Tárca

 

 

 

 

 

Sopotnik Zoltán

 

Nagyapa és Lassú Báró

 

A csönd hangyái

 

 

Nagyapa korán reggel kisétált Bélához, a beszélő dombhoz. Valamiért úgy érezte beszélgetnie kell vele kicsikét. Béla-féle szelíd szomorúság illatot érzett hajnalban a teraszon harmat illattal keveredve. Határozottan Béla-féle szelíd szomorúság illatot.

És ugye akkor határozottan baj van, búgta oda a cipőknek, ahogy csokrot kötött rájuk cipőfűzőkből. És ugye, ha baj van, segíteni illik, lohogta slampos kabátkájának, ahogy gyorsan magára kerítette. És ha illik, akkor reggel illik kezdeni, ütögette meg kalapja karimáját, bár ennél a pontnál megállt a gondolkodásban kicsit. Sebaj, folytatta és kifelé menet megsimogatta még az ajtófélfát.

Béla, a beszélő domb éppen szalonnázott. Kérdezzétek csak bátran, hogyan tud szalonnázni egy domb, de nem részletezem, olyan szörnyű éles titok, hogy szétvágná a nyelvem, ha elmondanám. Szóval legyen annyi elég, hogy Béla szépen szalonnázott, és eregette magából a Béla-féle szelíd szomorúság illatot.

Nem ilyenkor szoktál jönni, bökte Nagyapa felé.

Nem ilyenkor, bökte vissza Nagyapa, és a le-felliftező virágokat nézte Béla hasán. Majd pipára gyújtott és együtt hallgattak jó darabig. Amíg az ég kíváncsiságból lejjebb nem ereszkedett, egészen addig. Akkor Nagyapa elfújt pár felhőt a pipafüsttel együtt, és kérdő tekintetét a domb gyomrába fúrta.

Ne csiklandozd a gyomrom, szólalt meg Béla.

Mi a baj, öreg barátom?, kérdezte fáradtan Nagyapa, mert, hogy baj van, azt érzem, látom, szagolom, tette hozzá határozottan.

Ezen még te sem tudsz segíteni, kámpicsorodott el a domb.

Nézzük meg azért, mielőtt így ülünk itt a végtelenig.

A csönd hangyái, surrogta Béla, a beszélő domb, ők az én bajom, semmi más.

Nem ismerek ilyen bogarakat, lepődött meg a csodaöreg, pedig…de hisz tudod.

Velük csak egyszer találkozol az életben.

És mi a baj azokkal a rovarokkal?

Ha nem tudod, elmondom én, mondomén, mondoménnn, dommogott a domb. Elviszik a semmit, innen belülről, és a gyomrára mutatott. Elhordják a csendet. Módszeresen, alaposan és lassan.

És?, nem értem, erőlködött Nagyapa.

Mit nem lehet ezen nem érteni?, a csönd az kell. Meg a csend is, bárhogyan is hívjuk azt a semmit.

Nagyapának ide-oda rezgett a bajusza, a homlokán meg összekuszálódtak a ráncok. Dörögtek a gondolatai.

Ha nem marad bennem csend, ezek a kártevők, ha kihordják – elpusztulok, morogta sírósan Béla. Minden csöndmorzsa után morgás marad csak. És ha elfogy az összes csöndmorzsa, felőröl teljesen a zaj, nem lesz nyugtom soha többé. Talán földrengés is lesz, de lehet, hogy annál valami sokkal rosszabb, természeti katasztrófa, kontinensnyi sóhaj. És mi lesz a vakondok családdal, akiket már annyira megszoktam, sőt, összebarátkoztunk, meg Hektorral, a tudós-könyvtáros gilisztával? A csönd, a semmi ugyanúgy hozzám tartozik, akár a selymes föld.

Nagyapa gondolatai már villámlottak, még az Öreghölgy csillag is felébredt álmából fenn az égen, annyira.

Jaj, már megint jönnek, horkant fel Béla kétségbeesetten.

A hangyasereg hangtalanul termett előttük, suhogó csápokkal, de fegyelmezetten. Nagyapa dörgő gondolatokkal nézte őket, de pár fura dolog bizony megakasztotta: például ezek a rovarok átlátszóak voltak, szépek, és kedvesség áradt belőlük.

És, és…Béla-féle szelíd szomorúság illatuk volt!

Ráadásul úgy keresztülmentek Nagyapa lába orrán, akárha szellemek lettek volna: súlytalan kámforléptekkel. A csodanemes egy darabig nézte őket, majd körülbelül a száztizenharmadik hangyalábnál kiáltott egy nagyot:

Á-á-állj!

