Nem kötelező

 

Turbuly Lilla

 

Mákot a kölessel

 

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

 

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt, hogy valakim, akit nagyon szerettem, egyre súlyosbodó betegsége miatt már gyakrabban érezte tehernek az életet, mint ahányszor nem. Ezért elhatározta, hogy meghal. Minden segédeszköz nélkül, csak úgy, estéről reggelre, színtiszta akaratból. És akkor azt mondtam neki, hogy ne is próbálkozzon, ez csak egyvalakinek sikerült, Pongrácz grófnak a Beszterce ostromából. Nem volt igazam, neki se így sikerült. És erre – hiába olvastam korábban diákként, tanárként többször a Beszterce ostromát – csak most jöttem rá. Vagy az is lehet, hogy tudtam, de amikor kellett, elfelejtettem. És most azt olvasom, hogy egy kislány, Apolka egyik játszótársa, elbújt a gróf szobájában, és „látta, hogy öltözik, haját megfésüli, bajuszát kifeni, aztán kinyitja átellenben a fekete szekrényt (»patikának« nevezték a várbeliek), ahol mindenféle alakú üvegek álltak, mindenféle folyadékokkal megtöltve, kivesz egyet, és kiissza”.

Megcsalja az embert az emlékezete, de jól van ez így mégis. Mert mire való az irodalom, és mire valók a kötelező olvasmányok, ha nem arra, hogy abban a pillanatban, amikor szükségünk van rá, az és úgy jusson eszünkbe, amire és ahogy a legnagyobb szükségünk van?

A mostani újraolvasás másik, most már közéleti tapasztalata viszont az volt, hogy ez a Pongrácz István mennyire kortársunk abban, hogy nem akar kortárs lenni. Hogy elutasít mindent, ami most van, mindent, ami arról szól, hogy nem a múltból, hanem az innenből kellene kiindulni, és ha így nem jó, megváltoztatni. De nem úgy, hogy visszaálmodjuk magunkat száz-kétszáz esztendővel korábbra, és úgy teszünk, mintha az, ami akkor volt, most is ugyanúgy működhetne, elég hozzá a Ctrl+C, Ctrl+V.

Persze lehet, hogy ez egy középiskolásnak evidencia, és inkább talán azt fogja nehezebben megfogalmazni, hogy miért szerethető mégis ez a Pongrácz gróf, ha (neki személy szerint) szerethető egyáltalán. Mikszáth egyébként sokat nem segít ebben, nem csinál belőle kedves, habókos különcöt, de színtiszta bolondot sem, némi távolságtartással írja meg apróbb-nagyobb gonoszságait, világosabb és zavarodottabb időszakait, ugyanúgy, mint elvhűségét, nagylelkű gesztusait. A legfőbb érv a gróf mellett, amiért szánni és még szeretni is lehet, az éppen az Apolka iránti szeretete, és ennek kölcsönössége, ez a számára érthetetlen és szokatlan tapasztalat, aminek az elvesztésétől annyira retteg, hogy kezébe veszi azt a bizonyos „orvosságos üveget”.

A másik, amiről vele kapcsolatban feltétlenül beszélgetnék a gyerekekkel, az a szembesíteni vagy nem szembesíteni dilemmája. Tükröt kell-e tartani az elé, aki tévképzetekben éli az életét? Ahogy Don Quijote elé is tükröt tartottak, és ahogy Pongrácz gróf elé is odatartja a tükröt egy környékbeli kisasszony, akinek virágot küld (csak és kizárólag Pamutkay ezredes biztatására), és aki éppen a Don Quijotét küldi neki vissza, célzatos ajándékként. A gróf pedig magára ismer a regényhősben, talán ki is józanodna, és ebbe a józanodásba bele is keseredne, ha nem kellene rögvest megvédenie Estella (kizárólag a stratégiailag fontos pillanatokban megmutatkozó) női szemérmét. Biztos, hogy szóba hoznám Ibsent, és az ő kapcsán az élethazugságokat is. Akit jóval modernebbnek tartunk a nála egyébként 19 évvel fiatalabb Mikszáthnál, pedig ugyanarról van szó: mi történik, ha valakit megfosztanak az élete tartóoszlopát jelentő élethazugságától? Feltétlenül meg kell ezt tenni? És ha igen, hogyan? Egyáltalán: hazugságról van itt szó, vagy „csak” arról, hogy Pongrácz gróf nincs szinkronban a saját korával?

Mikszáthot íróként is azzal a közismert Benczúr-festménnyel szoktuk azonosítani, amelyen joviálisan, kikerekedve szivarozik egy kényelmes bőrfotelben. A mesélő, anekdotázó író. A jó palóc. Pedig jóval keserűbb, jóval kritikusabb ő ennél, csak hát tényleg úgy mesél el mindent, hogy a felszínen ez látszik. Ej, ezek a Trnowsky-fivérek! Hát nem vicces, ahogy egymásra licitálnak? Vicces. De szegény Apolkának már nem annyira, mert a bőrére megy ez az acsarkodás. Meg nekünk se annyira, ha belegondolunk, hogy láttunk már mi is ilyet: hogy semmi sem számít, csak az, hogy a másikat legyőzzük, hogy neki soha, semmilyen körülmények között ne legyen igaza.

És ha már igazság: a Beszterce ostroma jó alkalom arra is, hogy fikció és valóság viszonyáról beszéljünk. Mikszáth egy a regényhez illesztett függelékben vallja be Nagy Miklós szerkesztőnek, hogy bizony ő is „tönkretette a témát”, ahogy A kaméliás hölgy Armand-jának élő modellje mondta neki, személyesen, Dumas-ról. Mert „ami a Beszterce ostromában igaz, az mind nem valószínű”. Ellentétben azzal, amit a képzeletéből hozzákevert. Kitalált szereplő Apolka is. Így hát le sem írhatta az esküvői öltözékét a Vágvölgyi Lap, ahogy Mikszáth a regény utolsó bekezdésében megemlíti. Pedig erről a ruháról, pontosabban a regény utolsó mondatáról („Ha jól emlékszem, szürke útiruhát viselt, orgonavirágos szalmakalappal.”) külön tanulmányt lehetne írni, olyan sokat elárul Apolkáról és Pongrácz grófhoz való viszonyáról. De hogy ez így legyen, ahhoz úgy kell keverni – miként Mikszáth írja – „a mákot a kölessel”, vagyis a fikciót a valósággal, ahogy ő keverte. 

 


 

Főoldal

 

2013. március 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png