mai napig aktuális olvasmány. Számos kortársunkra ráismerhetünk alakjában, de ugyanígy felfedezhetjük a mellékszereplők képében is egy-egy szomszédunkat, ismerősünket, rokonunkat, kollégánkat, osztálytársunkat, barátunkat. Ugyanezek a karakterek jönnek szembe velünk nap mint nap, s bár a történelmi környezet megváltozott körülöttük, az ember ember maradt, a maga gyarlóságaival, aljasságával, esendőségével és gyengeségeivel együtt. Nagyon várom, hogy jöjjön egy valóban hozzáértő színházi rendező, és megcsinálja a darabból a huszonegyedik század nézője számára a maga Oszlopos Simeonját. Addig is itt a nyíregyházi waldorfosok tavalyi tizenkettedikes előadása, szeretettel.

 


 

Főoldal

 

2013. május 15.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA