Mennyivel könnyebb volna

Kritikák

Bedecs László
Mennyivel könnyebb volna
Fecske Csaba: Első életem

Sokat vizsgált, mégsem kellően ismert az a folyamat, mely bizonyos szerzőket a kritikusok és ezen keresztül az olvasók figyelmének középpontjába sodor, másokat viszont az ismeretlenség homályában tart – legtöbbször a valódi teljesítménytől függetlenül. Az viszont biztos, hogy a kánonok hierarchiájának kialakulása és változása sok-sok szövegen kívüli eseménytől függ, és úgy tűnik, Fecske Csabának eddig nem volt szerencséje az e körbe sorolható, a részben tőle függetlenül megszülető szerkesztői, kiadói, kritikusi döntésekkel. Mert bár nevét az irodalmi közvélemény, nagyszerű gyerekverseinek köszönhetően is, ismeri, ahhoz képest, hogy lassan a huszadik kötetének megjelenését várjuk, feltűnően keveset beszélnek és főleg írnak róla. Pedig új kötete is bizonyítja, hogy műhelyében egyenletesen magas színvonalú, konzekvens, felismerhetően egyedi nyelven íródó költészet születik, melyet egyáltalán nem lehet elintézni a másodvonalbeli költők népes táborának szánt legyintéssel.
         Fecske Csaba költészetének ugyanis van legalább két olyan síkja, mely a kortárs magyar lírikusok legmegbízhatóbbjai közé emeli. Az egyik a verseket szervező emlékezettechnika, mely a múlt képlékenységére, azaz az emlékekből felépülő identitás manipulálhatóságára és esetlegességére hívja fel a figyelmet, a másik a nosztalgikus, mégsem érzelgős hang, mely hűvös beletörődéssel tudja elfogadtatni az egyébként nagyon is súlyos veszteségeket és a halál fenyegetésének állandó jelenlétét. Minden más költői eszköze ezeknek a céloknak a megvalósulását segíti. Így a központozás nélküli írásmód, mely az érzelmek elrejtésére és a jelentésbeli bizonytalanságok kiélezésére szolgál, a sokszor egyszerű közléseke szorítkozó beszédmód, mely különösen a szabad versekben érződik bölcsen távolságtartónak és a számtalan, a saját szövegbe ötletesen belesimuló, de mégis felismerhető idézet, melyek forrásai rendszerint a klasszikus magyar költészet legnagyobbjai és Fecske számára legfontosabbjai: Arany, Ady, Kosztolányi és József Attila.
     A kötet értékelését kezdjük talán a reflektált és illúziómentes emlékezettechnika vizsgálatával. A versek jelentős része a múlt és a jelen, konkrétan a boldog gyermekkor és a keserves, betegségekkel terhelt jelen ütköztetésére épül. A múlt felidézésének szokványos toposzai közé azonban az emlékek megtartásért folytatott kilátástalan küzdelemre tett utalások szűrödnek be. Ezek a szövegek ugyanis tudják, hogy a múltból legfeljebb benyomások maradnak, apró történetek vagy történetmorzsák, névtelen arcok vagy arc nélküli nevek, melyeket nem lehet pontosan felidézni. A múltbeli eseményekre, érzelmekre vagy kapcsolatokra rárakódtak az azóta eltelt idők tapasztalatai, vagy épp elképzelt, netán másoktól hallott történetek is: “emlékszem én mindenre / mindenben mindig egyre”, olvasható a Jó volt című versben, majd ugyanott: “jó volt gyereknek lenni / már nincs belőle semmi” – ami akár azt is jelentheti, hogy nincsenek megfogható, tehát tárgyi emlékek és nincsenek, mert nem lehetnek a gondolatokban tárolt, örök-fényes emlékek sem.
