Somi Éva
Krimi a múltból
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Kiküldött tudósítónk jelenti Szentpétervárról:
A Széna téri antikvárium mélyéről előkerült egy megsárgult, cirill betűs újság, a Szentpétervári Kopó 1866. második félévi bekötött, de erősen rongálódott példánya, melyben érdekes, korabeli bűnügyi tudósítói jelentésekre bukkantunk a júliusi-augusztusi számokban. Úgy véljük, az izgalmas és szörnyű bűntett a mi olvasóinkat is érdekelheti, ezért lefordítjuk és közzétesszük a tudósításokat.
Holtan találtak két nőt a belvárosi, Széna térhez közeli, 3. emeleti lakásukban. Egyikük, Aljona Ivanovna (60), a környék ismert uzsorása volt, másikuk, Lizaveta Ivanovna (35), a húga, mindenféle holmik adásvételével foglalkozott. Ezt a házbeliek mondták el a rendőröknek, akik egy bejelentés alapján olyan hamar odaértek, hogy a két test még meleg volt. Az idősebbik halálát valamilyen súlyos, tompa tárgy okozta, a fiatalabbét pedig egy éles eszköz, mely csaknem széthasította a koponyáját. Brutálisan agyonverték őket, rengeteg vér folyt. Rablógyilkosság kizárva, hiszen az uzsorásnő ládája szinte tele volt, de az is lehet, hogy csak megzavarták a gyilkost, amikor éppen ki akarta volna üríteni az ágy alól előhúzott ládát.
A rendőrség egyelőre ismeretlen tettes vagy tettesek ellen indított nyomozást.
Megkezdődött a tanúk (házbeliek, szomszédok, zálogtulajdonosok) kihallgatása. Koch és Pesztrjakov, akik akkor érkeztek az uzsorás lakásához, amikor a gyilkos még bent tartózkodott; Duskin, a szemközti kocsma tulajdonosa, Mikolaj és Mityka, az első emeleti lakásban dolgozó szobafestők mind gyanúsak voltak, hiszen volt alkalmuk, és talán indítékuk is. Összesen 8-10 embert hallgattak ki; a legfőbb gyanúsított Mikolaj lett, mert Duskin polgártárs rá vallott, és mert nála volt egy fülbevaló a zálogtárgyak közül, vagyis egy bűnjel. Mikolaj a viselkedésével is gyanúra adott okot: menekült, mint aki bűnös, öngyilkos akart lenni. A körülmények részletesebb feltárásakor azonban hamar kiderült, ő nem lehetett a tettes. A fülbevalót maga a gyilkos ejthette el, aki ott lapulhatott az első emeleti lakásban, míg Koch és Pesztrjakov a házmesterrel felment az uzsorásnő harmadik emeleti lakásába. Ők értesítették a rendőrséget, de mire kijöttek, az igazi gyilkos meglépett.
A nyomozás tehát folytatódik. A rendőrség minden erejével azon van, hogy megtalálják azt az embert, aki hidegvérrel kioltotta két ember életét.
A rendőrség látókörébe került egy diák is, Raszkolnyikov, bár egy ideje éppen felfüggesztette egyetemi tanulmányait: nem járt be az óráira. Lakbértartozása miatt idézték be először a rendőrségre, ahol egzaltált viselkedése feltűnt minden jelenlévőnek, különösen Zamjotov rendőrségi fogalmazónak, aki segített neki az ilyenkor szokásos kérvényt megírni. Nemcsak hogy felkeltette Zamjotov érdeklődését, hanem egyenesen kiprovokálta, hiszen láthatólag nem annyira a tartozás, sokkal inkább az újságokban szereplő kettős gyilkosság érdekelte. Rejtélyesen, felemásan, félreérthetően, de bevallotta, hogy ő tette. Zamjotov, látva a diák állapotát, inkább őrültnek vélte, mintsem gyilkosnak, hazaengedte, ám legnagyobb meglepetésére a fiú kifelé menet elájult. Ettől kezdve figyelték minden lépését. Nem is eredménytelenül: kitudódott, hogy pár nappal a gyilkosság után megjelent a helyszínen. A harmadik emeleti lakást éppen festették, és az idősebbik munkás elmondása alapján kiderült, hogy az izgatott fiatalember valami vértócsa iránt érdeklődött. Ez csak fokozta a gyanút a diák iránt. Zamjotov és a Raszkolnyikovval közös barát, Razumihin összefogtak, hogy megmentsék Mikolajt a börtöntől: bebizonyították, hogy a fülbevalót csak a tettes ejthette el. Mivel ezután Raszkolnyikov pár napig olyan beteg volt, fel sem tudott kelni, Razumihin ápolta, gondoskodott róla, és végighallgatta mindazt, amit az lázálmában fecsegett. Leginkább a gyilkosság körül forogtak barátja gondolatai, azt is bevallotta, hogy ő tette. Ezt a vallomást a szintén jelen lévő Zamjotov is hallotta (immár másodszor), Razumihin azonban a betegségnek tulajdonította Raszkolnyikov kijelentéseit, aki – mint megtudtuk –, később egy harmadik személynek, Szonya Marmeladovának is bevallotta tettét. Szonya, aki azért lett utcalány, hogy nyomorgó családját el tudja tartani, Raszkolnyikov egyetlen barátja, támasza lett a nehéz napokban. Az ő erőssége a hit volt.
