Basics Beatrix

 

Egy naptár az öröklétnek

Gyarmati Gabriella: Munkácsy-öröknaptár

 

Az ötlet jó, sőt remek: tulajdonképpen egy Munkácsy album, amely öröknaptárként is használható. Vagy éppen naplónak, ahogyan azt a bevezető szöveg javasolja. 

A naptár azonban valójában inkább egy Munkácsy emlékalbum. Rengeteg információval és képpel, sok tanulsággal. Ha sorban olvassuk a szöveget, az első ilyen az utóéletről szóló rész: szembetűnő, hogy a kultusz jelentősen erősödött az ötvenes években. Érdemes elgondolkodni, miért. Miért találta oly vonzónak ez a korszak Munkácsy festészetét, és főként témaválasztásának bizonyos vonulatát.

A dokumentumok hullámzó folyama nem követi a szoros időrendet Munkácsy élete eseményeinek vonatkozásában, hanem az adott nap konkrét eseményeihez kapcsolódik. A kép- és szöveganyag a Munkácsy Mihály Múzeum legelőnyösebb adottságát használja (ki): a nagyszámú relikvia- és dokumentumgyűjteményt. Kiemelkedően érdekesek ezek között a festményekhez készült fotók. A hetvenes évek ily módon konstruált zsánereinek sorát megszakította a barbizoni tájképek mesterkéletlen plein-air módszere. A tájképek afféle magánműfajt jelentettek az életműben, még ma is sokkal kevésbé ismertek a közönség számára, mint a zsánerek, vagy szalonképek, illetve a vallásos kompozíciók. Ez utóbbiakhoz kapcsolódik például olyan meghökkentő fénykép, mint a mester maga a keresztfán. Az utóbbi időkben vált igazán ismertté, mint a Munkácsy Múzeum anyagának egyik legizgalmasabb darabja.

Justh Zsigmond 1888. január 6-i naplóbejegyzése: „Villásreggeli után Munkácsyéknál. A mester igen melegen fogad, megmutatja új képeit. Néhány reneszánsz intérieur alakokkal, s egy igen csinos tájkép.” Épp e „csinos tájkép”-ek azok, amelyek még ma is nagyon hiányoznak a Munkácsy imázsból. Pedig milyen fontos feladat lenne azt kiemelni az életműből, ami a legizgalmasabb, ami igazolja, hogy Munkácsy kapcsolata a kortársakkal nagyon is létező volt. Erről még ma is keveset tud a közönség, holott a legértékesebb része az utolsó két és fél évtizednek.

Ami emellett született, az inkább a korszak által elvárt teljesítmény, és hogy a művész mennyire figyelt az elvárásokra, azt mind levelezéséből, mind az egykorú forrásokból tudhatjuk. Meg is tett mindent, hogy ezeknek megfeleljen, feljegyzései igazolják, mennyire foglalkoztatta ez, akár a témaválasztásában is.

Néhány fénykép felidéz bizonyos festmény párhuzamokat: a colpachi kastély a tóval például az 1886-ban festett Colpachi parkot, az egyik legnagyszerűbb késői tájképet. A barbizoni eredményeket némileg a szecesszió jegyeivel, a túlburjánzó növényzettel elegyítő képnek mintegy a keretén is folytatódik a kompozíció, a tekergőző, csaknem életre kelő indákon. Ez idő tájt Munkácsy kétségbeesetten kereste a megoldást egyre sokasodó alkotói problémáira. És a tájképekben találta meg – ismét.

A Poros út II. képénél az 1884-es évszám helyett tíz évvel korábbi szerepel a naptárban.[1] Ha valóban 1874 lett volna a kép keletkezésének ideje, az egy évvel korábbi Majálissal, Szinyei remekművével együtt a magyar impresszionizmus merész kezdetét jelentette volna. 1884-ben már mást jelentett. A téma első verziójáról írta Perneczky Géza, „ez maga a heroikusan átértelmezett kozmosz”. Charles Sedelmeyer 1881-ben vásárolta meg a Poros út I-et Munkácsytól. 1914-ben még az ő tulajdonában volt a kép, 1921-ben bukkant fel először Magyarországon, az Ernst Múzeum egyik aukcióján. Vida Jenő gyűjteményébe került, és bár műgyűjteményét Németországba szállították, s ő maga Auschwitz-ban pusztult el, Munkácsy-képei, hála a Szépművészeti Múzeumba történő kölcsönzésnek, megmenekültek. A Munkácsy születésének századik évfordulója alkalmából rendezett tárlat 1944 februárjában nyílt meg, és a képek a német megszállás miatt a Szépművészeti Múzeumban maradtak, majd a múzeum anyagával együtt beládázták, és az ostrom elől nyugatra menekítették őket. Kalandos történetük nem egyedi a Munkácsy életmű sorsának vonatkozásában.

A „világ legnagyobb Munkácsy-gyűjteménye” feladatai közé a teljes Munkácsy-kép megmutatása is tartozhatna, aminek a nyomai megtalálhatók a kötetben. Bár az illusztrációs anyag változatos, gazdag, és legfőképpen a múzeumi gyűjteményre épül, a Munkácsy életmű legérdekesebb részéből, a tájképekből csak viszonylag keveset találunk benne. Pedig ezek azok, amelyek révén szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogy tehetségét megérintették a korszak festészetének forradalmi változásai. Csak éppen nem nagyon tudhattak róla – sem a kortársak akkor, sőt még a XXI. századi közönség sem igazán manapság. Pedig milyen jó lenne ezzel elbüszkélkedni…

A kötet maga szép; anyaga, formája, tervezése vonzó és színvonalas.[2] A szövegek és illusztrációk válogatása hatalmas szakmai munka (ezt igazából a szakemberek tudják felmérni, lévén csalóka a könnyedség, ahogy megjelennek), és sokat ad hozzá eddigi ismereteinkhez. Jóval több ez, mint egy naptár, és ezt sikere is jelzi. Ez a Munkácsy Múzeum önálló Munkácsy kötete, ami igen jelentős teljesítmény, mint ahogy az is, hogy az említett szakmai korrektség és hozzáértés segíti a festő és életműve alaposabb megismerését.

 

Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum, 2014.