Csobánka Zsuzsa
Tanárnő, a libát kihagytuk!
Ibsen: A vadkacsa
Kerítőnek kell lenni. Legyen szó bármelyik kötelező olvasmányról vagy klasszikus műről, az irodalomóra titka többek között abban rejlik, magyartanárként képes és hajlandó vagyok-e megtalálni azt a pontot, ahol diák és mű találkozik. Az az első és egyetlen pillanat, amikor eldől, az életben valaha fontos lesz-e számára Arany János, Antigoné vagy Julien Sorel. Elfogadom, sőt, hiszem, hogy bizonyos korszakok és művek idegenebbek, pl. a felvilágosodás versei nem a legizgalmasabb szövegek egy tizenhat éves kamasz számára, aki épp azon mereng, hogy melyik okostelefont vetesse meg, és én sem tudok mindig lelkesedni minden szerzőért, szereplőért, de mindenkit arra biztatok, bízzon a diákjaiban és saját tapasztalatában, mert a kettőt ötvözve a klasszikus művek értékét újra és újra meg lehet mutatni.
A polgári drámát bemutató jellemzés után bemelegítésként Csehov Három nővérének szoros szövegolvasásába kezdtem. Képtelenségnek tartom, hogy ne essen szó Csehovról és Ibsenről is, viszont a tananyag mennyisége miatt nem lehet mindenkiről olyan részletesen, mint szeretném. Én is abban hiszek, hogy egy mű részletesebb olvasása, elemzése nagyobb hatásfokkal bír, de a másik oldalon az általános műveltség tiltakozik bennem, nem létezik, hogy ne tudják, ki volt Irina, Mása és Olga.
Ibsen életművének bemutatása frontálisan történt, majd ezt követően hat órára terveztem A vadkacsával való foglalatoskodást. Célom az volt, hogy elgondolkozzanak azon, az irodalmi művek miben tudják segíteni a saját életüket. Hogy rádöbbenjenek arra, hasonló problémával küszködtek szülők és gyerekek száz évvel ezelőtt is, és vannak emberi értékek, melyek örökérvényűek. Ehhez csoportmunkát, drámapedagógiából vett szerephálót és beszélgetőköröket terveztem, a vázlatot, mely tételként is funkcionál, e-mailben küldtem el nekik a folyamat végén. A személyesség felől közelítettem meg a művet, két órát szántam az első feladatra. Először is mindenkit megkértem, írja fel egy cetlire, szerinte miről szól a mű. Egy másik cetlin arról kellett beszámolniuk, mi volt az a pillanat, momentum, ahol azt érezték, megszólítja őket a dráma, ahol olyan dolgot mondanak vagy olyan történik, ami ismerős, amit már ők is átéltek. A papírjaikkal ezután társakat kellett keresniük, bízva abban, mások is hasonlóan gondolkodnak, hasonló dolgokat emeltek ki.
A dráma fő mondanivalójaként a következő szavak kerültek elő, melyek aztán csapatszervezési elvként működtek: hazugság, megbocsájtás (önfeláldozás), megcsalás, családi problémák, múlt (befolyásolás). Ezután kaptak öt percet, hogy megbeszéljék, ki mit ért az adott fogalmon, majd személyes példákat kellett hozniuk. A másik ehhez kapcsolódó feladat az volt, hogy beszéljék meg, hol, hogyan kapcsolódik a fogalom a műhöz, szintén példát hozva. Egy szószólót választottak, aki első körben beszámolt a csapat munkájáról, az ő megszólalását egészíthették ki a többiek. Én a munkaidő alatt körbejártam, kérdéseimmel segítettem a csapatokat. A beszámolót követően más csapatok tagjai is hozzáfűzhették véleményüket az elhangzottakhoz, így izgalmas vita, beszélgetés kerekedett.