Porfirij vizsgálóbíró, aki egyébként nem szokott újságíróknak nyilatkozni, lapunkkal kivételt tett, és a nyomozás további menetét megosztotta velünk:
Miután Raszkolnyikov volt az egyetlen, aki még nem jelentkezett a zálogtárgyaiért, előbb-utóbb sor került volna az ő kihallgatására is. Razumihin, közös barátunk a lakásomra kísérte a még gyengélkedő diáktársát, hogy megtudakolják, hogyan kaphatja vissza Raszkolnyikov a zálogtárgyait. Bevallom, szinte már vártam a diákot, aki nemcsak a zálogtulajdonosok között szerepelt, hanem a lehetséges elkövetők között is. Ekkor ugyanis már elég sok információval rendelkeztem róla, hiszen nem véletlenül figyeltettem: viselkedése nemcsak a kitűnő szimatú Zamjotov figyelmét keltette fel, de az enyémet is. Gondoltam, utánanézek alaposabban az egyetemista úrnak, és találtam is valamit! A Negyedévi Szemlében rábukkantam egy érdekes cikkre, és mivel a szerkesztő jó barátom, nem volt nehéz a csak betűvel szignált szerző kilétére fényt deríteni. Bizony, ezt a cikket a barátocskánk, Raszkolnyikov diák úr írta! Miután a kérvényezés ügyét megbeszéltük, a dolgozatra tereltem a szót, és mintegy összefoglaltam tartalmát a szerző előtt. A dolgozat a bűnről szól, és azt taglalja, hogy a nem közönséges, kiváló emberek áthághatják a törvényt is, szemben a közönséges emberekkel, akik csak engedelmességet tartoznak tanúsítani. Raszkolnyikov szemmel láthatóan megdöbbent, és dühösen helyesbített: ő úgy fogalmazott, hogy csak akkor hághatják át a törvényt a nem közönséges emberek, ha az emberiség számára üdvös eszméjüket másképp megvalósítani nem tudják. Mi tagadás, elméletileg alaposan körbejártuk ezt a témát, és alaposan sarokba szorítottam Raszkolnyikovot, de szabadon távozhatott. Ám érezhette, hogy a veséjébe látok… Az egyetemista úr szépen besétált a csapdámba!
Második találkozásunkra a hivatalban kerül sor. Itt már tudtam, kivel állok szemben, de szükségem volt még valamire a gyilkosság indítékának teljes feltárásához. Ezért sokat fecsegtem, de csupán azért, hogy őt beszéltessem, megerősítve abban a hitében, hogy egyenrangú szellemi partnerekkel milyen ritkán van alkalmunk társalogni. És… nos, igen, más eszközöket is bevetettem, célozgattam, keresztkérdéseket tettem fel, hiszen keményebb fickókat is szóra bírtam én már nemegyszer! Raszkolnyikov nem sokáig bírta a pszichológiai hadviselést. Amikor arra a pontra jutottunk, hogy szerintem ilyen túlfeszített lelkiállapotban, zaklatott idegekkel valószínűleg beszámíthatatlan lehetett akkor is, ezt szinte kikérte magának. Kimondta: igenis eszénél volt akkor is, és most is, tiszta, józan fejjel cselekedett! Éppen ezt akartam hallani! Mert így a vád: előre eltervezett, hideg fejjel elkövetett, brutális kettős gyilkosság! Éppen szembesíteni akartam egy szemtanúval, azonban váratlanul behozták Mikolajt, a szobafestőt, aki bevallotta, hogy ő követte el a gyilkosságot. Tudtam, hogy nem így van, de vele kellett foglalkoznom, így Raszkolnyikov, aki az imént még szinte magánkívül volt, némileg lecsillapodva szabadon távozhatott. Ekkor már száz százalékig biztos voltam benne: ő az én emberem!
