Dérczy Péter
A történet hálójában
Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek
Libri Kiadó, Budapest, 2012.
Papp Sándor Zsigmond regénye hat évig készült, ezt megelőző szépprózai munkája, Az éjfekete bozót című novelláskötet 2005-ben jelent meg. Még ez előtt azonban a szerzőnek két további novellagyűjteménye is megjelent (két esszékötettel egyetemben), igaz, e kötetek Marosvásárhelyen láttak napvilágot, s mint ilyeneket, a magyarországi recepció, vagy legyek kevésbé fennhéjázó, a magyarországi irodalmi köztudat nem létezőnek tekinti. Tehát a regény megjelenésekor Papp Sándor Zsigmond összesen három novelláskötetet és két esszékötetet (az egyiket, a 2005-ös Meghívó minden keddre címűt Demény Péterrel közösen) tudhat a magáénak. Ehhez képest elképesztő, hogy a könyv fülszövegében azt írják róla, hogy „Eddig egy novellás és két esszékötete jelent meg.” S persze a kevésbé tájékozott irodalmár gyorsan át is veszi az információt, amint az is megmosolyogtató, hogy maga az író is ezt tette annak idején, hiszen nem sokkal az Erdélyből áttelepülése és Az éjfekete bozót budapesti megjelenése után, a 2006-os Könyvfesztiválon ő képviselte az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján Magyarországot, merthogy a szervezők és érdemi összeállítók Papp Sándor Zsigmond nem magyarországi könyveit nem létezőnek, legalábbis az éppen adott körülmények között nem létezőnek tartották. Az esemény persze a szerzőnek talán nem tett rosszat, mint látható volt, addig ismeretlen nevét talán többen megismerhették, s talán többen fordultak érdeklődéssel e bizonyos „első” könyv felé, mely egy egészen kitűnő novellafüzért tartalmazott, s az erdélyi és magyarországi történetmesélő – részben Bodor Ádám, Tar Sándor nyomdokain továbbhaladó – prózaalakítás hagyományába ágyazódott. S persze meg lehetne említeni a novellák világáról azt is, hogy azon észrevehető a latin-amerikai próza, talán elsősorban Márquez nem durva hatása is. Nem véletlen, hogy a 2005-ös kötet hátsó borítóján éppen Bodor Ádám írja az ajánló sorokat, melyek azonban jóval többek a szokásos udvariaskodásnál: „Az elbeszélések otthona, az erdőktől övezett, sejtelmes ködöktől látogatott város sorsszerű peremvidék, számkivetettség helye. Közös fedél alatt lakozik itt az archaikus rend, a rezignáció és a kortárs bizonytalanság. Ez a nyugtalanító ellentmondás a forrása a táj varázslatos identitásának. Ahogyan most valaki megálmodta. Az éjfekete bozót Erdély mélységesen költői látomása.”
Nem pepecselnék itt mikrofilológiai fejtegetésekkel, ha nem gondolnám, hogy mindennek nagyobb jelentősége van. Az adatokból ugyanis eleve két dolog is kiderül, ami a Semmi kis életek olvasása, értelmezése szempontjából kiemelten fontos. Az egyiknek éppen ezekből következően evidensnek kéne lennie, hogy történetesen Papp Sándor Zsigmond novellista, és az egyéb nem szépprózai műfajokban is a kisformáknak a kedvelője (újságíróként pedig, hogy úgy mondjam, nem is választhat, csak apró formát), s tegyem hozzá, egyúttal kiváló értője is – a regény struktúrájáról részletesebben később szólnék, most legyen elég annyi, hogy a nagyforma igen erősen mutatja a novellista keze nyomát. A másik, hogy Papp Sándor Zsigmondot évekkel a regény megírása előtt is foglalkoztatta már az a gondolat, hogy a különálló epikai egységeknek, a novelláknak hogyan lehetne nagyobb, tágasabb keretet biztosítani, s ezzel különálló zártságukat nagyobb formába oldani; így születik meg Az éjfekete bozót novellaciklusa vagy -füzére, melyben az egyes szövegek természetszerűleg önmagukban is kerek egészek, folyamatukban, időbeli, térbeli és szereplői összefüggésükben azonban többletjelentéseket is tartalmaznak. Itt most egy elemüket emelném ki, amelyre Bodor Ádám is hivatkozik, s amely a regény ismeretében is különös fontossággal bír: a helyszín, a városi peremvidék mindannyiszor azonos a novellákban. Papp Sándor Zsigmond mintha csak a terepet próbálta volna előkészíteni a regényhez, melynek aztán szintén kiemelt jelentőségű a helyszíne: egy közelebbről nem meghatározott (talán Nagyvárad, bár sok apró részlet ugyanakkor Kolozsvárra utal) határ menti város se nem peremvidéki, se nem belvárosi, inkább valahol a kettő közti bizonytalan státusban lévő kerülete, annak is egy hasonlóan bizonytalan küllemű, mert nem is lakótelepi, de nem is cirádás belvárosi „sarokháza” lenne a mű