Hangtalan csoszogás, majd stop.

Hol van a főnök, vezető, király?, Nagyapa erős hangja körbefogta a hangyákat.

A sereg hirtelen kettévált és a tömegből méltóságteljesen előlépkedett egy, a többieknél pár árnyalattal nagyobb, és mindenféle színekben pompázó „rovartündér”. Nagyapának megremegett a lába a meglepetéstől, és Béla, a beszélő domb is szisszent egyet, vagy szusszant, nem is tudom.

Üdvözöllek benneteket, szólt a vezér, fájdalmasan zengett az egész világ a hangjától. Ne is mondjátok, mit szeretnétek, érzem a gondolataitok illatából.

Nem akarunk bántani, fordult Bélához, de muszáj csöndmorzsákat gyűjtenünk. A hangyasereg belegyezően morgott az együtt érző szavakhoz. És benned van a legtöbb a környéken, toldotta meg.

Tudomb, domb, mondta Béla, kicsit könnyezett is közben.

De csak van megoldás?, heveskedett Nagyapa, hogy még a szemöldöke is füstölgött bele, mindig van megoldás. A megoldás itt ólálkodik a levegőben, csak meg kell látni, hé!

A megoldás bársonyos őzike, hallatszott egy ismerős hang. Lassú Báró állt a hangyasereg mögött csípőre tett kézzel. Egészen biztosan úgy nézett ki, mint egy nyaralni készülő porondmester.

Möszijő Leopold, lépett a Báró a hangyakirályhoz, ki fogjuk találni a legjobbat, addig is menjetek haza, hagyjátok a Béla csöndjét. Két napot kérek, megegyeztünk?

Nagyapa alig kapott levegőt a csudálkozástól, hé, hó Báró, mondta, te, mit, hogyan, merre?, súgta.

Nyugi, möszijő, éppen időt nyerek, kacsintott Lassú.

Két nap múlva visszajövünk, dörögte Leopold, addig én is összehívom a nagy hangyatanácsot. Ahogy ezt kimondta, a sereg színesen-halkan elörvénylett, és Béla, a beszélő domb megkönnyebbülten sóhajtott egy vulkánnyit.

Menjünk, szólt oda Lassú Báró Nagyapának.

Menjünk, mondta Nagyapa átszellemülten.

Hol van a legtöbb csend?, kérdezte Báró egy horgásztó partján, a legnagyobb csönd?

Nem rossz, felelt Nagyapa, de ez a hangyáknak nem elég.

És a minőség is számít, a csend minősége, simogatta meg a halakat a Báró.

Bizony, egy kerekes kútban más, mint itt kint a horgásztavon, tódította Nagyapa.

Ez már közelít a tökéleteshez, kiáltották mind a ketten a Kis Vakond nevű bolygó egyik kráterén ülve.

Valami mégis hiányzik, mondta a Báró. Möszijő, gyerünk vissza a Fahéjas Kertbe.

Jaj, ezt ne, burrogták Senkiházi Tulok bácsi temetésén szégyenlős komolyan. Ez sem az a csend, ami nekünk kell.

A Béla csendje nem helyettesíthető, mondta Lujza, a szakácsnő, miközben három széken állva port törölgetett.

Hm, hm, mondta Gigerli mágus, és zavarában megtoldotta az oroszlánja farkát egy arasznyival.

Az Öreghölgy csillag is csak nézett maga elé, vagyis alá.

Cöcö, szólt Kant úr és befordult a sarkon homályosan.

Már erősen el voltak keseredve, mikor a Báró, egyszer csak a homlokára csapott, majd még egyszer a homlokára csapott:

Jaj, möszijő, megvan! Megvan! Megvan!, és pördült vagy tizenhármat a tengelye körül.

Mondd már, te kópé, türelmetlenkedett Nagyapa.

Az elfelejtett kórház, hát ott áll üresen, vagy ül, nem is tudom. Évek óta nem járnak oda betegetek, egyszerűen elfelejtették, csak pár doktor megy be, nosztalgiából. Hogy ott mennyi csönd gyűlhetett össze kétszáz év alatt. És milyen jó minőségű meg sűrűségű. Akár be is költözhetnek oda a hangyácskák.

Zseni vagy, komám, ugrott fel Nagyapa örömében.

Nagylevegő, kifúj.

Pfú.

 

 


Főoldal

 

2012. augusztus 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png