Megkérdeztük Kiss Judit Ágnest
De jó ez a cím, mondják az ismerősök, amikor legújabb verseskönyved szóba kerül, és általában nevetnek is hozzá. A vén fegyverkovácsné plasztikai sebészhez fordul (Kalligram, 2024): valóban nagyszerű találat ódon és új összeszikráztatása, amit a középkori kódexeket idéző borítóképek tesznek még különlegesebbé. Miért tűnt izgalmas költői feladatnak összehozni a villoni lírát, a ballade-ok korát a testmegújítás kortárs világával?
Nagyon szeretem Villont és az egész középkort, ami egyszerre szakrális és profán, egyszerre éteri és zsigeri. A vén fegyverkovácsné Villon figurája, nála szép fegyverkovácsné. Nem állítom, hogy ő az első szépsége elvesztését panaszló nő a világirodalomban, de én vele találkoztam először. Később olvastam Csokonai Dorottyáját vagy Petőfi Sári nénijét, de mindkettőben egy férfi szempontját látom, aki kissé gúnyosan, sőt enyhe viszolygással ír a vénasszonyokról, míg a szép fegyverkovácsné panaszában empátiát érzek. Jó volt ezt a szép fegyverkovácsnét a mában megöregedni látni, és nyilvánvalóan plasztikai sebészhez küldeni. Mert hiába az összes kozmetikai és kirurgus praktika, a mai nő is pont úgy öregszik, veszti el vonzerejét, és szörnyed el önmagán, mint a középkor asszonyai. És nemcsak testben, lélekben is öregszünk, ezért lehet erről a témáról kötetet írni. Mert az öregedés nemcsak ráncokat jelent, a látásmód változását, a világhoz való hozzáállás változását is.
A balladaforma mindig közel állt hozzám, az első kötetemtől kezdve szinte mindegyikben megjelenik: a Ballada a kettős erkölcsről társadalomkritikájától a Fél hatos balladán keresztül, ami az alkotói impotenciáról szól, a mostani kötet Gyászballada a régi fiúkról című verséig, amely a politika ismerős arcait kopírozza össze saját régebbi önmagukkal. Eléggé kézre áll nekem ez a forma, és sokszor sikerült már rajta keresztül valami fontosat megfogalmaznom.
A könyv hátoldalán egy valódi középkori ábrázolás látszik, ezt küldtem át Hrapka Tibornak, aki már a harmadik könyvemhez készít csodálatos borítót. Nem tudom, hogy alkotta meg ennek stílusában az első képet, de pontosan erre vágytam.
Egyébként régóta nagy élvezetet találok abban, ahogy a „valami régit, valami újat” összeházasítom, legyen ez egy több ezer éves strófa egészen mai, hétköznapi párbeszédbe írva, egy régi vers újraírása, vagy egy századokkal ezelőtt élt szerzővel való párbeszéd.
Noha A vén fegyverkovácsné… versei alapvetően fájdalmasak és tragikusak, azért többnyire játékosak, elevenek: ironikusak, önironikusak, tüskések, kellemetlenkedők, és nemcsak formájukban, de témájukban is gazdagok. Ám mintha a két fő csapás a megöregedés és a közélet volna. Hogyan keverted ki ezek arányát a kötet összeállítása, írása során?
Nyilvánvaló volt, hogy az öregedéssel, a szépség hanyatlásával nem lehet megtölteni egy teljes kötetet, egyszerre volna unalmas és lehangoló. Az első ciklus megrajzolja ezt a női alakot dalszerű, sőt kuplészerű versekben, humorosan, önironikusan, de ez csak a beetetés, hogy végig ilyen könnyed hangvételű lesz a kötet. A többi nyolc egész másról szól, csak egy-egy szöveg erejéig bukkan fel a címadó figura. És ez az egészen más nagyon sokszor a közélet, hiszen ennek a nyomását érezzük valamennyien, akik ezen a nyelven olvasunk és élünk. Néha egészen konkrétan a mai Magyarország, máskor a háború, vagy a gyász szövegei követik egymást, és amikor újra felbukkan a vén fegyverkovácsné, már őt is sötétebb tónusban látjuk viszont. Nap mint nap érzem a bőrömön a körülöttünk lévő közéleti tér abszurditását és kegyetlenségét. Ahhoz, hogy ne őrjöngjek folyamatosan, ennek a „megöregedésnek” bennem is le kellett zajlania. Amikor már évtizedekben méred az időt évek helyett, akkor nagyobb távolságot tudsz venni a körülötted lévő történésektől.
