Kritikák

 

 wittgenstein.jpg

 

Smid Róbert

 

Nyelvek, világok, határok

Tóth László: Wittgenstein szóvivője, avagy

Mondatok a ’mondatlan’ és ’mondhatatlan’ regényéhez

 

A Parnasszus folyóirat a tavaly őszi szám fókuszába Tóth László munkásságát állította, leginkább életműve határátlépéseit és -helyzeteit hangsúlyozva: bár Budapesten született, költői indulása és kiteljesedése a (cseh)szlovákiai magyar irodalmi élethez köthető; míg a ’80-as évek posztneoavantgárdja egyértelmű fordulatot jelentett a versbeszédében, a gondolati költészet tartományából nem mozdult ki teljesen az életmű; karakteres jellemzője Tóth poetikájának az is, hogy konkrét és hétköznapi helyszínek (kocsmák, körutak, dolgozószobák, kórházak stb.), illetve tárgyak (cigaretta, szemüveg stb.) kapják a főszerepet az egyes darabokban, azonban lírája nem szűnik meg a személyesség centrumának őrzője maradni. A Wittgenstein szóvivője e határhelyzetek szintézisének tekinthető, ezáltal pedig egyszerre olvasható az életmű kivonataként és következő állomásaként is.

Kivonataként, mert bizonyos versek visszautalnak a korábbiakra: a Szép új világ utcában dedikációja („Ismeretlen 20. századi költő verse [Ad notam: T. L.: Hotel História]”) a saját szerzőséget ugyan másodrendű pozícióba helyezi azzal, hogy egy ismeretlen szerző szövegére íródik a mű, nótajelzésként mégis ott szerepel a Hotel História Tóth oeuvre-jéből. Míg utóbbi versben igen hangsúlyos volt a közép-európaiság tapasztalata, melyet az országok közös történelmének táncokkal (valcerrel, polkával vagy éppen csárdással) való színre vitele nyomatékosított, addig az új kötetben már a történelem utáni állapot mint a globalizálódott és popkulturálódott világ egynemű létezésmódja kapja a hangsúlyt. A két vers toposzai között metonimikus helyettesítések történnek mindazonáltal, amikor a korábbi koldus és királyfiból kunyhó és palota lesz az új szövegben, a beszédmódok tekintetében viszont már bajosan lehetne egyszerű átváltásokat feltételezni. Nemcsak abban jelölhető ki a különbség, hogy a fent és a lent e szép új világban nem elsőrendűen a vagyoni különbségek mentén szerveződik. Hanem abban is, hogy míg a Hotel História a cinkos összekacsintásával, miszerint „időtlen idők óta ellen- itt néha a forradalom”, alapvetően feltételez egy sorsközösséget, aki érti az ilyesfajta kiszólást, addig a Szép új világ utcában zárlata már nem az olvasóközönséghez való odafordulással ér el esztétikai hatást, hanem az önmagába zárkózás autoimmunitásával: „[…] kezem zsebbe rejtve / beleragadva magamba mint átvérzett géz az égő sebbe”. Tehát azért is lényegtelen már a hierarchia minőségének, vezérelvének meghatározása, mert az abban azonos szinten lévők sem értenek szót egymással.

A határhelyzet e megváltozott lehetőségei, modalitása újraérti az előző kötetekben megjelent átlépések és átvitelek értelmét és a céljukba vetett hitet. Ugyanakkor e szituációk kifejezésmódja nem változott, és ez jelenti a Wittgenstein szóvivője esztétikai hatáseffektusainak nyitját: a megszólaló ugyanazzal a retorikai mértéktartással jelzi a végső határokba ütközés elkerülhetetlensége felé tanúsított sztoicizmusát, mint ahogy eddig Tóth életművének más helyein mindössze áthágható akadályokként írta le környezete fonákságait. Sem úgynevezett kiáltványos beszédmódot nem találunk, sem pedig absztrakciókon nyugvó, kozmikus melodrámát. Más szóval, épp csak annyi alakzatmozgást használnak ki a szövegek, hogy még kellőképp direkt megszólalásként hassanak, ami viszont nem egyértelműen a beszélő saját szubjektivizációját erősíti, mint inkább azzal párhuzamosan a megszólítottságunkat, érdekeltségünket tudatosítja. Többek között ezért is állhatott eddig e költészet párbeszédben Nagy Gáspár, Szőcs Géza, Kulcsár Ferenc vagy Géczi János lírájával, azonban az új kötet alcíme már akár Oravecz Imre Halászóember – töredékek egy faluregényhez versgyűjteményére alludálva kifejezi, hogy Tóth szóvivői vállalkozása szándéka szerint annál nem kisebb téteket igyekszik mozgatni, azazhogy túlmutat önmaga helyi értékén az életműben.

