Tóth Kata
Plezúr a szíven
Stendhal: Vörös és fekete
Két és fél év kötelezőkkel folytatott küzdelem után végre eljutsz a realizmusig, és egyszeriben történik valami. Könnyelműség lenne csodának nevezni, de a pozitív előjelű változás mindenképpen adekvát kifejezés. Vagy a diákok érdeklődése fordul száznyolcvan fokot a facebookról az irodalom irányába, vagy a téma válik érdekesebbé (de hát az irodalom évszázadok óta csak szerelemről és halálról szól, a téma változatlan!), sőt az is lehet, hogy egyik sem. Egy azonban biztos: nem kell többet trükközni. Ha kimondod, hogy kötelező, a válogatott grimaszok és hangeffektusok arzenálja helyett kezeket látsz a levegőben, és kérdések cikáznak mindenfelől. Szóval nincs több mese, 3D-s csinnadratta, bábszínház és maszkabál; regény van, papírcsörgés és szövegélvezés – végre, nem csak egy messzi-messzi galaxisban.
Egyébként Julien tehet mindenről. Előtoppan egy ismeretlen francia kis faluból, Verrières-ből, szemtelenül fiatal és ambiciózus, azt mondja, amit hallani szeretnénk, mi meg persze hiszünk neki, isszuk a szavait, hevesen bólogatunk, közben persze pontosan tudjuk, hogy szándékai korántsem tisztességesek. Bátran beszélek téperegyben, hiszen az egész nőtársadalom nevében szólok, akik anno, 17 évesen belehabarodtak ebbe a fiúba. Félve mondom ki, de ez a szerelem ma is tart: ha Julien szóba kerül, netán taníthatom, újra érzem azt a régi rajongást, amit csak a gimnazista lányok tudnak igazán az első szerelemnél. Stendhal valószínűleg nem tudta, hogy Juliennel megteremtette az imádnivaló sármőr archetípusát, aki nem mellesleg úgy játszik a nők szívével, ahogy Messi szokott tétmérkőzéseken dühöngő stadionokban a labdával. Julien az őse tehát Rastignacnak, Mr. Greynek, de még annak a szomszéd srácnak is, akivel hónapok óta nem jutsz dűlőre. Hiába, „a regény tükör: utunkat tükrözi”, csak nehogy torz legyen a kép, amit meglátunk benne!
Julien, te drága… Gyűlölni kellene téged, mégsem megy; akár de Renalné, akár Mathilde szerepét játszom, mindig találok valami kiskaput ott a lelkedben, ami megmagyarázza, hogy mit miért teszel, ami felment a bűneid alól, ami miatt nem lehet nem szeretni. Igen, a lelkedben, ismerem minden gondolatodat, tudom, hogy éppen mi zajlik benned, hiszen hallom a fejedben a monoton zúgó belső monológot. Tartuffe-ként viselkedsz, pedig csak magadat mented: a származás, az tehet mindenről. Egy ács fiaként nem jósolnak neked nagy jövőt, pedig láttunk már ács fiából lett messiást! A társadalmi kitörésnek két útja közül választhatsz: katona leszel vagy pap – a tűzoltó és a vadakat terelő juhász eshetősége kizárt. Bizonyítani akarsz, szó szerint idézed a Bibliát, megcsillogtatod hallatlan műveltségedet és intelligenciádat, gyerekeket tanítasz, közben titkon őrzöd hősöd, Napóleon képét. Ne csodálkozz, hogy a nők a lábad előtt hevernek!
Klasszikus törtetőként kettős létrán lépkedsz, az egyik a nők szobájába, a másik az áhított ranghoz vezet, s e két dolog valójában összefonódik. Csakis a nők által tudsz felemelkedni, rangot szerezni. A szerelmet ésszel teszed, utólag látod csak be, mennyi érzés is volt mögötte. Megtanítasz arra, hogy ésszel nem lehet szeretni! „Nem tőle veszem el, amit Juliennek adok” – de Renalné, a férjét megcsaló asszony is mentségeket keres, lelkének tisztaságával és a szerelem őszinte fellángolásával teszi legitimmé az eltitkolt viszonyt, melyről gyorsan tudomást szereznek. Julien, neked pedig nyilván tovább kell állnod: a nevelői posztot hamar cseréled nehéz, papi ruhára, hogy a besançoni szemináriumban bizonyíts. Gőgös vagy és öntelt, lenézed társaidat, úgy véled, mindent jobban tudsz náluk. Tisztában vagy azzal, hogy neked a szeminárium csak kényszerpihenő, a cél felé vezető út egy állomása, és hiába vannak irigyeid, Pirard abbé, aki apád helyett apád lesz, megsegít majd. Örök kívülálló vagy.
Az abbé közbenjárására Párizsban találod magad, befolyásos állást kapsz, utazol, beigazolódni látszik a mese: a legkisebb fiú karriert csinál a nagyvárosban. Katonai rangokat kapsz, nemesi nevet, mégis elvéted a tervet: belezúgsz a helyi hisztérikába, aki nem mellesleg a munkaadód lánya. Vonz az elérhetetlensége, de pontosan tudod, hogy nem illetek össze. Veszélyes vizekre evezel, egyszeriben odavesznek az álmok. Nem elég a nem klasszikus értelemben vett szerelem, önkínzás ez inkább, mint valódi érzés, afféle héja-nász az avaron. Mathilde teherbe esik. Egy nem kívánt házasság van kilátásban, de az ex – de Renalné – szokás szerint bekavar, nehogy happy enddel végződjön a mese. Meg akarod ölni. Rálősz. Elvéted. A vállából csorog a bíborszínű vér, mely éppen olyan, mint a verrières-i templom belső falát borító szövet. De Renalnéra lősz, de ez a golyó az egész képmutató társadalomnak szól, annak a létnek, amit négy év alatt magad is végigjártál, az előkelők és parasztok örökös harcának. „Maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi?” – nem csupán vádolnak, el is ítélnek, és akkor, az utolsó napokban jössz rá, hogy csupán egy nő tudott önmagadért szeretni, a másiknak csak színházi kellékes voltál az egyszemélyes műdrámában.
Julien halott, mégis köztünk jár. Nem akar katona lenni, sem pap. Nem Napóleon a hőse, inkább a legújabb aranylabdás. Nem létrán mászik fel az áhított nőhöz, hanem ráír a facebookon. Naponta láthatod őt, amikor bekapcsolod a tévét; amikor olvasol egy regényt; amikor a szomszéd srác leviszi a szemetet. Julien él: vörösen, feketén; vörösben és feketében. De mindig hagy egy plezúrt a szíven.
