Földváry Kinga
Az első szerelem
Mindig tudtam, hogy Esti Kornéllal minket Isten is egymásnak teremtett, legalábbis számomra ez rögtön egyértelmű volt – bár az is lehet, hogy a valódi rajongást a fiatalember szülőatyja, a korban hozzám kevéssé illő Kosztolányi Dezső iránt éreztem. Sose fogom már megtudni, mi lett volna, ha előbb ismerem meg Esti Kornélt, és csak utána jönnek a színes tinták, meg a panaszos szegény kisgyermekek, hiszen ez már mind történelem, de a lényeg mégis az, hogy Esti Kornél szerelem volt első látásra.
Pedig távolról sem tökéletes, ráadásul nem is egykönnyen kiismerhető figura, mondhatnám, nem egy férfiideál. Éppen ezért akkor sem volnék meglepve, ha azt hallanám, hogy mások nem rajongással gondolnak rá, hanem ellenkezőleg – meggyőződésem, hogy van, akit bosszant, sőt, szabályosan irritál alakja, és biztosan létezik, aki titokban féltékeny rá, de könnyen lehet olyan ismerőse is, aki nyíltan és leplezetlenül utálja – méghozzá mindenki teljes joggal érezhet így. Ha régészi alapossággal próbáljuk feltárni nyomait, szinte zavaróan sok adatot kapunk: két kötetben összesen harmincegy prózai ábrázolása maradt ránk, valamint néhány epigrammatikus szösszenet és egy lírai önvallomás, melyek saját hangján szólnak az olvasóhoz. Az ezekből kirajzolódó portré azonban inkább egy színes, kissé amatőr mozaikra emlékeztet – ha közelről vizsgáljuk a kép részleteit, láthatjuk, hogy bár az egyes darabok nem is próbálnak töretlen egészet alkotni, messziről szemlélve mégis összeáll egy tarka, folyton mozgásban levő, elbűvölő arckép.
Ezt a töredékes képet persze össze lehet foglalni annyival, hogy Esti Kornél valójában Kosztolányi alteregója, lelkének másik fele, az ő jól nevelt polgári lényét kiegészítő fiktív fantomkép – a novelláskötetben az „Első fejezet, melyben az író bemutatja és leleplezi” hősét, valóban ezt a kissé közhelyes értelmezést támasztja alá –, de azt hiszem, ha ilyen egyszerűen intézzük el, akkor mégsem értettük meg alakjának lényegét. Esti Kornél ugyanis nem csupán mindaz, ami Kosztolányi nem, hanem ennél jóval több: benne van az is, ami mindannyian vagyunk – legalábbis mindannyian, akik már éreztük úgy, hogy az élet kaland, amihez némi vállalkozó szellemre is szükség van. Esti Kornél persze író, és az életet is íróként, mindenhol nyersanyagot, filozófiát, inspirációt kutatva éli meg, az egészségesnél mindig nagyobb hőfokon lángolva, magasabb sebességfokozaton száguldva, egyszerre mindkét végén égetve a gyertyát. De amellett, hogy író, Esti Kornél egyben az ifjúság, a lázadás, a kétely, a szenvedély is, sőt ugyanígy süt belőle az érzékenység és a szenvedés. Van, amikor csupa konvenció, az egyetlen a bohém művésztársaságban, akinek lelkiismerete van, az egyetlen, aki a racionalitást képviseli. Máskor viszont felelőtlen, könnyelmű és pazarló, aki nem gondol sem a mával, sem a holnappal. Ami biztos: semmiképpen nem koherens személyiség – melyikünk is az valójában? –, de talán éppen ettől annyira magával ragadó. Testet ölt benne az emberi test és lélek minden ellentmondása, vágyálmai és földhözragadt valósága egyaránt.
A kétkötetnyi novellában Esti Kornél éli az életét, iskolába megy, majd egyetemen tanul, barátaival mulat, sokat dolgozik, de világot is lát, és az ő szemén át megismerünk egzotikus és sablonos helyszíneket, találkozunk rendkívüli és átlagos emberekkel, átélünk megható, megrendítő, vagy éppenséggel hétköznapi élethelyzeteket, munkát és pihenést, szerelmet és halált, óvó közösséget és végtelen magányt. A történeteknek néha ő a főszereplője, máskor csupán tolmácsa, de ezek a másodkézből elcsípett, továbbadott kalandok is az ő személyiségét árnyalják. Ahogy Az orvos gyógyítása című novellában a szerző bevallja, hogy a történet valódiságáért nem szavatolhat, ugyanígy az olvasó is érzi a kalandok valószerűtlenségét, de éppen ettől élmény ez a közös utazás. Az biztos, hogy sose felejtjük Esti Kornélnak a bolgár kalauzzal folytatott párbeszédét, vagy a becsületes várost, ahol a koldus táblán hirdeti, hogy nem vak, csak nyáron visel fekete szemüveget; a hal-mintára sütött omlett hiányzó falatját, vagy a bácskai fiú párizsi mulatását – a sok apró, szappanbuborék-könnyedségű kis semmit, melyekből mégis folyton és igézően kirajzolódik a minden.