főszereplője. Ahogy arra egyébként már a Gide-től vett mottó is ráirányítja a figyelmet, hogy tudniillik „Nem egy ember, hanem egy hely történetét szeretném elmondani” – szólnak A pénzhamisítókból származó szavak. Utólag, a regény ismeretében az is elmondható, hogy a hely itt többértelmű: jelenti azt a bizonyos sarokházat, sőt, tulajdonképpen e sarokházon belül az egyetlen lakást, ahol váltják egymást a mű főszereplői, no meg persze a kerületet, a várost és a nagyobb régiót, amint arra kissé tolakodóan felhívja figyelmünket a regény alcíme: Erdélyi történet. Tehát Erdélyt, s rajta keresztül Romániát is. De persze a regény fókuszában a sarokház és a lakás áll; s természetesen leírni lehet egy helyet emberek nélkül, de elmesélni lehetetlen, hiszen egy helyet az ott élők határoznak meg, az ő életük alakítja az őket körülvevő teret. Így végül is ezen „semmi kis életek”, az ezekbe foglalt tragédiák, néha komédiák adják a helyszín, végeredményben Erdély történetét. S ha már a címnél időzök, szükséges megállapítani, hogy egyetértek azon kritikusokkal (ÉSkvartett, Élet és Irodalom, 2012. ápr. 6.), akiknek nem tetszett a regény címe, az alcímre viszont alig vesztegettek szót, noha az is megér egy-két említést. Azt, hogy Papp Sándor Zsigmond az alcímmel valójában mit akart, nehéz lenne pontosan, szabatosan leírni, de valószínűsíthető, hogy három elgondolás is vezethette, illetve az egyikben alighanem őt vezették. Az „erdélyi történet” nagy valószínűséggel rájátszik arra a kereskedelmi célzatú szándékra, hogy ami „erdélyi”, az a magyarországi fogyasztó számára érdekesebb, figyelemfelkeltőbb – ezt az eljárást nem a szerzőének érzem, felteszem, a kiadó kérését teljesítette, ha valóban így volt. Egyszerű alcímként „redundánsnak” tűnik, hiszen a szöveg ugyan nem nevez meg például várost, amit az olvasó ismerhet, a részletes olvasás során egyértelműen kiderül, hogy az elbeszélő mely térségről rajzol képet, tehát tulajdonképpen ily módon is fölösleges. Egy szempontból lehet érdekessége és jelentősége az „erdélyiségnek”, amennyiben valamilyen látens vagy valóságos intertextuális utalást hordoz az alcím. Például ha az „erdélyiségre” nézve a szöveg szerzője állítja, hogy olyan könyvekkel tart bensőséges kapcsolatot a jelenkori erdélyi irodalomban, mint Láng Zsolt Bestiáriumának kötetei, azaz Erdély térségének és történetének elbeszélői hagyományába illeszti a regényt. Ennél azonban talán még egyszerűbb és közvetlenebb szövegközi összefüggést is találhatunk – a műben alcímként szereplő meghatározás az erdélyi irodalmiság egyik fontos szereplője, Bánffy Miklós 1934 és 1940 között megjelent trilógiájának közös összefoglaló címe: Erdélyi történet. Az említett három elgondolásból én ezt a legutóbbit tartom a legvalószínűbbnek, amihez csatlakoztatható a kevésbé megfogható kötődés a Láng Zsolt-féle szintén nagyszabású vállalkozáshoz. Bánffyra utal a regénynek a szétesés, fölszámolódás felé mutató szerkezete is, és talán a leginkább a főcímben rejlő későromantikus felhang, amely főcím egyébként a regény utolsó lapjairól (389.) van kiemelve, valószínűleg az egyik főszereplő belső monológjának a szavai. Ám e szavak a feltehetőleg harmincas évei elején járó nőtől eléggé furcsán hatnak, nem lennék meglepve (nem búvároltam át ezért Bánffy regénymonstrumát), ha nem túl jól megválasztott idézet lenne a trilógiából, hiszen annak egyik jellemzője éppen e későromantikus stílus is. Ha mindez így van, vagy legalábbis valószínűsíthető, akkor egyértelmű, hogy a Semmi kis életek elbeszélés- történetileg is kijelöli a hagyományba ágyazódását. Előrevetve pedig még az is megjegyezhető, hogy a regény szövege, annak alakításmódja a kortárs prózában is meghatároz bizonyos jellegzetességeket, melyekhez szorosabban köthető: az említett Bodor Ádám mellett a mesélés kisprózai mesterének, Tar Sándornak az erőteljes és inspiratív hatása érzékelhető. Tar egyébként már Az éjfekete bozót szövegvilágára is nagy hatással volt, amennyiben A mi utcánk konstrukciója fölsejlik Papp Sándor Zsigmond novellafüzérében is. Az azonos helyszín, a helyszín fölemelése az elbeszélés középpontjába pedig nemcsak a novellafüzér jellemzője, hanem nyilvánvalóan a regényé is, bár az utóbbiban kevésbé erőteljesen: Tarnál egy utca, Papp Sándor Zsigmondnál egy külső kerület (a novellákban), illetve egy ház „szervezi” meg az elbeszélés terét.
