Dávid Péter
Az újrafelfedezésre váró regény
E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép
Kevés olyan ellentmondásos fogadtatású regény van, mint a német romantika mélyvízéből fölbukkanó Az arany virágcserép. Hoffmann különös, különleges szerelmes története könnyen rabul ejtheti az olvasót, de meseszerű mitológiája – például az, hogy a főhős egy kígyóba lesz szerelmes, egy sárkány kihullott tolla pedig egy marharépával lép nászra – még a legelszántabbakat is homlokráncolásra készteti. Pedig a téma – az ember örökös vágyakozása egy „ismeretlen Valami”, egy magasabb rendű létezés után – egyaránt érdekelhet minden olvasót.
A regény főhőse, aki megpróbál egy ilyen magasabb rendű világba a Serpentina iránt érzett szerelem segítségével átlépni: Anzelmus diák. A név germán eredetű, és jelentése: „egy istenség védelme alatt álló”. Ezt a nevet kezelhetjük beszélő névként is, ebben az esetben Lindhorst, Serpentina apja, a különc levéltáros és szalamandra-szellemfejedelem mint a főszereplőt a boszorkány praktikáitól megvédő istenség jelenhet meg a szövegben, de felfigyelhetünk a név latinos hangzására is, amely kiemeli, különccé teszi a tipikusan németes nevek között (Paulmann, Heerbrand). Zavarba ejtő a „diák” állandó jelző a név után, lévén, Anzelmus tanulmányairól semmit sem említ a történet, így ehhez a szóhoz inkább a magasabb tudományokba való beavatódás képzete kapcsolódik, vagy egy olyan fiatal férfinak a képe, aki még nem rendelkezik biztos állással, egzisztenciával, még nincs egészen készen arra, hogy betagozódjon a hétköznapi életbe (családalapítás, a társadalomban elfoglalt biztos pozíció). Ezért a történet Anzelmus felnőtté válásaként is olvasható.
A vágyott, magasabb rendű létezést, amely Atlantisz mesés világához kapcsolódik, a narrátor a jelen-jövő, itt-ott, fent-lent ellentétpárokkal határolja el a kispolgári, hétköznapi világtól, amit ha nem ítél is el minden esetben, sekélyesnek, felszínesnek tart. A „jelen” Anzelmus drezdai világa, amelytől a főszereplő nem csak latinos hangzású neve alapján különül el, de azzal is, hogy nem képes – állandó balszerencséje miatt – megfelelni az alapvető viselkedési normáknak. Az elérendő „jövő” pedig az atlantiszi boldogság Serpentinával. A mű címében szereplő arany virágcserép is – Serpentina hozománya – ezt a minden örömmel megáldott jövő utáni vágyat szimbolizálja. Az arany valamilyen különösen nagy értéket jelöl, a virágcserép viszont önmagában, virág nélkül céltalan, a jövőbeli teljesedésre vár.
Az „itt” a XIX. századi Drezda Elba-partjával, Linke-féle fürdőjével, a Schwarzes Torral egy olyan tér, amely könnyen azonosítható egy valós város valóságosan létező helyeivel. Ez nem csupán azért fontos, hogy a szöveg hitelesnek tűnjön, de azért is, hogy ez a tényleges tér minél kevésbé hasonlítson az „ott” lévő atlantiszi mesés világra, amelyről Lindhorst harsány nevetéssel fogadott történetéből szerezhetünk először tudomást, később Serpentina elbeszéléséből (és az Anzelmus által másolt kéziratból), végül az utolsó fejezetben Lindhorst leveléből. Az először kétségekkel fogadott „ott” világa így válik egyre inkább valóssá, az „itt” lévő drezdai létezés alternatívájává.
A magasabb rendű világ létezését a fent-lent ellentétpár is érzékelteti. Ez legbeszédesebben Lindhorst lányának, Anzelmus szerelmének nevében érhető tetten. Őt Serpentinának hívják, ami a szerpentin (a hegy tetejére vezető kanyargós út) képzetét kelti fel az olvasóban. Ugyanúgy erre utal Lindhorst levéltáros, az atlantiszi szalamandra, vagy más fordításban szalamander (az eredeti nyelven: Salamander). A szalamander ugyanis nem egyszerűen egy kétéltű, de a másik jelentése éppen a szerpentin. Így erre a két szereplőre joggal tekinthetünk úgy, mint akik segítségével Anzelmus feljuthat egy magasabb rendű világba.
