Németh Zoltán
Egy olvashatatlan regény
Ottlik Géza: Iskola a határon
Ottlik Géza Iskola a határon című regénye olvashatatlan alkotás. Én legalábbis többször belekezdtem az olvasásába, és legtöbbször nem is tudtam végigolvasni. Tizenéves koromban még nem hallottam róla, huszonéves koromban már feladatként tűztem ki célul magam elé, de nem ment. Egész egyszerűen nem bírtam elolvasni. Hosszú volt, vontatott, és egy idő után elment a kedvem az egésztől. Inkább verseket olvastam.
Pedig a cselekmény iskolában játszódik, 10-12 éves gyerekek között – mégsem ifjúsági regény. Sőt: nagyon is nem az. Inkább a nevelés traumájáról, a felnőtté válás terrorjáról szól. Arról, hogy mindenkit betörnek, a felnőttek világa mindenkit megfoszt a gyerekkori álomvilágtól. Ráadásul itt egészen extrém környezetben zajlik az idomítás: egy katonaiskolában. Egy katonaiskolában, ahol az idősebb növendékek már átvették a felnőtt világ kíméletlenségét, és tervszerűen, csoportba tömörülve bánnak el a kisebbekkel és a gyengébbekkel. Egy ilyen környezetben követhetjük Medve Gábor sorsát, megaláztatásokon, dacos ellenállási kísérleteken keresztül.
Nem véletlenül írják az irodalomtörténészek, hogy az Iskola a határon „példázatszerű nevelési regény” (Szegedy-Maszák Mihály). Mert Medve Gábor története arról is szól, hogyan válik egy kisgyerekből férfi, aki az átéltek hatására már egészen fiatalon szembesül azzal a tapasztalattal, amit József Attila így írt le Eszmélet című versében:
„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg…”
A regény zárlata ennek a különös szabadságnak az élményével szembesít. Az életnek ezzel a minden emberin túli szabadságával. Ez az a szabadság, amelyet csak a hosszú ideig kórházban, szanatóriumban gyógykezelt, esetleg börtönt megjárt emberek éreznek, miután elhagyják a kényszerűség helyét. Vagy a magányosak, akiknek már senkijük sem maradt. Vagy az Ottlik-féle katonaiskola növendékei. Nem véletlen, hogy a regény sok kritikusa ezzel a létezésre vonatkozó általános tapasztalattal nem tudott mit kezdeni. A szocialista realizmus hívei éppen ezért a Horthy-kor önkényuralmi rendszerét bíráló példázatként olvasták az Iskola a határon-t, más értelmezők pedig éppen fordítva, a kommunista Rákosi-diktatúra allegóriáját látták a kőszegi katonaiskola embertelenségében.
Őszintén feltehetjük a kérdést önmagunknak is: vajon hányan szembesültünk az elesettségnek, az árvaságnak és a megalázottságnak olyan mértékű tapasztalatával, amely után ezt az embertelen szabadságot fel tudjuk fogni, és át tudjuk érezni? Vagy az is lehet, kitágítva a gondolatot, hogy minden, ami irányít bennünket: a család, a szülők, a környezet, a nyelv, a nevelés – egyszóval minden rabság, amely kiszolgáltatottá tesz bennünket? Mi az, ami a miénk belőlünk, és mi az, ami nevelés, idomítás? Kik vagyunk tehát, és kik lehetünk? És milyen szabadság az, ami túl van nyelven és családon, túl van a nevelésen és minden ismerősünkön, minden élőlényen és tárgyon, amely körülvesz bennünket? Van ilyen szabadság? Egyáltalán ez a neve? Szabadság?
Igen, ez egy olvashatatlan könyv. Ráadásul annyira tudatosan játszik rá erre az olvashatatlanságra, hogy ezt az 1959-ben megjelent regényt az első magyar posztmodern szövegként is felfoghatjuk. A könyv legendás első három fejezete ugyanis „az elbeszélés nehézségeiről” szól. Arról, hogy történeteink elmondhatatlanok, mert talán nem is mi használjuk a nyelvet, hanem a nyelv használ bennünket. Mint ahogy azt fokozatosan ismeri fel a regény főszövegében Bébé (Both Benedek), aki Medve Gábor kéziratát olvassa és kommentálja. Bébé arra döbben rá, hogy a Medvével együtt eltöltött évekről egészen más emlékei vannak, mint amit a kéziratban talált. Először talán magabiztosan javítja ki egykori barátja kéziratát, később egyre kétségbeesettebben. Mert a kézirat olvashatatlanságával szembesül. Azzal, hogy még közös történeteink is különbözőek, más és más nézőpontból egészen eltérő olvasatokat tesznek lehetővé. Hiába a reflexió az írás folyamatára, hiába hoz fel biztosnak látszó pontokat. A Medve-kézirat átírásával, újraírásával, javítgatásával bíbelődő, kezdetben talán naivan olvasó Bébé maga is arra a következtetésre jut, hogy: „De nem így telt velünk az idő. Rosszul mondtam el az egészet.”
Ottlik Géza Iskola a határon című regénye olvashatatlan mű. Mert éppen erről az olvashatatlanságról is szól. Az olvasás lezárhatatlanságáról. Arról, hogy igazságaink mennyire védtelenek. Hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk saját történeteinknek. Saját nevelésünknek. Környezetünknek. Barátainknak. Saját nyelvünknek. Amelyről kiderül, nem is a miénk. Mert nem tudjuk elmondani a segítségével azt, amit szeretnénk. Mert ezt a nyelvet szüleinktől, nagyszüleinktől kaptuk, és nem mi találtuk ki magunknak. Talán alkalmatlan is arra, amire használni szeretnénk. Mivel még önmagunkat sem tudjuk megírni és elolvasni, önmagunk számára is titok vagyunk.
És mivel ennyire olvashatatlan minden, legalább ezt az olvashatatlan regényt feltétlen el kell majd olvasni.
