Aknai Péter
Ruhatáram
Az ünnepélyektől és hivatalos eseményektől gyerekkorom óta herótom van. Kellemetlenül érzem magam tőlük. Azt hiszem, ezt a zavart anyai ágról hurcolom magammal. Anya minden nem spontán szerveződő eseménnyel szemben tartózkodó álláspontra helyezkedett, noha korántsem volt az a visszahúzódó természet. Ez azonban csak egyik oka a zavaromnak.
A másikra jóval később jöttem rá, már felnőtt koromban.
A ruhatárammal mindig gondok voltak. Mert olyan göncökbe kellett bújnom, ami nekem nem volt kellemes. Nem az, és nem olyan, amivel azonosulni tudok, amit én választottam, hanem kinőtt, hagyatékból szerzett, szeretetcsomagban talált, egyszóval: örökölt. Nem elég, hogy alapban feszengek a menekülnék-de-nem-lehet helyzetekben, még szarul is nézek ki.
Éva néni temetésén volt a legkínosabb: a színházi ruhatárból kaptam öltönyt. Csak kicsit volt nagyobb, mint a méretem, de pont elég ahhoz, hogy idétlen legyek benne. A nyloning bökött, az élére vasalt trapéznadrág hosszú volt és valószerűtlenül bő. Ismerni véltem a beatkorszak ikonikus ruhadarabját a lemezborítóimról. Ilyene volt az Illés zenekarnak, az LGT-nek és persze a Beatlesnek, a Stonesnak meg David Bowie-nak a Honky Dory-n. De hát ez még a ‘60-as, ‘70-es évek! Az ezredforduló már a slankítás jegyében telt. Ruhadarabjaimat összeegyeztethetetlennek ítéltem a korszellemmel, és mertem azt mondani, hogy nem. Én azt nem veszem fel.
Akkor Leleményes Édesapa elkezdett improvizálni. A hossz nem jelenthetett problémát: a trapéznadrágot feltűrte, és ziherájsztűvel rögzítette. A bő szár szűkítése már haladó művelet, de ez sem foghatott ki rajta: belülről fogatta fel biztosítótűkkel. Igen ám! De elfogyott a ziherájsz! Akkor jöttek a gombostűk és a kis méretű ruhacsipeszek. Mondani sem kell, hogy a csipesz karistolt minden lépésnél. A templomban leülni sem mertem: attól tartottam beleülök a combtájékon elhelyezett tűkbe. A lábamra egy kitaposott fekete cipő került. Fénykorában makkos lehetett – még lifegett rajta egy bőrdarab, azt letéptem. Mindenem viszketett a nyári kánikulában. Próbáltam úgy állni, hogy minél kisebb felületen érintkezzem az ünneplőmmel. És ha mindez nem lett volna elég: cefet másnapos voltam, émelyegtem, majd beestem a gödörbe Éva néni mellé.
Azzal az öltönnyel a későbbiekben még összefutottam: a színházban Bezerédi Zoltán viselte, aki Gogol Revizorjában játszotta a végrehajtót. Anyával akkor is röhögtünk, amikor más senki – ránk is szóltak a nézőtérről.
Most megint fel kell öltöznöm alkalomhoz illően. Megint temetés. Lina mamája. A második Covid-halál a családban.
Nem egyszerű most sem: ami jó állapotú nadrágom van, azt vagy kihíztam, vagy világos. Egy sötétet találok csak, egy farmert. Kicsit kopott, de tiszta. Emlékezetes darab. Ezt már én vettem a New York-i Uniqulo japán ruházati nagyáruházban a 5th Avenue-n. A meglepetésutat negyvenedik születésnapomra kaptam a családtól. Katival gyerekkorom óta nem laktam egy szobában; tizenhat évesen elköltözött otthonról.