Mert amennyiben a Wittgenstein szóvivőjét az életmű következő állomásaként olvassuk, úgy az átdolgozott szövegek (Tíz párizsi, Túl a negyvenötön…, Haller utca) nemcsak azért érvényesülnek új konstellációban, mert a versbeszéd szerint alapvetően más világban válik mondhatóvá az eddigi üzenet, hanem mert a megszólaló világértelmezésének gyújtópontjai nemhogy elmozdultak, de másik koordinátarendszerbe helyeződtek át. Az Ádámról és az Istenről szóló versek ezért leginkább az Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott” kötet Feljegyzések egy én-ontológiához ciklusában megkezdett irányon fordítanak egyet: az embert a körülményei csak annyiban határozzák meg, amennyiben a költészet képessé válik e viszonyra reflexióval szolgálni. A hétköznapi szituációk az új kötetbe átemelt versekben már e megkettőzött relációban értelmezhetők, Ádám pedig többé nem az első és prototipikus emberléte miatt válik lényeges szereplővé, hanem mert ő kapta a névadás hatalmát. A nyelv eredetmítoszának és a Biblia poetikai kódjának keresztezése pedig újabb csavart vezet be a szubjektum–objektum-viszonyba, ezúttal kettős kötés formájában: ha ugyanis Tóth lírájának egyik pregnáns állítása, hogy a versek megszólalója környezete révén írható le, akkor ez az új kötetben kiegészül azzal, hogy e környezetet már eleve a megszólaló nevezte el: „Szobám tele van mondatokkal. / Tele van velem. Úgy kóválygok köztünk, / mintha most találtuk volna ki magamat.” A poetikai permutációkkal kieszközölt ide-odaforgatása bármilyen interszubjektív viszonynak, illetve a helyettesítések, átmenetek és szókifacsarások a raghomonímiákkal vagy a hipogrammákkal tehát már mindig magukon hordozzák annak tudatát, hogy nem tudnak nem résztvevői lenni a fentebb leírt nyelvi kölcsönhatásnak – vagy szövetségnek, ahogy a Szövetségek című darab e mozgásokat és eredetüket a legexplicitebb módon szemlélteti.

És csakúgy, mint Wittgensteinnél, Tóthnál sem lehet pusztán azzal megálljt parancsolni ennek a dinamikának, hogy az értekezés műfaját rendeljük hozzá egy ciklus verseihez: bár a „kisded” jelző miatt akár ironikusnak is gondolhatnánk ezeket a szövegeket, maga az irónia is destabilizálódik, amennyiben az pontosan az értekezés tárgyának adekvát megragadhatóságát lenne hivatott véghez vinni. Ahogy az osztrák filozófus kései művében a bizonyosság filozófiai aspektusait igyekezett szemléltetni, Tóthnál a valamiképpen olvasás bizonyossága válik kérdésessé, segítségére pedig azok a figurák sietnek, akikről kisded értekezései íródnak: a budapesti lányok, Ádám vagy a mozgólépcső-kalauz. Ugyanis valamennyiük ugyanazzal az apóriával találkozik az életében: a külön miniciklust kapó kalauz a nyelvvel való kölcsönös meghatározottságát képezi meg és építi le munkavégzése, vagyis a környezetével való interakciója során. Mert bár neki kellene vezérlőnek lennie, saját maga válik kiszolgáltatottá a mozgólépcső fel–le irányultságának, ami aztán az egész életére kiterjedő mozgásként tematizálódik a versekben. Wittgenstein szóvivőjének lenni ezért nem kizárólag a más helyetti megnyilatkozást jelenti, hogy lírai értekezések segítségével viszi át a kötet a filozófiát az irodalom területére, hanem azt is, hogy olyan szereplőket jegyez fel és szólaltat meg, akik a költői szó (és viszonyrendszerek) hordozóiként működnek. A záróidézet Wittgensteintől, miszerint „Itt még nagy hézag van a gondolkodásomban. És kétlem, hogy még ki fog töltődni”, ebben a szóvivőségi szerepegyüttesben rávilágít arra, hogy a gondolkodásbeli hézag néha nem más, mint egy szóköz vagy egy szünet, amely nélkülözhetetlen a költészetben a szubjektuma előállításához. Hiszen, ahogy azt a Mindent, mit mondani vers is kijelenti: „életrajzod lefontosabb elemeit / egy szintaxis foglalja magában. Két szó közt a lélegzetvétel – / az vagy te.”

 

Megjelent a Bárka 2019/3-as számában. 


 Főoldal

2019. július 22.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Fehér Boldizsár kapta az idei Margó-díjat Két irodalmi Nobel-díjat jelentettek beMa kezdődik a Margó FesztiválSzabó T. Anna díjátadós estje Békéscsabán
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Végh Attila versei Vári Fábián László: Fogyó holdBíró József versei Sütő Csaba András prózaversei
Prózák
Temesi Ferenc: Méretségi vizslaKötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasság
Kritikák
A tömeg- és a bolytársadalom veszélyeiLevelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott föld
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA