Győri László
Azonosság
Olyan vagyok, mint a többiek.
Jöhet bánat vagy káröröm,
egy szikrát se különbözöm
se ebben, se abban tőletek.
Nem leszek más, amikor kitör
a tereken, a földeken
a gyűlölet, a förtelem,
a gazság, a bűn mindenkiből.
Ilyen vagyok. Ilyenek vagyunk.
Ettől lehet-e, s hogy lehet
menekülni, a gyűlölet
elhagyja-e szívünk és agyunk?
Hol a vége, hol a kezdete,
hol ereszt gyökeret a bűn?
A kés miféle köszörűn
fenődik, hogy öljünk majd vele?
Legszebb öröm a káröröm,
legjobb bánat a másoké.
A szívetekbe ások én,
magamhoz így nem lesz közöm.
Magamhoz mégis van közöm,
lehet, hogy mégis más vagyok:
gyűlölök, szeretek, olvadok,
s jóvá vés majd az ötvösöm.
Gyűrű vagyok ujjatokon,
az ujjatokra simulok.
Gyűrű vagyok és nem hurok.
Ne húzzatok le! Bizalom.
A régi költők dícsérete
Kipróbált, régi jó költőket
forgatok egyre rendületlen,
az ódon, ami gyönyörködtet,
a hajdani az, ami egyben
most is mai az én szememben,
a szikla, amelyen megállhat
bizton az ingatag költészet;
nyugalmat kereshet magának,
ahonnan bízvást tovaléphet.
Ha Villon mesterre ismertek
mindjárt a saját soraimban,
nem tévedtek, s ha jól figyeltek,
azt is látjátok: így akartam.
Koponyája a föld alatt van,
de hogy merre, nem tudja senki.
Hol van Villon, a faragatlan?
Rá tudok mindörökre lelni.
Másra is épp így rátalálok.
Mennyi jó költő, mennyi mester!
Megszoktam őket, mit se várok,
új döbbenet aligha tölt el.
Miért olvassak oly újat, mely
értelmét csalfa mélybe ássa?
Értenem kéne ép eszemmel,
ami az elme játszatása?
Bocsássatok meg, drága frissek,
hogy egyre régiekhez térek,
akik még ismerték a rímet,
rímben a különbözőséget,
tudták, hogy mi az, és mi végett
a forma, nem saját magáért,
igen tudták a mesterséget,
s tudták, hogy nem ingyen ajándék.
Nietzsche hosszú évekig semmit
sem olvasott, hogy kitisztítsa
elméjét, végül csak egyben hitt,
önmagában. És így lett tiszta.
Ez a sajátos, új mű titka?
Én olvasok még rendületlen,
a régiekhez térek vissza.
És tisztulok, ha őket zengem.
Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.