A japán high-tech áruházban, azt hiszem bepótoltunk valamit. Kevés ellenállást tanúsítottam ott, akkor, a térnek és időnek abban a metszetében, ahol még némi költőpénzem is volt. Megadtuk magunkat. Hagytuk, hogy beszippantson a fogyasztói világ, és utat mutassanak az üveg-króm lift fülkéjének óriás LED-falán megelevenedő fiúk és lányok; fehérek, feketék, tarkák, nem biztos, hogy fiúk, nem biztos, hogy lányok. A fogyasztás mámorában alig maradt bennem valami a közép-kelet-európai frusztrációból. Kati más. Ő olyan, mint a macska: mindenhol feltalálja magát, mindenhol megtalálja a legjobb helyeket.
Most már tudom: ott, New Yorkban, megmutatta magát a jövő. Anya nélkül, Anyával. A családban formálódó nyelvi kultúrkincs New York-i működése ahhoz a felismeréshez vezet, hogy lehet a világ bármennyire távoli és idegen, az emberi karakterek ugyanazok. És ugyanazt vesszük észre benne. Anya ezt úgy mondta: „Egy rugóra jár az agyunk.” Mi mindig tudtunk nevetni magunkon.
Ott, a japán áruházban folytattuk a Rókus utcai panellakás késő Kádár-kori divatbemutatóit. Ez a következő forgatókönyv szerint zajlott: egyikünk átöltözött a kisszobában, majd jeladásra bevonult a nagyszobába, mint a manökenek. Catwalk a panelban. Anya és egyikünk a zsűri: minősítjük a felhozatalt, értékelünk, és persze nyerítünk. Vasalt sarkú apa-cipők, aranygombos zakók, flitteres pulóverek, csorba magassarkúk, kitaposott félcipők a diktatúra hőskorából. De akadt a szortimentben neszesszer szovjet borotvapengékkel, pemzlivel, arcszesszel, irritáció elleni kenőccsel, amelynek a kupakját lecsavarva gyanús állagú sárgás krém buggyan ki ősz fanszőrzet-maradványokkal. Röhögünk ezen is. Anya persze bosszankodik, sír és nevet egyszerre, és minduntalan felteszi a kérdést: „Apátoknak, hogy volt pofája ezt a csomagot összeállítani?!”
Ez volt a mi késő Kádár-kori szórakozásunk szombat estére.
A műsor után gyorsan megszabadultunk a máltais holmitól, az ment tovább, színházba, iskolába, jelmezbálba, nagycsaládosok egyesületébe. Apa hetvenes évekbeli ruhatárának jónéhány darabját viszont Anya évtizedeken keresztül megőrizte. Nem dobta ki őket válás után sem. A holmit a beépített szekrény hátsó részében rejtegette. Aztán történt valami. Felnőttem. És ahogy kamaszodtam, egy-egy darabot hordani kezdtem. Amikor a ruhákat próbálgattam, Anya mindig figyelt. De nem szólt egy szót sem.
Egy napsütéses tavaszi délelőtt Anya levitte az évtizedeken keresztül őrzött holmit, és felkínálta az utca népének. Ott állt a nyitott tetejű óriás vulkánfíber bőrönd a panelház előtt. Estére minden darab gazdára talált. Mintha a beatkorszak settenkedett volna újra a kertek alján: a hajléktalanok trapéznadrágban jártak a környékünkön.
A temetésre a sötét farmert húzom. Az amerikásat. Eszembe jut Toponáry tornatanár a gimnáziumból. Egyszer azt mondta, senki ne merjen sötét farmerban jönni az iskolai ünnepélyre, mert farmerban az amerikai parasztok hordják a trágyát. Pedig akkorra Szűrös Mátyás már kikiáltotta a harmadik magyar köztársaságot (élő közvetítés megtekintése az aulában, meglátogatott minket idősebb George W. Bush, aki a szétázott papírjait tépdeste cafatokra a Kossuth téren, és minden második szava az volt, hogy Thank you. A többit nem értettük. A rádióban Koncz Zsuzsa vég nélkül énekelte, hogy Amerika, ígéret földje, Amerika (ölelj magadhoz, légy az új hazám), és a sarki trafikban lehetett kapni amerikai zászlós Bruce Springsteen kitűzőt (Born in the USA). A Baross téren a villamosmegállóban változatlan formában árulták a csalamádés hamburgert – magyar táj, magyar hamburgerrel –, miközben Váci utcában megnyílt az első Meki.