     Az emlékek ugyanis a ma termékei, a felnőtt szavaival megfogalmazott szövegek, melyek időről időre, bármily furcsa, még változnak is. Fecske Csaba nagyon élesen meg is fogalmazza ezt: “mint levél a színét múltamat cserélgetem” (Nyárutó). Eszerint a múlt nem valami állandó, objektíven felismerhető történetsor, hanem nagyon is szubjektív, sok-sok elfogultságtól és érdektől formált, sokszor külső mintákra ráaggatott mese, melyet természetesen mégis mindenki a saját “igaz” történetének gondolhat. A kötet eme sorát nagyon fontosnak, emblematikusnak érzem, a múltba néző versek kulcsának, mely után nem lehet a nosztalgikus hangot valamiféle kinyilatkoztató, magabiztos, a múltat és így a jelent is birtokló hangnak tekinteni. És ez a pozíció nagyon mai és modern is egyben, azaz mentes az illyési, Nagy László-i merev és zárt, a “költő felel”, azaz a költő tudja típusú, ma már kevéssé párbeszédképes öninterpretációktól. Valami hasonlóra utal az Az lesz, ami volt cikluscím is (a kötetben egyedül itt kitéve a vessző – bántó következetlenség), azzal a különbséggel, hogy ehelyütt a múlt kitalálása, avagy újraalkotása már a jövőbeli döntésekre is hatással lévő eseményként értődik. A jövőre vonatkozó vágyak realitását ugyanis a múltbeli események alapozhatják meg.
     A kötetbeli versek emlékezettechnikája egyébként sokszor a múlt-jelen-múlt sémára épül, magyarán egy emlékkel szembehelyezkedik egy jelenkori kép, majd a köztük megszülető feszültéség egy újabb múltbeli esemény harmóniájában oldódik fel. Ez mellesleg az idő már-már filozófiai problémáját is felveti, elsősorban az idő múlásának érzékelhetőségét. Különösen jellemző erre a nagyon izgalmas szemléletre a “nem az idő múlik ők múlunk el” (Ők múlnak el) sor, mely végül is azt az evidenciát mondja újra, hogy az idő örök, azaz akkor is lesz, amikor mi már nem leszünk, de ez azt is jelenti, hogy csak velünk, a mi életünk lepergésével múlik. Mi mérjük és számoljuk, ahogy számoljuk azt is, mennyi van még hátra: mennyi van még a nem halogatható halálig?
     E kérdés nyers-direkt formái a halál megfogalmazhatóságát valódi költői feladatként jelenítik meg. Az olyan összetételek, mint “tolvaj halál” vagy “karvaly-halál” talán még nem is érdemelnek külön magyarázatot, de a természeti képekbe oltott, a pusztulás törvényszerűségeit leíró képek már igen. Nem igazán eredeti, az olvasót mégis az újdonság érzésével megajándékozó megoldások ezek, melyekben sokszor a régi toposzok kelnek életre, például: “betöri a hold az ablakot” (Üres házban). Egyszerű kép ez is, mégis megrendítő és roppant érzékletes, félelmet, bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot sugárzó. Hiszen a lakásunkat és a biztonságunkat őrző ajtók és ablakok is ugyanolyan könnyen betörhetők, mint amilyen váratlanul és hirtelen az éjszakával és így a Holddal azonosítható halál elérhet bármelyikünket. Van valami borzongató ebben a versnyitó sorban, amit épp az éjszaka megszülető félelmek és képzetek táplálnak. A védtelenség és a mindenséggel szembeni magány József Attila-i érzését hallom itt vissza, a parányiság és az állandó fenyegetettség képzetét.