E tér legfontosabb jellemzője, ahogy már említettem is, hogy bizonytalan státusú. A bizonytalanság, az ebből származó rejtélyek jelenléte és olykor a szövegben való nem megoldásuk, a szintén erre visszavezethető nyomozásos, néha krimiszerű szövegalakítás a regénynek mindvégig alap alkotóeleme lesz, ez szabja majd meg a mű nagystruktúráját, amely nagyjából a következők szerint írható le. A szöveg három nagy és egy epilógus jellegű kicsi, rövid részre tagolódik. Az utóbbi minden poétikai tekintetben igen problémás, a tisztán dialógusokból fölépülő szövegnek egyetlen funkciója van, hogy utólag „elmondja”, mi lett a sorsa valójában az egyik főszereplőnek, noha e sorsról az elbeszélő már korábban is sejttette, mivé lesz. A három nagy rész lényegében a három főszereplő (ebből kettő egy-egy család) történetét írja körül: az elsőben Schiffer Rudolf és felesége, Kuti Márta házasságát és fiuk, Balázs elvesztését (tiltott határátlépési kísérlet után valószínűleg agyonverik a szekusok) meséli el, a másodikban a Schiffer család helyére (lakásába) költöző Gondru család sorsa kerül az előtérbe, míg a harmadikban egy fiatal orvos asszisztensnő, Novák Eszter élete áll a középpontban. Életük helyszíne ugyanaz a Törekvés utcai ház, azon belül is ugyanaz a lakás. A látszólag különálló életek azonban nagyon súlyosan és szoros szálakkal kötődnek egymáshoz, melyek szinte behálózzák a főszereplők életét és sorsát, köztük mint egy pókhálóban, vergődnek az egyes szereplők, ki-ki a maga módján, a saját élete mértéke szerint. Az elbeszélésre is ez a hálószerűség a jellemző: például az első rész családjának a neve csak az 59. oldalon derül ki, addig csak a férj keresztnevét ismerhette az olvasó; s akkor is csak a fiukon keresztül derül fény a névre, amikor is a szekusok értesítik a családot a fiú, Balázs haláláról. A szöveg szerveződésének ez lesz teljes egészében az alapja: az elbeszélő a regény eseményeivel és szereplőivel kapcsolatban mindvégig nagyon erősen visszafogottan adagolja az információkat, mintha egy labirintusba lépnénk be, ahol is ahogy haladunk előre, úgy tárulnak föl újabb és újabb haladási irányok, vagy adott esetben zsákutcák. De másik hasonlattal is élhetnék, mint említettem is, szimbolikus nyomozás zajlik a történetekben, a cselekvések, a szereplők reagálásai, egyáltalán, hogy mi történik éppen, és abból vajon mi fog következni: azt a bűnügyi regények mintájára, mintegy keresztrejtvényként kell fölfejtenünk. Sokszor jó előre tudható, hogy valaki meghalt. Például Schiffer Balázs. Ám halálának körülményei, okai, az esemény következményei csak sokkal később világosodnak meg, jelen esetben az 59. lapon értesülünk a halálról, de hogy az hogyan és miként, milyen résztörténetbe ágyazódva esett meg, arról csak a regény majdnem utolsó oldalairól szerezhetünk tudomást. Újabb hasonlattal élve: mintha Papp Sándor Zsigmond koncentrikus körökben térképezné fel a helyszínek és szereplőinek a „térképét”; egy apró történetelemből, egy pontból egyre nagyobb hatósugárban vonná fénykörbe a korábban az ismeretlenség homályában rejtőző adalékokat, információkat, sorsalakulások kisebb-nagyobb részleteit, hogy aztán a történet végére talán feltáruljon valami: a történet teljessége?, a történetben résztvevők lekerekített élete?, valamiféle igazság? – szóval, mintha, mint egy jó krimiben, fény derülne minden rejtélyre, megoldódna minden, ami káosznak, kibogozhatatlan összekuszáltságnak hatott. Az elbeszélő azonban csak látszólag könnyíti meg a befogadó helyzetét. Az egész történetszervezés és a rejtélyek nyitja sem ennyire egyszerű. S a regény befejezése azt is mutatja, hogy a látszat ellenére azért nem minden oldódik meg; bizonyos sorsokról, eseményekről végezetül sem tudható meg pontosan, mely irányba fordultak.