Akkor sem volt más választásom, csak az a farmer. És Toponáry tornatanár kipécézett magának. Engem, meg a Berát, akin fekete farmer feszült, és a fehér inge alatt Fuck Off! feliratos póló. Alapos megfigyelő láthatta volna a feliratot, de az izgékony tornatanár szerencsére nem volt az. Ő a farmerekre utazott. A Nemzeti dal alatt odasettenkedett hozzánk, és odasúgta, hogy meg fogjuk szívni a púpot. Megesküdött a magyarok istenére. Onnantól kezdve nem hagyott békét nekünk.
Sokat nem kellett gondolkodnom, milyen is a púp megszívása, mert a következő tesiórán, amíg a többieknek két iskolakört kellett futni, addig nekem meg a Berának négyet, ráadásul stopperral mérte a köridőket. A mélypontra akkor jutott, amikor felszedtem a Somikát az 1/B-ből. A szertárban smároltunk a zsámolyok mögött. Szétrebbentünk, amikor benyitott. Elnézést sem kért, csak annyit mondott, ott a Somika előtt, hogy én a guruló krumplit is megbasznám. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy féltékeny, elvégre ő már kifelé megy, én meg be. Később tudtam meg, hogy Somika szegről-végről a rokona, és csak rövid ideig haragudtam Toponáry tornatanárra.
Nehezebb a felső.
Találok egy fekete, magasnyakú pulcsit; bolyhos, meleg, kényelmes. A könyökénél elvékonyodott az anyag, és egy ötforintos nagyságú lyuk éktelenkedik rajta, de sebaj: a januári temetésen legfeljebb a nyaka, ha látszik. Az meg szép. Tor nem lesz, nem kell vetkőzni.
Kabát van, amolyan pufidzseki-szerű sötétkék, narancs cipzározással. Nem az a temetésre való darab, de nincs más. És ezt is én vettem. Az elődje ugyanilyen volt fazonra: abban jártam, váltam, lakást felújítottam, hordtam benne cementet, sittet, miegymást. Csuklótájékon teljesen kifényesedett az orkánanyag. De évekig hordtam, nem volt szívem megválni tőle. Anya, ha meglátott abban a kabátban, soha nem mulasztotta megjegyezni, hogy egyszer le fogja hányni.
A derékszíj fontos találkozási pont: itt ér össze az ing és a nadrág, ő a kapocs, a híd fent és lent között. Vettem ugyan egy elegáns derékövet, ám a használatban kiderült, hogy kényelmetlen: nagy csatja kaparja a hasfalam, különösen, ha elengedem magam, és rábuggyan a hasi hájam. Kutatok tovább a szekrényben. Egy öreg hózentrágert találok. Foszlik a gumizása. Folytatom a túrást, könyékig vagyok egy dobozban, beakad az ujjam valami csatfélébe. Kihúzom.
A gyakorlóövem.
A seregből hoztam haza vagy negyedszázada. Vékony marhabőr, kis acél csattal. Semmit nem változott az idővel: kényelmes, erős. Már jók az eredeti lyukak is. Hogy mennyire sovány voltam, azt jelzik a bicskával lyuggatott kis hasadékok, amiket már én vágtam. Kicsit sután, helyenként látszik, hogy túlszaladt a penge. Az eredeti lyukak szabályosak, lencse nagyságúak, a belső felük fényes fekete. Három lyukat találok a sajátjaimból. A seregben sokat fogytam, mindig egyre szűkebbre kellett vennem a kerületet.
