Kiss Judit Ágnes
A Bánk bánról
A gimnáziumi irodalomtanítás egyik legnehezebb pontja az olvasás, pontosabban az olvastatás. Amíg kisebb terjedelmű szövegekről van szó, addig a tanár rászánhatja az óra értékes perceit a közös olvasásra, de mit tehet egy regény vagy egy dráma esetében? Mit tehet akkor, ha régi, nehezebben értelmezhető szöveget akar átadni. Mérlegel. Az időveszteség és a szövegértési nyereség alapján. Tapasztalataim szerint ugyanis az a biztos, amit én az órán felolvasok, az interpretációval megkönnyítve az értelmezést is.
Két olyan magyar irodalmi mű van, amelyre hosszú órákat fecsérelek, csak arra, hogy közösen olvassuk és értelmezzük. A Bánk bán és Az ember tragédiája. A Bánk bán esetében még író és magyartanár kollégák között is divat fanyalogni, dramaturgiai és stiláris hibákat emlegetni, talán Illyés Gyula is ennek szellemében próbálta átalakítani a tragédiát. Én azonban meg vagyok róla győződve, hogy kifejezetten jó és főleg kifejezetten színpadi előadásban jó darabról van szó. Biztos vagyok abban, hogy egy színházi ember, egy színész-rendező nem ír olyan szöveget, amely színpadon nem állja meg a helyét. Viszont alapvetően olyan művet fog teremteni, amely implikálja az előadást: tehát a színészi akciókat is. Ilyen módon tehát a Bánk bánt nemcsak olvasni, vizualizálni is kell. Hogyan lehetne különben érthető a rengeteg hiányos mondat, a rengeteg mondatszó, oh, ah és ej? Mindezek csakis a szereplők akciói, a gesztusok kontextusában válnak érthetővé. Épp ilyen figyelmet kell szentelni a szerzői utasításoknak, szem előtt tartva a romantikus színjátszás pátoszát. Ha szó szerint értelmezzük némelyiket, pl. „Főbe üti magát”, „fejét a padlóhoz nyomva görgeti” „tipeg-tapog, nyögdécsel”, esetleg szó szerint próbálnánk megvalósítani a színpadon, paródiát kapnánk.
A legfontosabb tehát a közös olvasás, az egyes szavak magyarázata („prósit fölöstököm!”), és a szerzői utasítások mögött rejlő gesztusok értelmezése.
A darabban többször is dramaturgiai szerepet kapnak a különböző rejtekajtók, melyeken át az egyik szereplő kihallgathatja a másikat. Ha ezt nem tudatosítjuk az együtt olvasás során, nem derül ki, mely figura milyen előismeretekkel rendelkezik a történtekről, az ezekre utaló mondatok is értelmetlenné válnak. Színpadi szerzőről lévén szó, nem feltétlenül a dikció viszi előre a cselekményt, egy-egy néma jelenetnek dramaturgiailag fontos szerepe lehet.
Az értelmezés során felbukkan a kérdés: politikai vagy szerelmi tragédiával állunk-e szemben. Ahogy a Hamlet tragikuma is arra éleződik ki a záró Fortinbras-jelenetben, hogyan válik a személyes bosszú, illetve annak halogatása egy ország bukásának előidézőjévé, ebben a darabban is összefonódik a személyes és politikai szál. A békétlenek vagy Tiborc panasza nem tenné önmagában Bánkot gyilkossá, egyszerre szegve meg hűbéri és lovagi esküjét, Melindával kapcsolatos érzelmei, indulatai is szükségesek.
Épp így a kérdésre, hogy bűnös-e Gertrudis Melinda elcsábításában, ebben a kettősségben rejlik a válasz. Gertudis tisztában van vele, hogy Bánk, a politikai ellenfél megcsalt, felszarvazott férjként nem tényező többé, így érdekei szerint való Ottó csábítása: „ni, itt megyen Gertudis, kinek öccse kontár vala Melinda elszédítésében”, „a célod nem, de a módjaid utálhatom.”
A szöveg lehetőséget ad arra, hogy Melindát őrültnek láthassuk az Ottóval történtek után. Ofélia őrülete játszhat az értelmezésbe olyannyira, hogy a drámából készült librettóban Melinda a Tisza-parti jelenet végén a folyóba veti magát. Mennyire más vég ez: őrültként vízbe fojtani önmagát, mint összetörve, de ép elmével csábítójának áldozataként saját házában égni benn! Ottó gyilkossága aláhúzza azt a feltételezésünket, hogy a királygyilkossággal sem ártatlanul vádolták, és bizonyíték arra, hogy valódi érzelem nem támadt benne Melinda iránt.
Melindát az első felvonás azonban határozott, józan nőnek mutatja Ottóval szemben is, akit megvet, és magával a királynővel szemben is, aki ellen támadó iróniával fordul. „Köszönöm, nagyasszonyom,/ Hogy oly kegyes valál s átláttad azt, / Hogy a bojóthi Melindának nem illik / Falun magányban lakni, mert nagyúrné, / S alkalmatosságot szerzél nekem / Ezzel (Ottóra mutat) sok édes múlatságra is”. Ez az erős jellem valószínűsíti, hogy Melinda a szó régebbi értelmében háborodik meg, azaz felháborodik azon, hogy Ottó kezére játszották. Félrebeszélése is inkább egymás mellett elbeszélésnek értékelhető, ahogy a Tiborc és Bánk közti kettősökben is a dialógok meglepően modern eljárással párhuzamos monológokká változnak.
A tragédia csúcspontja maga a gyilkosság, amely után a lassú, hömpölygő utolsó felvonás csakugyan unalmasnak tűnik, viszont alkalmat ad arra, hogy a néző szétszálazhassa a darab cselekményét, a figurák motivációit. Tapasztalatom szerint, ha a nyelv és a gesztusok értelmezését és a mű vizualitását szem előtt tartjuk, a Bánk bán középiskolai szinten is befogadható.
