Háy János
Elszakadás
Ketyeg benne a biológiai óra,
hogy neki mást kell tenni,
még ma szerezni egy
megbízható férjet,
akivel normálisan
zajlik az élet,
gyerek és lakás, meg
annyi más, közös nyarak,
egy-két érdekes utazás.
Benne ketyeg az óra,
bennem robban a bomba,
s minden, amit szeret bennem
holnap már széthull
darabokra.
Az arc, a kéz a belső szervek,
mint a lopott holmi, amit
a bűnözők szétszereltek.
Szeretem, szeret és hiába,
figyelni kell egy csomó másra,
S ha az érzés utat enged,
valami érdek fellép
az érzés ellen.
Pedig ezt ő sem érezte még,
de felnőtt ember, s ki tudja
mondani, hogy elég.
Nem viselkedhet úgy,
mint egy kamasz,
aki nem is érti, hogy mi lesz
és mi van.
Csak ájul bele a másik testbe,
azt hiszi minden addig tart,
amíg tart a kedve.
Descartes unokája
Nem érted! Nem érted! -
kiabál és szememre veti az időt,
ami eltelt neki mielőtt
találkoztunk.
De rajtad - mondom - minden,
minden annyira szép.
Ugyan - mondja -
ő már harminchét,
lehet, ma a lelke, holnap
a teste esik szét.
Szeretsz, nem szeretsz? -
kérdem, ő nem szól,
nekem meg a térdem
szétnyomja a konyhakő.
Szeretlek, mondja végül,
csak az idő...
Gyereket akar, például,
ma még lehet,
holnap már késő.
Ő Descartes unokája,
az észben hitt minden őse,
nem egy túlvilági,
esztelen erőben.
Nem érted - kiabál,
holott pontosan értem.
Mást tervez benne az élet.
Nem én kellek, aki csak
nyalja-falja,
s legfeljebb a testet
felkorbácsolni van hatalma.
Megjelent a Bárka 2009/3. számában
