Fazekas Sándor

A Toldi estéje

Szuggesztív, egyszerű szöveg, amelynek szomorúságán át-átüt az életerős humor. Már az indítás is megdöbbentő, Toldi, a jeles hős, az első jelenetben megvénülve saját sírját ássa – mondani sem kell, hogy az Ilosvay-féle eredeti históriában ennek nyoma sincs. Pontosan olyan feleslegesnek érzi magát, mint a modern kor mellőzött figurái, bár náluk jóval nagyobb szabású, romantikusan robosztus alak. Az elbeszélő maga is tele van kételyekkel a nyelv kifejezőerejét, a nemzeti hagyományok megőrizhetőségét, a magyarság jövőjét illetően.
A komor mondandó mellett azonban ott van a műben a vidámság, a gunyorosság és az irónia is. Prózai végszavában Arany János Vörösmartyra hivatkozik, pedig Az ősz bajnok című, jóval a Toldi-trilógia előtt keletkezett Vörösmarty-műben éppenséggel semmi humor nincsen. Ezt csak azért teszi, hogy szokatlan eljárását Vörösmarty tekintélyével hitelesítse. Érdekes módon elődjénél, Ilosvaynál a humor folyamatosan jelen van, s ott magához Toldi figurájához kapcsolódik. Arany azonban mondandója érdekében azt leválasztja Toldiról, és Bencéhez, illetve a kapus alakjához kapcsolja, így teremtve meg a kétféle tartalom egyensúlyát a műben.
Toldi tehát, bár a karja bírná még a fegyvert, feleslegesnek érzi magát, akár Csehov valamivel modernebb hősei: az érzés ugyanaz, a karakter más, hiszen Toldi egy romantikus hőssé növesztett alak. A király erkölcstelen, idegen fiatalokkal él inkább, mint idősebb, kipróbált embereivel, s amikor ezt Toldi ismételten szóvá teszi, a király elküldi magától. Három év múlva mégis érte küldet, mert egy olasz bajnok sorra legyőzi a legkiválóbb lovagokat. Mielőtt Toldi megérkezik, egy ikerpár egyik tagját megöli, de a másiknak megkíméli az életét; a testvérek szerelmi történetét is megismerhetjük az esemény kapcsán. Toldi barátcsuhába öltözve bukkan fel Buda várában. Bence, öreg szolgája (a Toldiban szereplő Bence fia) komikus, rozsdás fegyverhalommal érkezik a párviadal helyszínére. A tolongó nép kigúnyolja, de Toldi intésére elnémulnak. A már szintén megöregedett Lajos király szeme láttára kihívja és legyőzi az olaszt, kilétét azonban nem fedi fel, és elhagyja a viadal helyszínét. Lajos, bár gyanítja, hogy Toldi volt a titokzatos barát, nem biztos benne, de a hírnöke beszámol neki az eseményekről. Erre udvarába hívatja Toldit, aki Bencével együtt kinevetett figurából hőssé válik (a tömeg megbízhatatlan). Ekkor hangzik el Toldi szakállához intézett beszéde. Ezt a részletet a hős Ilosvaynál monológként adja elő, itt viszont szavait a hírnök is hallja, így a szöveg Toldi alakjának megnemesítése érdekében veszít komikus jellegéből.

Toldi elfogadja a meghívást, de a biztonság kedvéért magával viszi köntösujjában a buzogányát, mint mondja, a „kutyák” ellen. Miután meghallgathatunk egy csodaszép módon a múltba álmodott Szent László csodatételéről szóló éneket (amely győztes csata történetét a Toldi szerelmében másképpen meséli el: a tatárok magát Toldit keverték össze a szintén hatalmas termetű lovagkirállyal), az apródok egy igen-igen pajkos történetet adnak elő Toldiról, amely különös módon az eredeti históriában is szerepelt. Kemény Zsigmond javaslatára Arany nem vette bele a cselekmény fő sodrába (bár a Toldi szerelme első kidolgozása még tartalmazta Toldi elcsábításának egy átiratát), itt a sztori úgy bukkan fel, ahogy Ilosvaynál, csak a formája változott át gúnyverssé, csúfolóvá. A Toldi szerelme második kidolgozásából ez a rendkívül erotikus jelenet kimaradt. Ilosvay Toldija más: gyakorlatilag csak nagy ereje miatt lesz hőssé, számos humoros, illetve megalázó epizódon kell átesnie. „Minden reménysége boritalban vala”, írja Ilosvay.

Az udvari apródok ráadásul még az Ilosvaynál olvasható módon ki is csúfolják Toldi szakállát, úgyhogy kénytelen közülük hármat agyoncsapni, és többet megsebesíteni. Mivel nemesifjakról van szó, Lajos király halálos ítéletet szab ki rá, de erre nincs szükség: a harag megtöri Toldi életerejét, és végez a hőssel. A király megérkezik a haldoklóhoz, és végül megbékélnek egymással, még ha nézeteik markánsan különböznek is egymástól. Lajos király szerint a magyar népnek alkalmazkodnia kell a nyugati ízléshez, Toldi szerint azonban meg kell őrizni a magyarság eredeti karakterét. Arany Ilosvayhoz képest nem is annyira a történetet, inkább a hangsúlyait alakítja át, biztos kézzel nyúlva a máskülönben vegyes és töredékes elbeszélést adó Toldi-históriához, s ezzel az átértelmezéssel egészen új dimenziók felé nyitja meg művét. Íme egy világos intés a jövő nemzedékei számára:

„Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok –
Védni azt a sírból járjon fel apátok?”

Nagy a mindenkori jelen felelőssége. Olyan, mintha Arany idős korában írta volna, akárcsak az Őszikéket. Két változatban jelent meg a szöveg, egy 1848-as és egy 1854-es kiadásban. A helyzet teljesen más: a két variáns keletkezése között elbukott a szabadságharc. Ehhez képest a szövegben meglepően kevés a változtatás: már az első, 48-as változatban is megvan tehát az az ellentét, amely Toldi és a király között, illetve Arany és a környezete között fennáll! Arany nem hitt a viharos változásokban, azokat a nemzetre veszélyesnek tartotta, s mint kiderült, volt némi igaza. A világosi fegyverletétel után pedig mondanivalója csak még aktuálisabbá vált:

„Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!”

Ajánljuk még: .

Főoldal