A három nagy fejezeten, melyek tehát egy-egy szereplőhöz, illetve családhoz köthetők, az éppen adott sorsok jócskán túlnyúlnak. Az, hogy mi történt Schiffer Balázzsal, így ível át lényegében három fejezetet, s hogy még kuszább, még elbizonytalanítottabb helyzetet érzékeljen az olvasó: az elbeszélő a regény vége felé, a harmadik nagy rész zárásában még azt is sugallja, hogy Schiffer Balázs talán meg se halt, ma is él, talán álnéven, Pátkai Ágostonként. Egyébként a halál körül az elbeszélő más bizonytalanságokat is fenntart: az apa, Schiffer Rudolf, mert a szekusok átadják neki Balázs golyó lyuggatta farmerdzsekijét, azt hiszi, hogy fiát a határon (ami nyilván a magyar–román határ) lelőtték. Rudolf az események által zsarolhatóvá válik, és jelentéseket író besúgóvá lesz, aki később, miután felesége is elhagyta, fölakasztja magát a lakás egyik ajtajának kilincsére. Az olvasó szintén az apa nyomvonalán halad addig, amíg a második részben Mihai Gondru (és családja) történetéből egészen más irányba nem kényszerül: kiderül ugyanis, hogy Schiffer Balázst nem lőtték le a határon, ellenkezőleg, elfogták és behozták a „Kriptába”, a szeku központjába, ahol Gondru is magasabb pozíciót tölt be, s a másik nagy hatalmú szekus, Nicu Zmeura „hallgatja ki” éppen Gondru követelésére, noha mindketten valószínűsítik, hogy a fiú ebbe bele fog halni. Zmeura jelentése szerint aztán ez be is következik. Schiffer Rudolf ezen időben már öngyilkos lett, azzal a tudattal hal meg, hogy a fiát megölték, ő maga besúgó lett, a felesége elhagyta – tehát az élete csődbe ment. Az olvasó azonban joggal hiheti úgy, hogy most már többet tud, sőt, talán megtalálta az események végső megoldását. És akkor a harmadik nagy fejezetben következik be Schiffer Balázs disszidálási kísérletének „igaz” elmesélése: hogy tudniillik Novák Eszterrel és egy másik lánnyal (Irina), akikkel a disszidálás előestéjén ismerkedik össze, vág majd neki a határnak, de nem őt lövik le (ezt ugye már korábbról sejtjüktudjuk), hanem a másik fiatal lányt (ő viselte Balázs dzsekijét) – Novák Eszter csodával határos módon megmenekül, a fiút pedig nyilván elfogják. Az elbeszélő azonban ezen a ponton már tényleg végleg bizonytalanságban tartja és hagyja is a befogadót, hiszen, mint jeleztem már, a regény vége felé fölmerül az a lehetőség is, hogy Schiffer Balázs mégiscsak életben maradt. A 389. oldalon találkozhatunk azzal a közléssel (részben már utaltam rá), hogy Pátkai Ágostonnak hívják azt „az ismerős arcú férfit a Beethoven 18-ban”, akiről Novák Eszter itt azt állítja, hogy „sosem járt vele a határon, semmit nem tud a lövésről és Irináról”. A 362. oldalon a lány úgy nevezi ugyanezt az embert – csak időben egy évtizeddel korábban –, hogy „Márton vagy Balázs”, majd a 360. oldalon, újra előreugorva éveket, a kilencvenes években figyeli a férfit, aki mindenképpen hasonlít Schiffer Balázsra, s ebben a jelenetben föltűnik „egy ősz hajú nő”, aki viszont majdnem biztos, hogy Balázs anyja, Márta. Végül azonban az elbeszélő nem ad megnyugtató választ, megoldást a felmerülő kétségekre, kérdésekre. Így aztán kettős hatást ér el a szerkezet ily módon való kialakításával: a hálós struktúra a bezártsággal, azzal, hogy a hálónak minden eleme kapcsolódik egy másik hálóhoz és annak elemeihez, lezártnak tűnik. Egyes sorsok alakulása ezt erősíti is: Schiffer Rudolf öngyilkos lesz, a Gondru család külföldre költözik. Novák Eszterről csak a függelékszerű IV. részben értesülünk, ő is elhagyja az országot, korábban ezt csak érzékeltette az elbeszélő. Ám a történet helyszínén marad Zneuma-Rot Jani, az előbbiek szerint Balázs, s persze a mellékszereplők nagy része is. Nem tudjuk, hogy velük mi lesz a továbbiakban, tehát az elbeszélő, miközben sok rejtélyt, homályt eloszlat (mintegy a végén „minden kiderül”), meghagyja nyitott szerkezetnek és történetnek is a regényt. Különösen a szekus Zneuma erőteljes jelenléte a történet végében kelti fel azt az érzést a befogadóban, hogy semmi sem oldódott meg valójában.