A hazugság kapcsán arra jutottak, hogy a hazugság álomvilágot hoz létre, és egyáltalán nem mindegy, milyen cél érdekében hazudik az ember. Felmerült a kérdés, jó-e a cél, megéri-e, milyen érzés, és az időtényező sem hagyható ki belőle.
Volt még egy hazugsággal foglalkozó csapat, ők a kegyes hazugság fogalmát boncolgatták, amin azt értették, nem lesz hátránya senkinek belőle. Példaként az egyik fiú a Télapót hozta, mire nagyot nevetett az egész osztály. Mert persze közbeszóltak páran, hogy őket bizony szíven ütötte, hogy nincs se Télapó, se Jézuska. Majd az elhallgatás problémája került elő, hogy Hjalmar igazából az elhallgatást élte meg hazugságként, és ő sem volt jobb, gondoljunk csak a vacsorán és otthon játszott szerepe közti különbségekre. A személyes példákra térve át egyikük azt mondta, otthoniaknak hazudni sokkal rosszabb, mert ismernek, egy másik lány viszont ellenpontozta, hogy őt a feltétlen szeretet miatt érinti rosszabbul, ha hazudik a szüleinek.
A múlttal foglalkozó csapat arra jutott, hogy amint előkerül a múlt, azonnal véget vet a jelennek. Gregers szembesítése ugyanis rögtön átalakít mindent. Hjalmar idegenné lesz saját otthonában, a hazugság biztos keretet adott, ami megszűnik most.
A megbocsátás kapcsán annak körülményeit jártuk körbe, mit kellett volna magában legyőznie, hogy megbocsáthasson, miért nem bocsátott meg (büszkeség / önvédelem / önbecsülés miatt), majd kézfeltartással jelezték, szoktak-e haragot tartani, vagy inkább megbocsájtanak, és erről beszélgettünk hosszabban. A dühöt és a csalódottságot emelték ki mint mozgatórugót, és azt, hogy egy lehetséges újraértelmezés akkor következett volna be, ha Hjalmar képes lett volna kívülről nézni a szituációt, az életét, és nem önmagát sajnálja hosszan – akkor Hedvig sem lett volna öngyilkos. Nem beszélve arról, ha nem nevezi Hedviget idegennek.
A megcsalás szintén problémás fogalomnak bizonyosodott: hiszen Gina elhallgatta az információt, nem volt őszinte, de Hjalmar ragaszkodott a hazugság fogalmához. A nézőpontok közti különbségről elmélkedtünk ezután.
Óra végén azt kértem, írják le egy papírra, mit tanultak az órán, és milyen tapasztalatokra tettek szert az óraszervezés kapcsán. Egyet-kettőt idéznék, mert hatalmas örömet okoztak vele, és bebizonyították, hogy így érdemes drámát elemezni. Tanár és diák számára élményszámba menő magyaróra kerekedett belőle.
„Ahogy a tanárnő is mondta, Ibsen hétköznapi problémákkal foglalkozik, emiatt a közös beszélgetés szinte minden egyes mondatát magaménak éreztem, mintha a saját életemről lett volna szó. Nagyon érdekes és elgondolkodtató volt számomra ez az óra. Megérintett.” „Az életből vett példák összekapcsolása a művel segítette a műben lévő szituációk megértését. Mindenki le tudta vonni a következtetéseket belőle. A művet pedig mindenképp megérte elolvasni ezáltal, hogy tudjuk, miről volt szó.” „Kivetítve a saját énünkre, egyfajta empátia kialakulásával közelebb kerülhettünk az író által kifejezni kívánt problémák megértéséhez.” „Rájöttem, hogy nehéz a valóságban élni, és hiába az az úgymond elvárt és erkölcsös, ezt mégis mindenki megszegi valamilyen szinten, hogy megkönnyítse saját helyzetét. Főleg a családi dolgokon gondolkodtatott el, és rájöttem, ők azok, akik mindig mellettem állnak.” „Maga a mű tanulságos volt, mert rádöbbent arra, hogy inkább mondjuk el tetteinket, és őszinteségben éljünk, minthogy hazugságainkkal mások életét tönkretegyük.” „Jó volt hasonló gondolkodású emberekkel együtt gondolkodni.” „Hasznosabbnak találom a csoportmunkát, tetszik, hogy több ember véleménye jelen van. Az is, hogy egy-egy gondolatot tágabb értelemben meg tudunk beszélni.” „A csoportmunka előnye, hogy négy év után is tudtunk meg új dolgokat másokról, amik ilyenkor felszínre kerülnek.”
A következő óra a személyes tapasztalatok mentén haladt tovább: az őket érintő kérdéseket vizsgálgattuk jobban: össze kellett írniuk, milyen problémákat tudnak a szülő-gyerek kapcsolathoz sorolni. A műből indultunk ki, és arról tértünk át személyes tapasztalataikra. Azt kértem, írják össze, mit várnak el a szüleiktől. Megértést, támogatást, kezeljenek felnőttként, türelmet és meghallgatást, esetenként tanácsot – írták fel. Ezekről kezdtünk beszélgetni, miszerint vajon mi a feltétele annak, hogy megértést várhassanak el a szülőktől (bizalom, őszinteség), mit értenek szülői támogatáson, mikortól zavaró és inkább beleszólás. A felnőttként kezelés volt talán a legproblémásabb, hiszen többekben felmerült, hogy szeretnének még gyerekek maradni, hogy ne kelljen felelősséget vállalniuk, azonban az életükbe való beleszólást nem viselik el.
A negyedik és ötödik alkalommal a dráma idő- és térszerkezete került a középpontba, kiegészülve a motívumokkal. A mikor, hol kérdésre kitűnő válaszokat adtak, és összefüggéseket is felfedeztek a mű ezen két szempontjának változásaiban. A motívumok elemzését az első felvonás szövegének szoros olvasásával kapcsoltam össze. Döbbenetes élmény volt, ahogy belátták, az első megszólalások mindegyike mennyire meghatározza a szereplőket, illetve mennyire sűrűn jelenik meg az egész problémarendszer, hazugsággal, megcsalással, múlttal és megbocsátással. (A kérdéseim első körben ezek voltak: ha megszólal valaki, mit tudunk meg belőle, miért mondja, mit hallgat el, mit mond róla, milyen ember, és hogy reagál rá a másik, akihez beszél.) Az első órákon megbeszéltekre folyamatosan visszautaltam, hogy lássák, minden, amit gondoltak, éreztek, összességében jó volt, pontos, és a dráma egészét mélyen érintette.
A vadkacsa mint fő motívum különböző járulékos motívumokkal áll kapcsolatban, ezt vizsgáltuk közösen: a madár a szabadságot jelképezi, amelyet Werle lelő, akiről úgy beszélnek, mint kakas, egyben vadász is, aki miatt lemerül a megsebesült vadkacsa a mocsárba – ennek a szagát nem bírja Hjalmaréknál Gregers, ezért is mondja el az igazságot. És Hjalmar önmagát kutyaként mutatja be, egy kutyát küldenek a vadkacsáért, hogy mentse meg. A vadkacsa ajándék lesz, és Hedvig talált gyerekként, ajándékként gondol magára, majd a madár a szeretet bizonyítéka lesz, hiszen Gregers arra biztatja, ezzel vallja, bizonyítsa be szeretetét apjának. De a szeretet értelmetlenné válik, a madár nevetség tárgyává. Ugyanúgy megjelenik a szembesítés, vakság, láthatóság problémaköre, mely egy másik motívumhálót feszít ki, és mely szintén nyomokban megtalálható már a mű első felvonásában.
A hatodik órán a szerepháló következett. Először a dráma elején lévő viszonyokat mutattuk meg, Hedvig szerepébe állítottam az egyik lányt, majd következett Werle, Sörbyné, Gregers, Hjalmar, az öreg Ekdal, Gina és Relling. A diákoknak érvelniük kellett, miután instruálták a szereplőt. Például: Werle fonja karba a kezét, és Hedvig mögé álljon, testtel ne forduljon felé, de a szemével nézze. Hiszen a kar a felsőbbrendűségre utalhat, a nézés a távoli támogatás, segítés mutatója. Gregers Ginától távolabb, de Hjalmarhoz és Hedvighez közelebb került, sőt, Hedviggel testi kontaktust is javasoltak, mondván, erősen befolyásolja az életét. A felemelt fej, a peckesen csípőre tett kéz utalt Gregers világmegváltó lényére, mely aztán a második képre megváltozik. Gina Werlének szigorúan háttal állt, és inkább Hedvighez érezték közelebb, mint Hjalmarhoz, hiszen „mégiscsak vérszerinti viszonyban van”. Az öreg Ekdal kívül került, távolba révedő tekintete, tartása a családon kívüliségét jelezte, de Hedvighez közelebb állították.
A második képben a dráma végét állítottuk fel, Werle Sörbynére támaszkodott, Gregers eltávolodott, Hedvig arra a székre került, amelyen korábban Werle állt összefont karral, mindenki fölé magasodva. És a két szülő, miközben Hedvigre roskadt, egymáshoz is közelebb került, szinte önmagától alakult így, szép volt ezt látni. Pezsgő, intenzív munka folyt, lelkesen mondták, ki hova álljon és miért, de a legnagyobb az volt, amikor az egyik diák derűsen felkiáltott: „Tanárnő, a libát kihagytuk!”
Ibsen drámája újra megmutatta, hogy a szövegek mélyelemzése és a személyesség minden művet érdekessé tehet. Legyen az kortárs vagy klasszikus, az olvasás és a közös érzések élménye, a „nem vagyok egyedül” élménye pont általuk tud megszületni egy-egy iskolai órán. És függetlenül attól, személyesen szeretem-e Voltaire-t vagy Csokonai Vitéz Mihályt, tanárként az is a dolgom, hogy a diákoknak lehetőséget kínáljak: a választás lehetőségét, hogy eldönthessék, amit a mű jelent, számukra is beszédes-e. Hiszem, hogy nem az a lényeg, melyik évben írta Petőfi a János vitézt. Természetesen megvan annak is a fóruma, érettségin tudni kell. De az irodalom elsősorban élni segít, jobb emberré válni. És fontos lenne, hogy ezt ne felejtsük el. Hogy meglegyen a liba.
Zárásként pedig néhány utólagos reflexió: „Újabb morális kérdés vetődik fel bennem, kinek van jogában eldönteni, hogy mi a teljes élet, kinek mit jelent a teljesség, ki hogyan lehet boldog. Sorsokról, mások életéről nincs jogunk kinyilatkoztatásokat tenni és dönteni.” (fiú, 17) „Számomra a legnagyobb tanulság ebből az, hogy akármennyire is szeretnénk mások lenni, el kell fogadnunk azt, amink van, és meg kell dolgoznunk a jobbért és a megfelelőbbért.” (lány, 17) „Persze jó kérdés, hogy én speciel hogy cselekedtem volna. Fogalmam sincs. Viszont rossz szívvel hagynám úgy a barátomat, hogy hazugságban éljen. Ez a baj, ha belecsöppenünk egy ilyen konfliktusba, jól nem jövünk ki.” (fiú, 18) „Mindennapi életünkben is hányszor hallunk olyat, hogy egy megromlott házasságban a szülők a gyermekekre vetítik ki haragjukat, sérelmeiket. Ezt sohasem szabad, hiszen a gyerek nem tehet semmiről, sőt, legnagyobb áldozata az egésznek. Számomra ez a legfontosabb dolog, amire a dráma rávilágít.” (lány, 18)