     A halál- és az elmúlásképek különös érdekessége azonban, hogy a költőt elsősorban test romlásának folyamata érdekli, amit a test énről való leválásának folyamataként láttat. A test romlásával párhuzamosan ebben a többször visszaköszönő elgondolásban a valódi én távozik a testből, hogy végül, a halál pillanatában teljesen el is hagyja. Akkorra a testből ócska tárgy marad, amit, miként a Proszektura című vers leírja, szétdarabolhatnak, átrendezhetnek, minden méltóságától megfoszthatnak. A kötet talán legnagyszerűbb verse, a Tanúid voltunk, mely egy eltávozott emberhez szóló szózat, épp a test halál előtti haláláról beszél: “nem éltél már csak elszenvedted / sorsodat”. Az út végén, mely a haldokló apánál tett utolsó látogatás megrázó pillanatát verseli meg, hasonló felismerést tolmácsol: “nem találom szegény apámat / ez sem ő csupán elhasznált teste”. Az Itt lenni nélkülem cikluscím pedig egészében arra utal, hogy a betegségben már csak egy romlott, nem-valódi test van jelen, mely semmiben sem hasonló az énhez tartozó testtel. Sőt, a kötetcím is alighanem arra utal, hogy az “első élet”-nek nem a halál vet véget, hanem az öregedés – ezért lehet egyáltalán második életről beszélni, és nem a feltámadás egyébként szintén jelenlévő, az Eleitől fogva ciklus “istenes” versei által kifejezetten megtámogatott értelemben. És ha már itt tartunk: a valódi-test problémája azt a teológiai alapkérdést is felveti, hogy vajon hány évesek leszünk, milyen testünk lesz a feltámadáskor. Fecske Csaba ugyancsak nagy kedvvel és sok-sok ötlettel játszik ezeken a regisztereken is.
    A “jelet hagyni” igénye pedig már csak egy, egyébként egyáltalán nem tét nélküli mellékszál, mely voltaképp arra az ugyancsak az emlékezet működéséről gondolkodtató kérdésre ad választ, hogy mi maradhat az emberből halála után. Az emléke, nyilván, de épp az imént láttuk, hogy a saját emlékezetünkkel mi magunk nem rendelkezhetünk. A szorongás oka az, hogy bár mindnyájan azt szeretnénk, hogy ránk mint szerethető emberre emlékezzenek, de nem tudjuk pontosan, mit kell ahhoz tennünk, hogy ez így legyen. És vajon hogyan emlékszünk mi magunk a hallottainkra? Miért van az – kérdez például a már említett Tanúid voltunk –, hogy mindenképp adósai maradunk a halottnak, és az első gondolatunk mindig az, mi mindent kellett volna megtennünk érte és vele, és hogy mennyire nincsenek vagy mennyire szánalmasak azok az indokok, melyekkel mulasztásunk okát keressük.
     Láthatjuk tehát, hogy a Fecske-versekben, még a szerelmes versekben is állandóan jelenlévő öregedés-, betegség- és halálélmény szinte egyetlen pillanatra sem hagy enyhülést (talán csak a Casanovát beajánlják jelent kivételt, bár ott is az elmúlásra fut ki a vers). Nem véletlen, hogy a kötetben legtöbbet emlegetett évszak az ősz, illetve a későnyár. Ez az ugyancsak jól ismert, itt mégis termékenyen használt metaforika itt-ott megrendítő sorokat eredményez: “megőszült fű a fák alatt / éjszaka fagyott / egy álom elmosódó / szürke képei az ablakok” (Elkezd kékleni).
     A kötetre jellemző nosztalgikus, az örökre elvesztett boldogságtól búcsúzó, elégikus beszédmód végül is azért lehet érvényes, tehát azért tudja elkerülni az érzelgősség vagy a közhelyesség csapdáit, mert a versek rendre jelzik, hogy az elmúlást, minden emberi szomorúsága ellenére, a legtermészetesebb dolognak tartják, a gyermekkort pedig egészében tökéletesnek, melyet nem lehetett volna jobban leélni, azaz nem merülhet fel hiányérzet vele kapcsolatban. Az a furcsa paradoxon rejlik tehát e versek mélyén, hogy bár gyereknek lenni jó, sőt a legjobb, mégsem lenne jó örökké gyereknek maradni, még ha a gondolkodás őriz is gyermeki képzeteket. Ezt láthatjuk például “az út végén egy angyal áll / hogy kövessem csak arra vár” sorban, mely kifejezetten játékos formában beszél a végről, azaz a gyerekversek dikcióját idézik a vers ismerősen csengő, a magyar költészetben oly gyakori jambikus nyolcasai. De maga a kép is gyermeki: az angyal, aki vár ránk, már-már a karácsonyi képeket idézi.
     Végül vessünk egy pillantást azokra a versalakító eszközökre is, melyek Fecske Csaba verseit egyedivé, felismerhetővé formálják. A központozás hiánya például régi eszköze e költészetének, de most is valódi kettősségeket szül, afféle “nem kell félnetek jó lesz”-típusú játékokat. Ez, valamint az enjambament-ok megfontolt használata épp annyi jelentésbeli bizonytalanságot szül, amennyi időről időre megakasztja az olvasást, és alkalmasint a szöveg szövegszerűségére, felépítettségére, stílusára hívja fel a figyelmet. Ráadásul a jellemzően nem különösebben bonyolult mondatszerkezetek ezzel az apró, voltaképp technikai megoldással más szintre emelődnek, a vers témái közé kerülnek. Vagyis a szókapcsolatok, illetve e kapcsolatok határának felismerését és a szöveg alakulásának követését várják az olvasótól.
         Az utolsó ciklus idézetjátékai, parafrázisai pedig azt mutatják meg, hogy a posztmodern költészet talán legfontosabb eszközét, a régiből újat író idézéstechnikát Fecske Csaba milyen magas szinten és milyen magától értetődően használja. Lényegében minden versében felfedezhetők efféle eljárások, de ebben a ciklusban sűrűsödnek olyan fokra, hogy az ottani versek legfontosabb eszközeivé válnak. Találó az Arany-parafrázis: “száll a madár ágról ágra / libben a lét gyertyalángja / száll az idő sebről sebre / kopunk egyre fényesebbre” (Neked szántam), de a Szeptemberi átírat kifejezetten virtuóz játékában is új életre kel az eredeti Kosztolányi-vers. A Miskolcon jár az ősz mint Ady-allúzió pedig öniróniájával emelkedik e verscsokor legjobbjai közé.
         Érzékeny költészet tehát a Fecske Csabáé, mely vállalja érzelmeit és kiszolgáltatottságait is, és mindehhez nem, vagy csak ritkán hívja segítségül az irónia eltávolító gesztusait. Így azonban tényleg védtelenül áll a szembenézés fájdalmával szemben, de szerencsésen elkerüli az ehhez a pozícióhoz oly gyakran tapadó színpadias gesztusokat. Nem hallgatható el azonban, hogy van a kötetben néhány gyengébb, Fecske pályakezdését idéző sor is. A “mezők arany hullámverése” például túlságosan közhelyes kép, ráadásul az Ezüst rét című versben olvasva némi képzavart, vagy inkább tisztázatlanságot jelez. De ugyanebben a versben olvasható “a búzaföldön át vonat fut” sor is, melyet viszont giccsbe hajlónak érzek. A szerelmes versekben is egy már túlhaladott költészetszemlélet köszön vissza, itt nincs meg sem az érzelmek távolságtartó kontrollja, sem finom tragizálása, ami a gyerekkor emlékeivel vagy a halállal kapcsolatos versekben tapasztalható. De ezzel együtt is egy igen jó színvonalú, kiegyensúlyozott, végig kézben tartott kötetet olvashatunk. Fecske Csaba komor, de nem komolykodó versei a múlt és a jelen kölcsönös kiszolgáltatottságát egészen eredeti módon gondolják újra, miközben átörökölt természeti képeket, jól ismert metaforákat töltenek meg új jelentésekkel. Fecske Csaba kiválóan ismeri a vers zeneiségében rejlő gyengédség lehetőségeit, és témaválasztásaival meg is erősíti költészetének ezt az oldalát. Tiszteletre méltó magabiztossággal tájékozódik a magyar költészet nyugatos hagyományában, biztos stílusérzékkel, gazdag formakultúrával írja immár negyedik évtizede verseit, melyek legújabb darabjai efféle emlékezetes sorokkal hívják olvasóikat: “darázs sír valahol messze / túl az Óperencián / két halántékom között félúton” (Mese).