Técsy Edit
Kikínlódtatott
Csehov: Sirály
„A szó az orosz élet megfejtése. Az egész élet kínszenvedés. Fizikai, esztétikai, stiláris, bármilyen.” (Viktor Jerofejev: Az orosz lélek enciklopédiája)
Általában véve szeretem azokat a szerzőket, akiknek kellő mértékű érzékük van az iróniához, s az orosz irodalom talán csak ilyen íróból áll. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja lemegy egy pincébe meginni egy sört, hogy kitisztuljon a tudata, Puskin öregasszonya szívrohamot kap a szobájába lépő fiatalember látványára, Tolsztojnál Vronszkij meg van győződve róla, hogy pluck-ja a világon senkinek sem lehet több, mint neki, de még Ulickaja is: az anyjával és nagyanyjával élő Surik egyetlenegy módját tudja elképzelni a nők megvigasztalásának...
Csehovnak például mulatságosak a szerzői utasításai. A Sirály kezdő színhelye: „széles fasor, amely egy tó felé vezet … A fasort ….dobogó keríti el, úgyhogy a tó egyáltalán nem is látszik”. Díszlettervező legyen a talpán, aki ennek maradéktalanul eleget tesz. A kedvencem mégis az utolsó felvonás színhelyének leírása: „Szorin házának egyik szalonja, melyet Konsztantyin Trepljov dolgozószobává alakított át.” Az első jelenet a parkban, a második a krokettpályánál, a harmadik az ebédlőben játszódott – kíváncsi lennék, honnan jönne rá a néző, hogy az egyik szalont átalakította Trepljov. Nyilván a bútorzatból, de magának Csehovnak is lehettek kételyei, mivel a biztonság kedvéért beleszőtte az egyik párbeszédbe. De még mindig ott a kérdés, hogy ha van másik szalon is, akkor miért épp itt gyűlnek össze? A színfalak mögül mélabús keringő hallatszik – remek hangulatfestés, de nem tudom, ki hallgathatja, hiszen mindenki a szalon-dolgozószobában van. ….
Megnevettetnek az irodalomról, színházról szóló dialógusok is, a művészi sorsról való elmélkedések, önreflexiók. A darab legnagyobb erényének azt a szimmetriát tartom, ami a középpontba helyezi a művészi lét kérdéseit: Trepljov (egyelőre sikertelen) író, anyja Arkagyina sikeres színésznő, Trepljov szerelme, Nyina (egyelőre sikertelen) színésznő, Arkagyina szerelme, Trigorin sikeres író. Általános vélekedés, hogy a legtöbb jó író megelőzi korát, kortársai, a kritikusok, a közönség nem ismeri fel a tehetségét – másokat pedig érdemtelenül magasra emel. Ezt hangozatja Trepljov is: „én tehetségesebb vagyok mindnyájatoknál!”, mégis mintha kezdettől fogva a bukásra készülne. Az első felvonásban előadandó darabja minden pillanatban veszélybe kerül: a statiszták tíz perccel a kezdés előtt még fürdeni mennek, a főszereplő Nyina lélekszakadva érkezik az utolsó pillanatban, s csupán fél órára szökött el otthonról. Később nyilvánvalóvá válik az is, hogy ő maga sem érti Trepljovot, hiányolja darabjából a szerelmet, s szemére veti, hogy „homályosan, afféle szimbólumokban fejezi ki magát. Úgy sejtem, ez a sirály is szimbólum, de bocsásson meg, nem értem…” Nem lehet elsiklani ezek után afelett, hogy Trepljov lelövi saját magát, mint annak idején a sirályt, Nyina a vesztébe rohan, lezuhan, mint a sirály, s Trigorin elbeszélés témájává teszi, kitömeti a sirályt, majd elfeledkezik róla, ahogyan Nyináról is. Túlságosan nyilvánvaló azonban a kapcsolat, itt is észre kell vennünk az iróniát: ha csupán a jelképhez való kapcsolódásuk alapján nézzük a szereplőket, nagyban szűkítjük az értelmezés lehetőségeit, s Trigorinban lelketlen írót látunk, akinek minden holttá válik a kezében, Arkagyinában felületes nőt, Nyinában áldozatot, Trepljovban korát megelőző hőst.