A regény szerkezetileg tizenkét fejezetre oszlik, amelyeket a szerző vigíliának nevez. A szó jelentése: virrasztás, mégpedig keresztény ünnepek előtti, lelki feltöltődést szolgáló virrasztás. A regényből kiderül, miért nevezi így a szerző a fejezeteket, a történetet ugyanis éjjelenként írja. A tizenkettes felosztás több értelmezési lehetőséget is felvet, aszerint, hogyan csoportosítjuk a fejezeteket. Így lehet érvényes egyszerre egy hármas (4-4-4 vigília), kettes (6-6 vigília) és egy aranymetszéshez közel álló (7-4 vigília) felosztás.
A hármas felosztás első szerkezeti egysége a különleges, meseszerű világgal való megismerkedéssel zárul, vagyis azzal, hogy Lindhorst, a különc levéltáros elmondja Anzelmus diáknak, hogy az ő lányába, a kígyó alakban megjelenő Serpentinába szeretett bele az Elba-parti bodzabokor alatt. Ezzel nyer értelmet a főhős eddig főhősökhöz nem méltó bátortalan, ügyetlen létezése. A második szerkezeti egység Anzelmus munkájával (Lindhorst kéziratainak másolásával) telik, ezzel párhuzamosan pedig Veronika, Paulmann segédtanító lánya tesz kísérletet a diák elcsábítására Liese boszorkány segítségével. Az utolsó rész a főhős pokoljárása és felemeltetése, az értékes kéziraton pacát ejtő Anzelmus kristálybörtönbe (a hétköznapi valóságba) kerül, de a szalamandra és a boszorkány összecsapása után a győztes Lindhorst kiengedi őt, mondván, önhibáján kívül vétett hibát. A mű végén Anzelmus elnyeri Serpentina kezét, és a boldog atlantiszi életet. Eszerint az olvasat szerint a cselekményt a főhős életében bekövetkező változások szervezik.
A 6-6-os felosztás esetén ezzel szemben a kiemelkedő esemény a történet „mértani közepén” a címben is szereplő arany virágcserép megismerése (6. vigília), amikor tudatosul Anzelmusban a szerelméért vállalt feladat („a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat”). A második szerkezeti egység pedig a diák „harcait” ecseteli. Ebben az olvasatban a főszereplő helyett inkább az ő sorsát irányító erők kerülnek a középpontba (az első részben Anzelmusnak célt mutató Lindhorst és a másodikban az őt eltántorítani akaró Veronika és Liese boszorkány).
Az aranymetszéshez közel álló 7-4-es felosztás Anzelmus beavatását helyezi a középpontba. Ha eszerint osztjuk részekre a regényt, az első hét fejezet arra szolgál, hogy a főszereplő megismerhesse a szalamandra történetét. A második egység pedig a beavatott megpróbáltatásait, majd megszabadulását írja le.
A különös atlantiszi világot, ezt a Hoffmann által teremtett mitológiát nem csak az olvasó érzi idegennek, de a regény szereplői is bolondnak, részegnek tartják Anzelmust és Lindhorstot, amikor erről beszélnek. Ők ugyanis már nem értik a természet szavát, nem képesek felfogni a világ rejtett összefüggéseit. Ahhoz, hogy erre fogékony legyen az ember, valóban a normálistól elütő tudatállapotba kell kerülnie, azaz szerelmesnek és „poétai lelkületűnek” kell lennie. Hoffmann ebbe a saját mitológiába több már ismert mondai és vallási elemet integrál. Atlantisz az ókori görög irodalomból származik, a napéjegyenlőség éjszakáján végrehajtott boszorkányság a germán mondákat idézi, a Bhagavad Gita indiai gyökerű. A regény felütésében említett áldozócsütörtök viszont keresztény eredetű ünnep, Jézus mennybemenetelének napja, azaz éppen egy magasabb rendű világba való átlépés már ismert története. Ez jól illeszkedik a regény keresztény utalásrendszerébe a már említett vigíliákkal együtt. Ráadásul Serpentina a kristálybörtönbe zárt Anzelmusnak a kereszténység hármas jelszavának variációját adja tanácsul: „Higgy, szeress, remélj!”
A regény, mint láthatjuk, mind a nevek, időmegjelölések, utalások szintjén, mind szerkezeti szinten bőven tartalmaz elgondolkodtató, felfedezésre váró elemeket napjaink olvasói számára, ráadásul olyan mitológiai háttérrel rendelkezik, amelynek a mai gyűrűkurás, herripotteres korban már régen reneszánszát kellene élnie.