A harmadik, döntő találkozásra úgy került sor, hogy a lakásnak alig nevezhető szűk odújában magam kerestem fel Raszkolnyikovot. Azzal állítottam be, hogy bocsánatot szeretnék kérni a múltkori viselkedésemért, de igazi célom nem ez volt. Most szinte csak én beszéltem, elmondtam, hogyan történhetett szerintem a gyilkosság, és hiába adta fel magát Mikolaj, a gyilkos bizony nem más, mint ő, Rogyion Romanovics Raszkolnyikov! A diák tagadni próbált, de hiába. Bebizonyítottam, hogy ő volt, és azt szeretném, hogy jelentkezzen vallomástételre, mert így kívánja az igazság. Fogadja el a büntetést, szenvedjen, utána újjászülethet, mert lehet, hogy tényleg nagy dolgokra hivatott. Adtam neki két napot. Biztos voltam benne, hogy eljön. Így is lett. Én akkor éppen nem voltam bent, utólag tudtam meg, hogy történt. Raszkolnyikov két nap múlva jelentkezett, Zamjotovot kereste, de ő már nem dolgozott nálunk. Erre Raszkolnyikov, aki megint igencsak rossz bőrben volt, távozott, de néhány perc múlva, az ájulás szélén, imbolyogva visszajött, és bevallotta: „Én öltem meg az öreg hivatalnoknét, és a húgát, Lizavetát. Baltával agyonütöttem és kiraboltam.”
Innentől alig valami maradt a régi, megsárgult újság következő oldalaiból. Úgy tűnik, a sok-sok név és eseménymorzsa Raszkolnyikov környezetét és indítékait mutatja be teljesebben. Ha érdekel a teljes történet, nyomozz tovább, Olvasó!
Ezzel ér véget a szentpétervári kolléga tudósítása a nem mindennapi bűnügyről.
Kiküldött tudósítónk megfogadta a tanácsot, tovább kutatott, és kiderítette: Raszkolnyikov valójában egy torz eszmét gondolt végig és valósított meg. Legfőképpen azt akarta megtudni, hogy ő vajon a kiváltságosok közé tartozik-e, és képes-e bizonyításképpen áthágni a „Ne ölj!” erkölcsi parancsát. Az öregasszony szerinte csak „egy ocsmány, kártékony féreg” volt, „aki senkinek a világon nem kellett”, ezért a gyilkosságot nem tekintette bűnnek. Hiába tervelte ki előre a gyilkosságot, sok mindennel nem számolt. Elsősorban is azzal, hogy az uzsorásnő húgát is meg kell ölnie. Azt sem gondolta, hogy olyan apró részletek, mint pl. a balta megszerzése, majd visszacsempészése, a rablott holmi elrejtése mekkora problémát okoz a gyakorlatban. Nem láthatta előre azt sem, hogy a lelkiismerete már a gyilkosság előtt és után is rémálmokkal gyötri; hogy mennyi fájdalmat okoz szerető édesanyjának és húgának. Nem tudta azt sem, hogy testileg és lelkileg egyaránt gyengének bizonyul a szervezete, és nem számolhatott Porfirij vizsgálóbíró ravaszságával, pszichológiai hadviselésével sem. Még sincs lelkiismeret-furdalása, nem gondolja, hogy bűnt követett el. Amikor Szonya rábeszélésére feladta magát, csak azért szenvedett, mert rájött: nem a kiváltságos emberek körébe tartozik, hanem a közönségesek nyájába – hisz gyenge volt! Még ahhoz sem volt elég ereje, hogy öngyilkos legyen… Egy év is eltelt már Szibériában, ahová Szonya is elkísérte, amikor húsvét után nem sokkal, egy különleges lélekállapotban ráébredt a lány iránti érzéseire, a szeretet és a szerelem hatalmára, és képessé vált arra, hogy rálépjen az újjászületés útjára.