Csehov lépést tart a korral, ismeri a népszerű művészeti irányokat, alakjai ezeket jelenítik meg, s a figyelmes közönség jól szórakozhat, miközben a szereplők megsértődnek, ha fő vonásaikat megnevezik: Arkagyina szájából szitokszónak hangzik a fiának odavetett „dekadens” jelző, miközben az meg nem értett zseninek látja magát, aki új formákkal kísérletezik. De könnyen elfogadjuk Trepljov ítéletét Trigorinról és Arkagyináról is, akiket iparosoknak nevez, a népszerű darabokat morális, unalmas, felszínes műveknek. A kérdés azonban nem az, melyikük az „igazi művész”, inkább az érdekes, melyikük mit vár a művészettől. Hárman közülük az alkotást ihletett állapotnak, magasztos érzésnek gondolják, ami áldozatokkal is jár, és elsősorban sikert, elismertséget várnak jutalmul, a népszerű Trigorin viszont a gyötrelem, kényszer, ellenséges, odadob, letapos, szörnyű szavakkal beszél mesterségéről, és siker helyett nyugalomra vágyik. Tehát mindenki valami mást szeretne, mint ami jutott neki, s ugyanez figyelhető meg a szerelmi történetekben is, kapcsolatok lineáris láncát rajzolhatjuk fel, a végletekig fokozva a komikumot. Medvegyenko Másába szerelmes, Mása Trepljovba, Trepljov Nyinába, Nyina Trigorinba, ő Arkagyinába, de még a jószágigazgató felesége is összeszűri a levet az orvossal, kicsit eltúlozva a Nyina által megfogalmazott naiv nézői elvárásnak való megfelelést, miszerint „egy darabban okvetlenül lennie kell szerelemnek”. Ebben a darabban a megtévesztő látszat ellenére sincs szerelem, a dráma alakjai saját magukba szerelmesek, saját hangjukon kívül mást nem hallanak meg, s közben folyton egymás viselkedésére adnak logikusnak tűnő magyarázatokat.
Távol álljon tőlem a szerzőt bármely művének orvos alakjával azonosítani, eredeti foglalkozása mégis annyira gyakran köszön vissza munkásságában, hogy lehetetlen az önirónia gyanúja nélkül értelmezni ezeket a figurákat, akiknek tudománya a valeriáncseppek és a szóda adagolásáig terjed, miközben mindenkit megértve elemzik a lélek rejtélyeit. (Ugyanez a helyzet az intézőjének kiszolgáltatott földesúrral, Szorinnal is, aki nem kaphatja meg saját lovait kikocsizáshoz.)
Maupassant (akinek a könyvét Arkagyina is olvassa) írja egy elbeszélésében, hogy az igazi tragédiák a csendes tópartokon történnek. Ha nem szőné át az egész darabot valamiféle tragikus felhang, a Sirály bohózatba illő cselekmény lenne, nevettető paródiája a színházi viszonyoknak, az emberi kapcsolatoknak.
Csehov azonban nem hagyja, hogy a hősei teljesen nevetségesek legyenek, viselkedésük mögött valóban tragédiák, valódi emberi szenvedések állnak. Arkagyina jelenlegi életében nincs már helye Trepljov emlékének a megvert mosónőről, akit ő ápolt, Medvegyenko gyalog is hazamegy gyermekéhez, akit Mása képtelen gondozni, Szorin haldoklik, Nyina a gyermekét és ép eszét veszíti el – sok apró jelenet, ami mégis sajnálatra méltóvá teszi azokat a szereplőket, akiket túlzásba vitt szenvelgésük miatt már megmosolyogtunk. Tragikus hőssé alapvető kisszerűsége miatt mégsem válhat senki, hiszen gondolkodásmódjuk nem emeli őket az átlag fölé – Oroszországban még az ebihal is filozofál.
