Szabados Attila
Hogy történet legyen
Láng Orsolya negyedik kötetében, a Személyes okokban a szövegek széles formai-esztétikai skálán mozognak. Egyrészt olvashatunk hosszú, elnyújtott, valamint szikár és rövid verseket is, másrészt a kötet címe változatos tartalmi skálát enged, az ezekhez tartozó beszédmód – ha a szövegek fő irányvonalait nézzük – mégis egységesnek tűnik. Merész darabjain (mint a Charles Baudelaire: Az albatrosz című vers, amely intertextuális és metanyelvi síkokon is erős, vagy az Egy üres alakzat utóképeinek mozaikos jellege) túl nagyon is kapcsolódik a gyökerekhez, merít a gyerekkorból, az időbeliség a kötet egyik fontos vezérfonala. Ez utóbbihoz jelentőségteljes üzenetet hagy Harca a jóval című verse: „Próbál úgy élni, hogy történet legyen, ne beszélő.”
A Személyes okok kapcsán problematikus lehet, hogy kirajzolódnak-e világosan azok a kérdéskörök, amelyek indokolják a címválasztást. A címadó vers ugyanis a kötet egyik legerősebb darabja, rávilágít a Láng Orsolya számára fontos dimenziók és perspektívák összecsúszására, amit felfoghatuk alkotói módszerként is.
Több olyan csomópont van a kötetben, ahol – az egyébként gazdag és a tényközlő, szikárabb versnyelv izgalmas egységben találkozik – az előbbi miatt általánosabbnak tekinthető alkotói látásmód tovább árnyalódik. Ez szerkezetileg is megfigyelhető. Nem térnék ki ennek tematikus vonatkozásaira, mert végső soron ezek a versek nem hiába alkotnak kötetet, sokkal érdekesebb, hogy a két ciklus (pontos tévedések útközben és harca a jóval) közül az első sokkal bizonytalanabb, ingoványosabb, míg a második ehhez képest tudatosabb és határozottabb. Ezeket a jelzőket azzal a percepcióval fogalmazom meg, hogy mindez valójában a kompozíciót mozgató hajtóerő. Az első ciklus mintha alapos, zsigeri vázlata lenne a másodiknak, amely törekszik nem megállni a felszabadulás (lásd később) kapujában, hanem el is érni azt.
A kommunikáció, az egymás megszólításának lehetetlensége végig jelen van, például az egy strucctenyésztő nyara vagy a Sem félelem, sem lángolás című versekben. Azért ezt a kettőt említem, mert a már korábban megfogalmazott formai-esztétikai amplitúdók ezeken (is) érezhetők. Az előbbi majdnem hat oldalon keresztül (írja magát) kanyarog és építkezik, dramaturgiája, cselekménye van. A sorok hömpölyögnek, az olvasónak többször lehet az az érzése, hogy elvesztette a fonalat. A strófáknak mégis jól eltalált zárlataik vannak, a vers végét pedig a(z) (ön)felszabadítás terhe végett húzza-halasztja az alkotó. A versben ugyanis – és itt ragadható meg a kommunikáció lehetetlensége – egy francia egyetemi hallgatóval utazik a lírai én, érdemi párbeszéd mégsem történik közöttük. Helyette sokkal fontosabbak egyrészt a belső reflexiók, amelyek összeérnek a leírt tengerparti környezettel: „ahol az ember jelentéktelen, a víz súlyos és néma”; másrészt az interkulturális szorongást feloldani kívánó kiszólások: „hogy kisebbségi létemre ilyen jól / beszélek az ország számomra idegen nyelvén”.
A másik szöveg ezzel ellentétben szikárabb és zárkózottabb. Figyelemre méltó az indító négy sor: „A bolygók hangjait hallgattuk, és a nigredóról beszélgettünk, / miközben főtt a spenót / és lángolt a Notre Dame.” Kezdetben azt gondoltam, hogy ez valójában nem túl erős nyitás, aztán rájöttem, hogy nem az elsődleges (képi) síkon van a hangsúly. A kommunikáció – a beszélgetés említése ellenére – elsikkad, ahogy a Notre Dame is, sőt, még a spenót is, de a háttérből előjönnek a bezártság (és ez alatt személy szerint tényleg egy kis konyhát, kinti sötétséget stb. értek) bizsergető élményei, a szagok, a hangok, a színek.
Végső soron az Ada Kaleh-i szőnyeg győzött meg arról, hogy a tét végig a kommunikáció sikere vagy bukása. Ez a szöveg erősen felidézte számomra Takács Zsuzsa [Tiltott nyelv…] című versét. Az Ada Kaleh-i szőnyeg felütése: „A kis térbe zsúfolt óriási szőnyeg / a falak mentén kigöngyölítetlen marad. / És így, hogy saját, kifejtetlen önmaga / áll szegélye útjában, lezárása sincs. / Ilyenek volnának beszélgetéseink?” A következő pedig Takács Zsuzsa verséből való: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta. / Megszólalni és kimondani, milyen / következtetésre jutottunk. Mert lehet, / hogy következtetésünk hibátlan, / kétségbeesésünk mégis ostoba. És amiért Láng Orsolya verse valóban revelatív ebben a tekintetben, az az, hogy a kommunikáció hiánya (vagy hibái, lehetetlensége) önmagában elfogadható, de mindaz, amit görget maga után, már feloldani valót hagy.
Láng Orsolya: Személyes okok, Prae, Budakeszi, 2021., 76 oldal, 2790 Ft