Ez a behálózottság és a bizonytalanság érzetének állandó sugalmazása a Semmi kis életek talán legjellegzetesebb poétikai „eljárása”. Lehet ez technikai fogás is, hiszen négyszáz oldalon át következetes és egyenletes figyelmet kell fönntartania, s ezt a szöveg elbeszélője el is éri: az állandó bújócskázás, az információk rejtése, illetve lassú „csepegtetése” nyilvánvalóan felkelti a rejtelmes, bűnügyi történetekben is szemlélhető olvasási mechanizmust: hogy kíváncsiak vagyunk, mi lesz a megoldás. A bizonytalanság sugallata azonban ennél sokkal több: nyilvánvalóan a regény elbeszélt idejének nagyobbik részét kitevő nyolcvanas évek Romániájában és Erdélyében élők – a Schifferek, a Gondruk és a Novákok – életének alapvető, meghatározó létérzése. A szöveg mindvégig nagyon erősen szuggerálja, hogy soha nem tudni, mi miért történik és hogyan, s főleg, hogy mi lesz a kimenetele a történéseknek. Az pedig még nyomatékosabb e tekintetben, hogy az egyes szereplők esetében sem lehet biztonsággal tudni, ki kicsoda is valójában. Az eddigieket kiegészítve: a szekus Nicu Zneuma a romániai rendszerváltás után a harmadik nagy fejezetben Novák Eszter szeretőjeként tűnik föl, Rot Jani néven – bár az elbeszélő ezt egy épp csak odavetett mondatban érzékelteti (mely Kalcsek Feri belső monológjában bukkan föl, 334. o.), s a befogadót bizonytalanságban hagyja, hogy ténylegesen igaz-e a sejtése. A 241. oldalon Gondru szemszögéből láttatva ez olvasható Zmeuráról: „Most már értette, hogy miért gyűlölik ezt a vörös képűt a kollégái”, s e két részinformációból alakítható ki egy hozzávetőleges kép a férfiról – de végleges tudás nélkül.
Papp Sándor Zsigmond, mint említettem, tulajdonképpen novellista, s ez a regény felépítésében is érezhető. Az, hogy a három történetszál széttördelten, előrevetítésekben, visszautalásokban, erős időbeli „vágásokban” képződik meg, talán nem különösebben érdekes, a szerző bizonyos mértékig követi a nyomozás, a bűnregény formai „előírásait” is. Az azonban föltűnő, hogy ehhez az eljáráshoz társul egy nagyon erős jelenetező képesség. A mozaikokra tördelt történet egyes részei néha szinte önmagukban is nagyon hatásosak, már-már betétként érzékelhetők, olykor majdnem novellaként. A hagyományosabb, történetmesélős kisformákra mindig nyomatékosan jellemző ez a szcenizáló jelleg, s persze az intenzív alakformálás is. A Semmi kis életek így a részletekben nagyon erős, dialógusai többnyire kitűnően fölépített szövegek, feszültséggel teltek, jelenetezésük kifejezetten dramatikus; a figurák, legyenek akár főszereplők, mint például Gondru, vagy mellékalakok, mint Kalcsek, nem is beszélve a még jelentéktelenebb szerepet betöltő figurákról (pl. a fodrásznő) kiválóan fölépített személyiségek. Tar Sándornál találhatjuk meg egyikük-másikuk előképét, mint ahogy a leíró részek és a beszélt szövegek humorral, iróniával és tragikus felhangokkal is átszőtt stílusában is sokszor idéződik meg Tar „szelleme”. (Ami csak azért érdekes, mert Papp Sándor Zsigmond feltűnéséig azt lehetett gondolni, hogy Tar szociografikusan és egzisztenciálisan is pontos epikája aligha folytatható. A Semmi kis életek szerzője azonban bizonyítja, hogy ez nincs így.
