Illés Zoltán
A magány körei
(Ábel lúzer rulez!)
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Waldorfiában egészen más minden. Az irodalomtanítás is. Szó sincs a más középiskolákban megszokott, szigorúan kronologikus haladás szerinti ismerkedésről az irodalom nagyjaival. Nem az ókori, nehéz irodalmakkal kezdi a kilencedikes diák gimnáziumi tanulmányait, hanem olyan irodalmi műveket kap kézhez, amelyek életkorához, élethelyzetéhez a lehető legjobban passzolnak, amelyeknek értelmezése során lehetőleg az őt aktuálisan foglalkoztató kérdésekre kaphat válaszokat – vagy pedig nem is válaszokat, hanem kérdéseket, amelyeket nem is gondolt volna föltenni, s amelyek megválaszolása éppen saját feladata kell legyen.
Kilencedikes korában a waldorfos diák kilépni kényszerül egész addigi megszokott közegéből. Nyolc éven keresztül egy osztálytanító köré szerveződik az élete, illetve iskolai tanulmányai; ugyanaz az egy ember tanítja neki a fő tantárgyakat, néhány jól képzett szaktanár egyre szélesedő jelenléte és segítsége mellett. Az osztálytanító szinte tyúkanyóként pátyolgatja csibéit, minden tanítvány minden egyes rezdülését nyomon követve egyengeti a diákok általános iskolai előrehaladását. A nyolcadik osztály végeztével aztán ez az egyetlen tyúkanyótól függés véget ér. Köldökzsinórok szakadnak fájdalmak közepette, minden diák kicsit magára marad, s ez a magány egész addig befolyásolja minden iskolai megnyilvánulásukat, amíg el nem fogadják ezt a gyökeresen más helyzetet, ahol nem fogja már kezüket féltő gonddal egy és ugyanaz a tanító.
Ebben a hirtelen támadt nagy magányban nem sok értelme volna a diákokat Antigoné tragédiájával, Odüsszeusz útjával és hasonló, hagyományosan kilencedikes anyagokkal terhelni, meglesz majd azoknak is az idejük a waldorfos gimnáziumi évek alatt. Sokkal nagyobb hatással van rájuk néhány olyan irodalmi mű, amely a magány, a magárahagyottság kínzó érzésének feldolgozásán keresztül jut el ifjú olvasóik szívébe. Három művet vettem elő eddig minden kilencedikes waldorfos osztályomban, amikor elérkeztünk velük legelső gimnáziumi irodalom-epochájukhoz. William Golding A Legyek Ura című regénye egy csapat, önhibáján és akaratán kívül magára utalt gyermek történetét dolgozza fel, talán legsarkosabban utalva a kilencedikes diákok helyzetére. Az epocha első hetén szoktunk vele foglalkozni. A második héten Shakespeare Rómeó és Júliáját vesszük elő (lehetőleg Nádasdy Ádám fordításában), amely alkalmas a társadalom keretein belül önként és sorsszerűen előidézett magánynak, valamint következményeinek bemutatására. Az első mű rengeteg fantáziát szabadít fel a diákokban, lelkesen vetik bele magukat a játékba: mi lenne, ha ők is ebben a helyzetben találnák magukat? A második mű elgondolkodásra készteti őket: érdemes-e ilyen radikális és hirtelen döntéseket hozni, és ilyen meredek vonalban szembemenni a társadalmi normákkal?
A harmadik mű, amely az epocha zárásaképp, a harmadik héten kerül elő, nem más, mint Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye. Talán a legkülönösebb hatással ez a mű van a kilencedikesekre. Szinte teljes egészében a saját helyzetükre ismernek benne. A véletlenszerűen bekövetkező, majd az önként vállalt magány után ez a mű azt az élethelyzetet mutatja be nekik, amelynek során úgy lesz magányos a főhős, hogy ennek a változásnak a saját jól felfogott érdekében be kellett következnie. Akkor is, ha erre nem volt felkészülve. Akkor is, ha legszívesebben maradt volna otthoni tyúkanyó-szárnyai alatt.
Szakállas Ábel hargitai „száműzetése” természetesen nagyon sok értelmezési lehetőséget kínál mindenféle más élethelyzetekre is. Ugyanígy lehetőség nyílik arra is, hogy nagy ívű történelmi kontextusba helyezve próbáljuk értelmezni erdőpásztori tevékenységét. Mindezekbe az értelmezési lehetőségekbe azonban nem kívánnék most belebonyolódni, megteszi ezt helyettem sok-sok kollégám más gimnáziumokban. Maradjunk szigorúan eredeti ösvényünkön.
Ábel, a frissen kilencedikes Waldorf-gimnazistává lett diák saját erőből, elengedett kézzel próbál megfelelni a hirtelen reá szakadt, az eddigiektől eltérő feladatoknak, elvárásoknak, érezve a súlyos felelősség terhét. Némi eligazítást követően, melyet a nagyságos igazgató úrtól kap a szeredai bankból, saját, pengeéles eszére és ügyességére kell támaszkodjon, mindent személyesen megtapasztalva és a tapasztalatokból tanulva. Segítőtársakra is akad ebben a nagy tapasztalásban: a csíksomlyói páter-gvárgyián és Márkus barát azonban a személyes tapasztalások erdejében sajnos nem tudnak mellette állni minden fontos és sorsdöntő pillanatban. Ellenségekre is szert tesz: a csaló román kereskedő, Fuszulán, és az Ábel védelmére kirendelt, szintén román csendőr, Surgyélán megkeserítik az életét. Azonban mindezek a keserűségek és nehézségek kellenek ahhoz, hogy Ábel az erdőpásztori hivatalból a későbbiek folyamán még annál is erősebben, önállóbban tudjon kilépni, mint azt eredetileg saját, időközben megözvegyült édesapja, vagy akár maga gondolhatta volna a történet elején.
A bekövetkező halálesetek is azt szolgálják, hogy Ábel minél önállóbbá válva tudja le ezt a nagy iskolát, amit a Hargita jelent neki. Édesanyja halála a gyermekkortól való végleges elszakadást hozza el az életében, míg a tüdőbeteg barát, Márkus halála arra tanítja meg, hogy a segítő kezek akkor is ott vannak, amikor azokról már talán teljesen le is mondott az ember. Márkus tanítása halála után is elevenen él: Fuszulán és Surgyélán, az időközben összeállt két román szélhámos önként jelentkeznek a szeredai csendőrségen, Márkus beszédének hatására.
Ábel leteszi a hivatalt, hogy egy következő, még kalandosabb életszakaszba léphessen. A hargitai Waldorf Gimnázium végzős tanulójaként felkészülten érkezik a nagybetűs életbe.
Nagy hatással van a diákokra ez a mű ekkor, 14-15 éves korukban. Amikor én találkoztam vele, saját gimnáziumi tanulmányaim során, szinte elsikkadt a sok huszadik századi jelentős mű között. A modern magyar irodalom nagyjai sorában szinte észrevétlenül bújt volna meg, s csupán azért gabalyodtam bele jobban, mert lenyűgözött a humora. Ma már azt is tudom, és immár tanári pályám tapasztalata mondatja velem, hogy bizony olyan örökérvényű, ámde szerencsére nem szájbarágós tanításokat tartalmaz Tamási Áron regénye a cseperedő kamaszok számára, s nem is nehezen olvasható olvasmányként, hogy kár lenne kihagyni.
