Karafiáth Metta
1984
Régen, még a gimiben és az egyetem alatt minden elolvasott könyvről, lett légyen az kötelező, ajánlott vagy egyéni olvasmány, készítettem egy afféle kivonatolt olvasónaplót. Az elmaradhatatlan cselekményváz, keletkezési körülmény, szereplők felsorakoztatása mellett teletűzdeltem idézetekkel, esetleg rendkívül komolynak vélt képzettársításokkal. George Orwell 1984 című regénye sem maradt ki a szórásból, természetesen, ám csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy macskakaparásom most nem lesz segítségemül.
Az viszont vitathatatlan, hogy az 1984-et valahogy nálunk mindenki külön kategóriaként kezelte a suliban, mintha valamiért kiemelkedett volna a többi utópia közül (pedig vettünk jó párat előtte is, utána is). Hogy mi teszi ennyire különlegessé? Többek közt bizonyára az, hogy hozzánk 50 év alatt érkezett el. (Szamizdat formában persze terjedt amatőr fordítók munkája, gépelt papíron.) Ötven év tehát, s ’84 már az első hivatalos megjelenéskor a múlt volt, ám mondanivalója egyre riasztóbb aktualitást kapott. A miheztartás végett: a regény alapsztorija 1984-ben, a jövőben játszódik egy diktatórikus, totalitárius államban, ahogy a falakra felhelyezett és kikapcsolhatatlan Telekép közvetíti a Nagy Testvér (eredeti nevén Big Brother; ismerős?) üzeneteit/gondolatatait/parancsait. Nem lehet előle elbújni. Nem lehet kikerülni. Egyszerűen létezik, mindig is létezett, ahogy maga a mindenható Párt is. Ebben él Winston elvtárs, akiben nem a kötelező Két Perc Gyűlölet váltja ki a lobogó dühöt, hanem a tehetetlenség, a magány, az elsivárosodott és magányos élet, ahol még a legalapvetőbb tárgyi szükségleteket is seftelések árán lehet kielégíteni, az emberi szükségletek (nemi, érzelmi vagy intellektuális) deviánsnak számítanak. Egyáltalán, miért tesz fel, még ha csak fejben is, kérdéseket? Miért akar naplót írni? Miért él benne a küzdőszellem?
Hiszen minden ellene szól: a gondolatrendőrség, a mindenható Párt, a folyton változó múlt, a szakadatlan háború (az ellenség mindegy is), a hiszterizált tömegek, az elnyomott, külkerületekben tengődő prolik, s mindenekelőtt a Nagy Testvér.
Régi közhely, hogy eljött a Big Brother, azaz a Nagy Testvér kora. Ezt még azok is fennen hangoztatják, akik netalán köszönőviszonyban sincsenek az elképzelés atyjával, avagy Orwell regényével. Nem újdonság a regény keletkezési éve sem, eleget hangoztatták gimnáziumban az irodalomtanárok. (Igen, tanárnő, a mű keletkezési éve 1948, és az akkor oly távolinak tűnő számok felcserélésével kívánta illusztrálni a szerző, hogy a messzi jövőben játszódik ez az ellenutópia, azaz disztópia, mely negatív társadalmi jövőképet fest. Köszönöm, jeles.) Hogy mára 1984 a gyerekkor koraködébe vész, vagy akár a szülők fiatal felnőttkorára esik, külön pikantériát ad a dolognak: múltban játszódó sötét tónusok egy később elemeiben megvalósultnak tetsző világban, mégis teljesen mentes a nosztalgiától. S miért?
A kérdés korántsem költői: mert egyszerűen körbevesz minket ez a pár évtizede elképesztően futurisztikusnak tetsző környezet. Avagy Winston élete, akár tetszik, akár nem, már-már zavaróan ismerős: minden látszik, hallatszik, kitudódik, szándékosan kihirdetődik, az elhallgatásnak is megvan a maga logikája. Minderre villámsebesen fény derül, hiszen Orwell rögtön mintegy „belöki” olvasóját e durva, de mégis éles kontúrokkal rajzolt világba, ahol minden vagy fekete, vagy fehér, a kérdésekre, már ha valakiben megfogalmazódna ilyen, kész választ ad a Párt mindenhová elérő keze. Ijesztő, dermesztő lét – s ebben a fércmodern, állandóan mesterséges forradalmi hevületben tartott álközösségben kutat kapaszkodó után Winston, valami igazi emlék, valódi, megmásítatlan történelem, kitáguló univerzum iránt sóvárogva. S épp csak egy pillantást vet mélységébe, hogy aztán nyakon zúdítsa a realitás, a jelen realitásának minden véres, kegyetlen szennye.
A regény hihetetlen sikertörténetét szerencsére nem a híres-hírhedt reality show-k alapozták meg. Generációk sora csodálkozik rá újra és újra, hogy mennyire lehet akár karnyújtásnyira is egy ilyen kíméletlen, beszabályozott és kirekesztő világrend. Mindemellett alkotók sorát ihlette meg Ray Bradbury Fahrenheit 451-étől Murakami Haruki 1Q84 trilógiájáig. Komoly, elgondolkodtató könyv, még ha a fordítás minősége esetenként meg-megkérdőjelezhető is. Még a regényből megismert, a Párt által preferált „újbeszél” nyelv szabályai szerint is.