A történet ugyan Erdélyben, Romániában játszódik, de nem lokális érvényű. Ami helyi érdekességű benne, az az elbeszélés egyik legerősebb eleme, a táj, amely néha szürreálisan jelenik meg, s mint Bodornál, Papp Sándor Zsigmondnál is jelentéstöltettel rendelkezik, csak egy példát említve idézem: „Eszter mégis meg volt győződve, hogy azok a fojtó, mindent ellepő ködök Rot Jani kipufogójából szálltak rá a városra. (…) így semmi különös nem lehetett abban, hogy másnap hajnalban véget nem érő ködszőnyeg borított mindent. De olyan sűrű, olyan tapadós, mintha legalábbis tejföl ömölne végig az utcákon.”(292. o.) A másik ilyen érdekessége, couleur local-ja a regénynek, hogy az erdélyi multikulturális létezést (ellentétben a csak a magyar vonatkozásokra szorítkozással) igen hatásosan tárja az olvasó elé például a Gondru család kapcsán, amelyben az apa román, az anya magyar, két fiúgyerekük pedig nevében, vallásában is ezt „képezi le”. Ám Papp Sándor Zsigmond e létezésnek a humoros oldalát is nagy erővel képes bemutatni: „Roland így katolikus, az öccse (Viorel–D. P.) viszont hithű ortodox lett , és most minden olyan, mint egy színház, amelyben folyton a Rómeó és Júliát játsszák, megállás nélkül, hiszen hol románul, hol magyarul veszekednek, néha a mondat közepén váltva nyelvet és észjárást, vagy teljesen összevegyítik a kettőt, amitől aztán tényleg mindenki fintorog. Hiszen mi a francnak mondja, még ha véletlenül is, egy magyar ember kurszának a menetrend szerinti járatot, és egy román nadrágnak a pántálont, amikor van annak rendes neve is?!”.
Az egész történet azonban mégiscsak arról a fenyegetettségről beszél, amely a korszak, a szocializmus világában általános volt; illetve ennél is átfogóbb az ontológiai „körkép”: a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság ábrázolása a regényben általánosabb érvénnyel is bír. A szövegben tragédia és tragikomédia, humor és érzelem együttesen alakítja ki a mű teljes világát. Nem „semmi kis életek” plasztikus rajzát kapjuk, sokszor elementáris előadásban, mesélésben, amely azonban nem bornírt, reflektálatlan. „Kis életekről” van persze szó, amennyiben a korszakból főleg a nem történelmet, nem sorsokat befolyásoló kis, hétköznapi emberek élete jelenik meg előttünk, egy sajátos korban és egy sajátos történelmi-földrajzi szituációban. T. Szabó Levente kritikájának, melyet Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót című novelláskönyvéről írt, címét kölcsönvéve: Posztszoci transzszilván – vérbő ecsettel, persze azzal a módosítással, hogy ez éppen és főleg: a szoci idejéből való.
Nem hibátlan alkotás, nem minden része, részlete van azonos színvonalon kidolgozva, s talán, szerintem, kicsit túlbonyolította a szerző a szöveget, a gyakori „vágásokat”, „flashback-eket”, de ez nem különösebben zavaró, legfeljebb nagyobb erőfeszítéseket igényel az olvasótól, ami megint csak nem igazán baj. Talán egy szigorúbb szerkesztői kéz segíthetett volna a címadás és a struktúra-kialakítás nehézségeiben.
Az előadásmód összetett hangneme külön elemzést igényelne, s az is, hogy a „vérbő” mesélés, történetmondás hogyan illeszkedik a dramatikus jelenetezéshez. Nem hibátlan tehát, de kifejezetten emlékezetes regény.
Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek. Libri Kiadó, Budapest, 2012.
Megjelent a Bárka 2012/5-ös számában.