Szókimondó alkat vagy, új köteted nyitóversének pedig egy tőled származó idézet a mottója, amelynek beszélője mint táncost a színpadon mutatja be magát. Hol vannak számodra a kitárulkozás, a magad megmutatásának – akár a szókimondásnak – a határai?
Az első kötetem, az Irgalmasvérnő nyitóverse volt a Portfólió. Ennek a kezdősorát írtam a mostani nyitóvers, a Portfólió 2.0. elé egyfajta cinkos összekacsintásnak a régi olvasókkal. Ez a kötet sok szempontból tükörképe lett az elsőnek: az Irgalmasvérnő is beszél a női lét, a testiség aspektusairól, ez a mostani is – bár nyilván más szempontból – , és itt is egy lírai alteregó köré szerveződnek a szövegek. A két nyitóvers pedig már szándékosan mutatja ezt az összetartozást. Amit a Portfólió felépít, a zene, a tánc, az alkotás, a tanítás, azt a Portfólió 2.0. egyenként lebontja, és talán ezzel már megszületik köztük a párbeszéd, a két kötet közt eltelt tizennyolc év ellenére.
Ami a személyességet illeti, a tánc tényleg hiányzik. Mint a kitárulkozás egyik formája. A másik a vers, ami megmaradt számomra (bár nem tudom, megmarad-e számára az olvasó). Sosem éreztem, hogy határt kellene szabnom benne a szókimondásnak, a szavak kimondásának, hiszen ez maga az írás. Sosem éreztem magamutatónak, mert a vers önmagát mutatja. Mint a homeopátiás szerek készítésénél, olyan sokszor hígítják és rázzák össze, hogy a végén az alapanyagból nem tartalmaz érzékelhető mennyiséget. És paradox módon minél többször hígították, annál erősebb. Nem tudom, mennyire működnek valójában a homeopátiás szerek, de a versre ez nagyon igaz. Mire alakot ölt, a hétköznapi énemből már nem marad benne, csak pár molekula, de az a leglényegesebb, és akkor lesz igazán erős. A vers sűrített nyelve amúgy is kevésbé alkalmas arra, hogy magunkról pletykáljunk, mint egy hosszabb prózai szöveg. Mindez persze addig működik, amíg természetesen, azaz a vers természetéből adódóan működik. Ha megpróbálok szándékosan odamondogató, vagy szándékosan finomkodó lenni, akkor ez a kényes szerkezet összetörik.
A könyv Nyitott Műhely-beli bemutatóján afféle „számdilisnek” nevezted magad, akinek fontos a számokon alapuló rendszerezettség, a szerkezet számalapú következetessége, megfoghatósága. A vén fegyverkovácsné… kilenc ciklusból áll, mindegyik hat verset foglal magába. Mi indokolta ezt a rendszert?
Az OCD-m. Na, jó, az pont nincs, csak tényleg, ahogy mondod, a „számdili”. Szimbolika nincs benne, ahhoz nem értek, csak vonzódom bizonyos – főleg páratlan – számokhoz, és vonzódom egy tudatosan felépített szám alapú konstrukcióhoz. Mintha ezzel rendet tudnék tenni a világban. Legalább a sajátomban. A második kötetem, a nincs új üzenet például 73 verset foglalt magába – ebben az évben születtem –, 8 ciklust egyenként 9 verssel, és közte egy önálló szöveggel. Az előző kötetben, a Szlalomban a ciklusok egyenként 13 versből állnak, egy külön nyitó- és egy külön záróvers fogja keretbe őket, így lett 93.
Ez elsősorban öncélú játék, de elismerem, van benne valami kényszeres is. Sajnos az életem többi területén ez az akkurátus rendszeretet nem hódít.
Legújabb köteted több verse magáról a versről, a líráról, annak hatásáról, működéséről, sőt költőszerepekről, nyelvről, irodalomról szól. A bemutatón említetted azt is, hogy olykor részt veszel irodalmi pályázatok elbírálásában, melyek némelyikére dömpingszerűen érkeznek a művek. Mi a tapasztalatod, hogy állunk ma a lírával itthon, hogy olvas és hogy ír a magyar?
Az az érzésem, hogy nagyon sokat írnak, és nagyon kevesen olvasnak. Valójában nem is igen ismerek olyan versolvasót, aki maga ne akarna verset írni. Sajnos olyan is akad bőven, aki csak ír, nem olvas, ezért áraszthatja el az internetet annyi dilettáns szöveg.
A mostani kezdő szerzőknek nehezebb a dolguk, kevesebb a szépirodalommal foglalkozó kiadó, a folyóirat, amely szellemi műhelyt is jelent. Mintha kevesebb lenne az olvasó is. Az emlegetett első kötetem még ezer példányban fogyott el, a legutóbbi kettő már csak 500-ban jelent meg. Összefügg ez talán az általános elszegényedéssel is, én is időnként, ha megnézem egy könyv árát, visszateszem a polcra, és megyek a könyvtárba. A könyvek ára sokat emelkedett a papír és a nyomdaköltségek drágulása miatt. Jóval kevesebb a pályázati lehetőség, az irodalmi díj is – vagy sokkal kevesebb, ami tisztán szakmai, és nem sikerült átpolitizálni.
Néha ezzel nyugtatom magam, de valójában azt látom, hogy „nincs a versnek böcsületi” – ezt is magamtól idézem.
A pályázatokon sokkal több a próza. Mintha sok-sok történetünk volna, amit el akarunk mondani, és egyre kevesebben vonzódnak a vers sűrítettebb, absztraktabb nyelvéhez. Ha pedig kifejezetten verspályázatról van szó – mint legutóbb az erzsébetvárosi kiírásban, ahová 176-an jelentkeztek, hogy megjelenhessen első, chapbook formájú kötetük –, akkor azt veszem észre, hogy kötött formában már alig írnak, vagy ha igen, nem igazán jót. Korábban, mikor kreatív írást tanítottam, akkor is láttam, hogy aki egészen jó szabadverset ír, minden eredetiséget elveszít a formával való küzdelemben. Pedig számtalanszor tapasztaltam, hogy a forma kényszere egész mást hoz elő, olyan tudattartalmakat, amelyekre írás közben nem gondolunk. Ettől lesz a vers több, mint amit beleírtál.
Emlékszem egy tanítványra, akiből a felező nyolcas az alkoholista családban töltött gyerekkorát préselte ki – előtte minden másról írt, és sokkal felszínesebben. Attól összeszorult a szívem. De ehhez egyrészt a formák magabiztos ismerete kell, másrészt az elengedés. Mintha a lovad nyakába vetnéd a szárat, tessék, menjünk, amerre gondolod. Egy szabadverset szerintem könnyebb irányítani, és nagy-nagy bizalom kell, hogy vitessük magunkat a forma hátán.
„A vers halott” – mondta egy íróbarátom, nem is sejtve, mekkora hullámokat fog bennem vetni ez a mondat. Halott, mert nincs olvasója. Alapvetően arra értette, hogy a klasszikus, papírra vetett és kötetbe rendezett vers halott, tehát csak a megjelenési formája, de számomra a vers mindennél inkább ez: a kötet, amivel elvonulunk egy sarokba, vagy elővesszük a buszon két megálló közt. Megrémített, hogyha igaza van, akkor teljesen fölösleges, amit csinálok. De nem tudom már máshogy. Nem tudok már slam szöveggel versenyen indulni, versvideókat kreálni, vagy mit tudom én. Zavarba hoz. Szóval nem tudnám nem így folytatni, mert „a költő ír, a macska miákol…”, és csak reménykedem, hogy ezek a szövegek is megtalálják az olvasóikat.
(Kérdezett: Kiss László)