Odahívom Linát, mutatom neki, milyen vékony voltam. Azt mondta, nem hiszi el. Bizonyítani akarok, próbálom, húzom, a hasi hájam már elfedi a vékony kis szíjat, nem látszik belőle semmi. Akkor elérem az első hasadékot. Csatt.
Olyan vagyok, mint egy vízzel töltött lufi deréktájon megcsavarva. A seregben Balogh főtörzshöz gyakran osztottak be konyhai kisegítőmunkára. Amikor a segéderőt válogatta, mindenkitől megkérdezte: „Ön honvéd?” Csak tőlem nem kérdezett semmit. Csak annyit mondott: „Maga is jöjjön, Nádszálkirály!”
Elkészültem.
Szemle. A pulcsi szöszös, Lina hengerrel legörgeti. Tükörbe nézek. Egy nagy magyar írótól azt olvastam, hogy a magyar férfiak nem öltöznek, hanem ruhát vesznek fel. Az az érzésem, ha minden ruhám tökéletes lenne, én akkor is kopott lennék. És abban a pillanatban biztos is vagyok benne, hogy engem nem a ruha tesz, hanem én teszem a ruhát.
Nem tetszenék Anyának. Elképzelem, ahogy figyel, és a figyelmét nem kerüli el semmi. Mindent lát: a pulóverem molyrágta lyukait, a zoknim sarkán elvékonyodó nylonszövetet. A gyakorlóövem. A hastájékon feszülő fehér ingem, a hasi hájam. Hallani vélem: „Ezt is kinőtted, kisfiam.”
Anyának én sohasem híztam. Csak nőttem. A fiúk folyamatos növésben vannak. Én neki mindig gyerek maradtam, álmainak a fizikai kiterjedése. Mindig azt álmodta, hogy kicsi vagyok és sírok. Mert nekem mindig valami bajom van. Amíg élt, Anya álmai nem változtak, mindig ugyanazokat álmodta.
Nézem magam a tükörben. Rajtam az amerikás farmeren kívül minden örökölt. Az is, amiben nézem magam: a tükör. Nagyapám vette a két háború között. Az előszobában tartom a fűtéscsövek mögött, de így is látom magam. Kopott vagyok. Én akármit veszek magamra, mindig kopott vagyok. Megszólal a tükörképem: „Hogy nézel ki, kisfiam? Mindjárt lehányom a kabátod.” Mamuskád forogna a sírjában, ha meglátna. Ebben a hacukában mész temetésre?
Amikor Anya meghalt, az örökségből előtörlesztettem a lakást, és ruhákat vettem. Mindenből hármat: farmerből sötétkéket, bordót és bilikéket, három világos inget, három pulóvert, három cipőt. Az egyik nagyon elegáns. Tetszene neki.
Anya temetésén egyiket sem vettem fel.
Én fürdőnadrágban vagyok, Kati úszódresszben. És az egész család, a gyászolók, mind ott állnak ingben-gatyában a kagylóhéjakkal borított homokparton. Mi térdig a folyóban, kezünkben az urna. Akkor Miklós bácsi kinyitja a könyvet az akáclevéllel jelölt oldalnál: A csavargó a halálra gondol. Ennek a versnek minden sora Mangiról szól, mondja és szaval. A kanyarban felzúg egy teherhajó. A városban kondul a harang. A túlpartról elindul a komp. Minden úgy történik, ahogy elképzelte. Felváltva markolunk az urnába. A hamvak fehéren kígyóznak a víz színén, apró örvényekké görbülnek, pörögnek-forognak, a nagyobb szemcsék kiperegnek az ujjaink közül, megbújnak az algás kavicsok között. A kisebbek összekapaszkodnak a felszínen, forognak a fehér habok, a vízre szórt virágszirmok, ölelik őket a hullám-gyerekek, úsznak le a tengerig, és velünk maradnak örökre.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
