Zsidó Ferenc
Mikes: a miénk?
Sose ringattam magam abba az illúzióba, hogy a középiskolás diákok bármelyik kötelező irodalmi olvasmányt lelkesen (önként és dalolva) kezdenék tanulmányozni (az olvasni kifejezést szándékosan kerülöm). De azt hittem, vannak fokozatok. Mert a Szigeti veszedelem például tök gáz, s hogyne, a Bánk bán is vérciki, de a Fanni hagyományai például már-már érdekes is lehetne (pláné a Szent Johanna Gimi óta), csakúgy, mint a Törökországi levelek. Ha tanítanom kell, azzal szoktam kezdeni, hogy na, gyerekek (bocs: csajok, srácok), írjunk naplót! Részint azért így, mert Mikes levelei végeredményben inkább naplóbejegyzések, részint pedig azért, mert amikor levelet próbáltam íratni, heveny ellenkezésbe ütköztem, hogy ugyan már, mit gondol a tanár (úr), ők soha egyetlen levelet se írtak még, s nem is fognak. Mondtam én eléggé, hogy de hát az e-mail, barátocskáim, mire azt válaszolták, ne szívassam őket, az e-mail nem levél.
Szóval, írjatok naplót. Akár szentjohannásat. És ők nekifognak, azt is mondhatnánk, egészen lelkesen, és én már azt gondolom, hogy nyert pöröm van (vagyis nem nekem, hanem Mikesnek), s miután az irományokkal szembenézünk (többnyire szárazak, unalmasak, de mindegy), még azzal is próbálom tetézni a dolgot, hogy Mikes a mienk, székely gyerek, mint mi (ebből persze az is kiderül, hogy egy székelyföldi iskolában tanítok), itt született a szomszédos megyében, ehelyt Zágonban, s már azt hiszem, a diáksereg nyáladzik a kíváncsiságtól, lelkesedése pedig az egekig ér, amikor nekifogunk olvasni. Már a harmadik mondatnál látom, valami nem stimmel. Pedig játékos, humoros szövegrészeket ollóztam össze, de úgy tűnik, nekik a humor nem azt jelenti, mint Mikesnek vagy nekem. „Maradok a kéd köteles, láncos, madzagos, spárgás és sinóros szolgája” – olvassuk, s én azt hiszem, ez jó szöveg, somolygok is a bajszom alatt, de aztán feltekintve értetlenkedést látok, majd az egyik diák megkérdezi, miért nem úgy írta, „zsinóros”. Más szóbeli reakció nincs. Ez egyszerre sikerből túl sok, mondom magamnak, és leülök. Aztán magyarázni kezdek. Hogy fiktív levél, hogy nyelvi játék, hogy önmaga szórakoztatása a szellemi hontalanságban. A diákok pedig néznek, de nem értik, hogy hol a szórakoztatás. Legyintek, a legfőbb szállóigével azért még előhozakodom, „úgy szeretem Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont”, látom, egyesek erre elismerően bólintanak, na végre, leesett valami, csak ketten-hárman kérdezik meg, immár akkor melyiket szereti jobban, s csak egy fiú röhinti el magát, hogy így már én is voltam, igaz, nem Rodostóval és Zágonnal. Helyben vagyunk, gondolom én megkönnyebbülve, az a lényeg, hogy tudjuk kötni valamihez, valami személyes élményhez, tapasztalathoz a művet, s lám, ez sikerült, ha későre is, a továbbiakban már egészen hatékonyan tudjuk végigvenni azokat a nyelvi nyalánkságokat, amelyek nekem diákként még örömet is okoztak. Hogy a hullámok „tengeri lovak”, hogy a nap „rák hátán jár”, hogy „olyan jókedvünk vagyon, hogy majd meghalunk búnkban”. És beszélünk Rákócziról (nem érdekes), meg „kis Susiról” (a szerelmi csalódás a lányokat megérinti, nagy empátiáról tesznek tanúbizonyságot), aztán – aljas módon újabb érzelmi hatást próbálván kelteni – megemlítem, hogy Rákóczi fiának kísérőjeként egyszer még meglátta szülőföldjét madártávlatból, de hazáig nem mehetett, Mária Terézia verdiktuma pedig szigorú: „ex Turcia nulla redemptio”, de ezzel megint veszélyes vizekre evezek, mert a latinnal baj van (miért ne lenne baj pont a latinnal?). És így telik el az óra, és így a következő is, s a harmadik végén csak reménykedni tudok, hogy valami meg is maradt, na, nem az, hogy hány levél, s kihez van címezve, s melyek az irodalmi értékei, hanem legalább Susi, a fátyolozott török lányok, a tengeri lovak, s az úgy szeretem, nem feledem. Mert az irodalom szép és nemes dolog, Mikes művét pedig szép és nemes tanulni és tanítani (középiskolás fokon). Az ám, hazám!
