Új rovatunkban, melyet elsősorban középiskolás diákok és pedagógusaik számára hoztunk létre, a kötelező olvasmányokat egy-egy tanári tapasztalattal is rendelkező irodalmár értelmezi újra. Ezúttal Benedek Szabolcs naplóját adjuk közre, Camus Közönyéről.
Benedek Szabolcs
Az egzisztencialista
Albert Camus: Közöny
Néhányszor másutt már idéztem Oscar Wilde azon kijelentését, miszerint az élet utánozza a művészeteket, Albert Camus Közöny című regényéről azonban megint ez jutott az eszembe.
Több mint húsz évvel ezelőtt olvastam először. Mivel se a könyvről, se szerzőjéről addig semmit nem tudtam, igazi kalandként vághattam bele. Már az első mondatok megragadtak, emlékszem, le se tudtam tenni, végigmentem rajta egyetlen este alatt. Azok után pedig, amit magyarórán hallottam az íróról és az ő úgymond nézeteiről, azonnal Camus-fanná lettem. Hogy például az egyetlen igazán fontos filozófiai kérdés az, legyünk-e öngyilkosok vagy sem. S hogy minden ember élete olyan, mint Sziszüphoszé: valamennyien az értelmetlen kötelességek rabjai vagyunk. Le lettem nyűgözve, el lettem kápráztatva. Ha átmenetileg is, de gyógyírként hatott kamaszlelkemre az a tény, hogy nem vagyok egyedül a létezés alapjait feszegető problémáimmal és kételyeimmel. Hamarjában el is olvastam Camus összes addig magyarul megjelent művét, és elhatároztam, hogy nincs mese, innentől fogva – túlélésem érdekében – egzisztencialista leszek. Hiszen ez az egyetlen lehetséges, üdvözítő kiút. Voltaképen – rajongtam – az egész világnak egzisztencialistává kellene válni. (Ez esetben viszont – mondom több mint két évtizeddel később – nem is volna értelme egzisztencializmusról beszélni, de ezt csak zárójelben.)
Azt is azonnal tudtam, hogy a főszereplő, Meursault itt van a közvetlen közelemben.
Több mint egy éve, hogy elment, de még mindig sokszor, sőt egyre többször eszembe jut Gyula. Most, hogy újraolvastam a Közönyt, rájöttem, hogy annak idején mindkettejüket félreismertem kicsit. Meursault és Gyula nem azért hasonlítottak egymásra, mert közönyösnek mutatták magukat a világ előtt, hanem mert őszinték voltak – olyannyira őszinték, hogy azt a világ már képtelen volt harag és felháborodás nélkül elviselni.
Mert tényleg, például miért is kellene a buszmegállóban föltétlen odaállnunk valakihez és beszélgetnünk, pusztán azért, mert az illető nagyon közeli rokonunk, netán egy fedél alatt élünk vele? Hiszen könnyen lehet, hogy igazából nincs is mit mondanunk neki, ráadásul éppen akkor egészen más gondolatokkal vagyunk elfoglalva – csak zavarna és üressé tenne egy ilyen, az illendőség kívánta beszélgetés.
Mint ahogy az is igaz, hogy ha elutazunk egy messzi városba az egyik cimboránkkal, nem kell föltétlen végignézni mindent, amit az útikönyvek előírnak nekünk. Ha úgy tetszik, maradjunk nyugodtan a nyárra youth hostellé avanzsált kollégiumban, feküdjünk a rugóját vesztett ágyon, és bámuljuk a repedezett plafont. Akár órákon át is, nem törődvén a cimbora türelmetlen megjegyzéseivel. Végtére is, ha annyira érdekli, elmehet egyedül is abba a múzeumba.
Jogos a kérdés, össze lehet-e mérni ezeket a Meursault által elkövetett gyilkossággal és a tárgyalás, illetve a kivégzése előtt fölmerülő valóban súlyos kérdésekkel. Amire az a válaszom, hogy ezek egy tőről fakadnak.
Gyula volt a legnagyobb lázadó, akit valaha ismertem. Nem bandázott, nem járt kocsmázni, nem ivott és nem bömböltetett rockzenét. Ám míg nekünk csak járt a pofánk, addig ő egy házilag eszkábált szerkezettel kicsapta a biztosítékot dolgozatírás előtt, a teherautó-platón üldögélő szovjet kiskatonáknak odakiáltotta, hogy „Ruszkik, haza”, és minden délután úgy vágta be maga után a gimnázium ajtaját, hogy belerengett az egész épület.
Amikor bejelentették, hogy nem kell többé iskolaköpenyt hordani, Gyula csöndes egykedvűséggel szemlélte, amint diadalordítások közepette letépjük magunkról és a táskánk mélyére süllyesztjük az izzadtságszagú ruhadarabot. Megkérdeztem tőle, nem akarja-e levenni, azt felelte, hogy nem. Viselte is, egészen az érettségiig.
Messziről kirítt közülünk.
Azt mondtam neki: „Gyula, te olyan vagy, mint Meursault”. Elmosolyodott, aztán magyarórán láttam, ahogy szokatlanul élénk tekintettel figyeli a Camus-ról és a Közönyről szóló tanári magyarázatot.
Amikor sok-sok évvel később az első e-mailt kaptam tőle, a feladó címében a Meursault név szerepelt.
Lehet vitatkozni azon is, hogy vajon a magyar fordításnál használt Közöny, avagy az eredeti francia cím (Az idegen) ragadja meg jobban a regény lényegét. Az első arra utal, amin a világ, vagyis az úgynevezett közvélemény a leginkább fölháborodik a gyilkosság miatt elítélt Meursault ügyében: közönyös, rideg személyiség, aki tökéletes érdektelenségben szemléli az életet. A másik ugyanakkor talán közelebb hoz Meursault-hoz, aki kívülállóként mozog egy elidegenedett világban, és miközben őszinteségével tükröt tart eléje, kitaszítja, kizárja belőle saját magát.
Ezt az őszinteséget pedig közönynek hiszik. Akárcsak Gyulánál annak idején.
Nem lettem egzisztencialista, és bevallom, filozófiai kérdések helyett gyakorta inkább egzisztenciálisak foglalkoztatnak. Ám most, hogy újraolvastam a Közönyt, és egyre többet jut eszembe Gyula, lassacskán (megint) érteni vélem Meursault-t. Lehet, hogy nem egészen úgy, ahogyan a gimnáziumban értettem több mint két évtizeddel ezelőtt. Mert talán mégse a lázadás az egyetlen túlélési mód. De ha szükséges, lázadni kell, akkor is, ha belebukunk. Erről, a csöndes és hiteles örök lázadás kötelességéről szól ez az egyestés, letehetetlen Camus-regény.
