Megkérdeztük

 

nincses

 

Megkérdeztük Szvoren Edinát

 

Második novellásköteted címe, úgy hangzik, mint egy anti-teremtés-gesztus: Nincs, és ne is legyen – és a kötetben is megjelenik szinte ugyanez a mondat.

 

„Az embernek nincs barátja, de ne is legyen.” „Nincs boldogság a Földön, de ne is legyen.” A szorongás alapélmény, hogy csak egyet idézzek: „… végképp nem tudom, hogyan adjak számot arról a gyötrelemről, ami nem a részletekben rejlik, hanem az egészben.” Isten sem marad ki: „Két dologra kérem az Istent: hogy bocsásson meg, és hogy lehessek még romlottabb, mert akkor a megbocsátás is nagyobb.” Az ellehetetlenült családi helyzetek ábrázolásában igen nagy kérdéseket pendítesz meg…

 

A családi létezést érintő kérdések nem tudnak jelentéktelenek lenni. Ráadásul úgy látom, hogy, bár nem szeretnék túlságosan sommás kijelentéseket tenni, minden, ami a családon kívül létezik, ennek a szerkezetét másolja, valamiképp tehát mindennek – amiről a novelláimban általában nem beszélek – köze van ehhez. Számomra az a csoda, ha családról beszélve ki lehet kerülni ezeket a „nagy” kérdéseket.

 

Van két fogalom, aminek hatóköre fontosnak tűnik a novelláidban, ez az akarat és a kedély. Az akarat is teremtő gesztus, ezzel kapcsolatban is van egy furcsa mondat: „még nem akarni sem akarok”. A „kedély” érdekesen alakul: „Nevettünk, ha fölvette, mert a nevetésnek nincs a jókedvhez köze.” … „A jókedvhez még a táncnak sincs köze.” „Édesanya zokogása könnyen összetéveszthető a nevetéssel.” Hogy van ez?

 

Kisgyerekeken nagyon gyakran látni, hogy a látszat előbb készen van, mint a kedély, és hogy, másfelől, jelek és játékszabályok megfejtése tölti ki az életüket. Hajlok rá, hogy nem a tudatosság szünteti meg a spontaneitást, hanem az úgynevezett spontaneitás – pontosabban a spontenaitás látszat a tudatosság látszatát. Távol álljon tőlem, hogy tudományos alapokra helyezzem az irodalmat, pláne az én írásaimat, mindenesetre nemrég arról olvastam, hogy az agy sokat emlegetett kihasználatlan kapacitása a szabályfelismerési képesség székhelyére (az elülső homloklebenyre? – nem emlékszem biztosan) egyáltalán nem igaz. Állítólag ott telt ház van. Ez tetszik nekem.

 

Akár a modern képzőművészetben, izgalmas fókuszváltásokat találunk a prózádban: „Minek mintás egy függöny, ha olyan sötét van a szobában, hogy a minták nem látszanak?” vagy az, hogy „Édesanyát szeretem, de közelről minden megváltozik, mint a kendő pöttyei - amik igazából szőrös kis négyzetek.” Az átváltozás, változás és az attól való félelem mintha prózád új eleme lenne. Lehetséges?

 

Bocsánat a rövid válaszért: igen, lehetséges.

 

Mindennek megvan a helye, de soha nincs semmi a helyén, „inkább csak tapintható, mint látható mélyedések”. „Elszíneződések a tárgyakon, formatervezettség.” A tárgyaknak erős hatásuk van az emberekre – nem csak a poratkákat vonzzák, hanem a lelki lenyomatokat is, lelkük van a tárgyaknak. A tárgyakkal körülvett életben mi adja a dinamikát? Arra is gondolok, hogy talán ezért nehézkesek a sorsok?

 

Nem hiszem, hogy a tárgyak hatnának a szereplőimre, vagy akár, hogy ők maguk általában ezt hinnék. Képes beszédben az ok-okozati sorrendek hatályukat vesztik. A szereplők tárgyakhoz való viszonyát többnyire mint a kevésbé reflektív alakok lehetséges kifejezőeszközét igyekszem használni, szájbarágós mondatok helyett, mint sokan mások is, akik nem szívesen beszéltetik a szereplőiket. – Nem tudom, mit jelent az, hogy „nehézkesek a sorsok”, mindenesetre azt hiszem, az írásaim nem a dinamizmusukról híresek.

 

A különböző foglalkozások, foglalatosságok különös hangsúlyt kapnak nálad. „Azt szerettem meg, hogy meg bírtam szokni.” „Minden szakmának megvannak a maga tiltásai.” „Minden foglalkozásnak megvan a maga vesződsége.” Tulajdonképpen arról van szó, hogy mivel telik az idő. Miért tartod ezt fontosnak?

 

Nem tudok általános választ adni: az általad idézett mű főszereplője, vagyis a Dé halála egyes szám első személyű elbeszélője kényszerbetegségként, valamiféle védelemnek vagy buroknak használja a foglalkozását (halpiaci hentes), és a környező világról is feltételezi, hogy ugyanezek a – védő, oltalmazó – kényszerek mozgatják, legyen szó foglalkozásról, szeretetről, bármiről. Szándékom szerint nem a foglalkozás kapna itt erős hangsúlyt. A foglalkozás, a munka tölti ki életünk nagy részét, természetes, hogy egy kényszeresen védekező szereplő megrögzöttségei a munkájára fognak vonatkozni.

 

Az Egy elbeszélés hét fejezete című novella egyik része egy különös kínai novella – honnan az ötlet?

 

Nem az újságban olvastam valami ehhez hasonlót, ha erre gondolsz, és nem is velem esett meg... Furcsa: eszembe jutott. Egyébként tulajdonképpen hálás is lehetnék a sajtónak, hogy a „kis színes” hírek most már a mértékadó, színvonalasabb lapokban is egyre inkább kiszorítják a „nagy, szürkéket”, rengeteg ihletadó tudósítást látni. Tegnapi hír: Összevarrta felesége száját egy budapesti férfi. (Ezt egyébként ugyanott olvastam, ahol a homloklebenyes tudósítást.) Sajnos ezekből a hírekből többnyire mégsem lesz novella, mert – talán meglepő, hogy éppen én mondom ezt – túl erősek, túl abszurdak. Odáig nem merészkednék, hogy maga az élet volna túl erős vagy abszurd, már csak azért sem, mivel az újságírás viszonya a valósághoz hasonló, mint a fikciós irodalomé, azaz mindig több az olyan elem, ami a határain kívül reked, mint az, ami a terjedelmén belülre esik. Egy irodalmi alak egyénítése egymással ellentétes folyamatok közepette megy végbe, és egyáltalán nem statisztikai művelet: a jól működő irodalmi alakok ismerősség és különösség metszéspontjában állnak. Kérdésedre visszatérve, ritka pillanat volt eddigi írói működésem alatt, amikor egy ölembe hullott történetből tudtam írni valamit. A hét vége volt ilyen az első kötetben – érzésem szerint át is alakította a mesélés módját, ugyanis szinte mitológiai attitűdöket erősít fel, hogy olyasvalamit kell elmesélni, aminek a vége előre tudható.

 

A második kötetet óhatatlanul is az elsővel hasonlítják össze. Változást, elmozdulást, fejlődést vár a szakma, az olvasó és talán számon is kérik ezeket rajtad. Ám ha jól belegondolunk, az írói lét egy folyamat, amit maga az író sem tud mindig irányítani – esetenként maga is meglepődik. Mit gondolsz erről?

 

Természetes, hogy az olvasó, a kritikus megpróbálja a pontokat összekötni egy folytonos vonallal. Én magam is hajlamos vagyok így olvasni, de közben irigylem az álnéven író pályatársakat. Nem állítom, hogy légből kapott dolog életművekről beszélni művek helyett, hiszen minden megnyilvánulásunk fölfűzhető egy közös szálra – már csak az a kérdés, hogy mindez nem ellentétes-e a művekben foglalt szándékokkal (hol igen, hol kevésbé). Szeretném azt hinni, hogy az alkotáslélektan nem azonos az alkotás lélektanával. – Egyébként érdekes, én inkább úgy érzem, hogy az olvasó vagy akár a szakma egyszerre két dolgot vár el: az egyik, hogy az író könyvről könyvre maradjon ugyanaz, a másik, hogy könyvről könyvre újuljon meg. A fejlődésről meg így hirtelenjében ez jut eszembe: mi van, ha most már van annyi önbizalmam, hogy a zsengéimen dolgozzak? Ha mondjuk annyira későn érő típus vagyok, hogy koraérettnek látszom?

 

Szepesi Dóra

 


 

Főoldal
 

2013. március 08.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA