Kritikák
Halmai Tamás
Műveltség és mágia
Gergely Ágnes költői pályaívéről
1
„Nem egyszer hallani, hogy a XX. századi mesterek költészete, Babitstól Nemes Nagyig és tovább, nemhogy nem követhető, de egyenesen irritáló, üres és unalmas. Akiből hiányzik az ő erejük, figyelmük, büszkén is alázatos fegyelmük, aki az élet-halál kérdések helyett csak az e világ cirkuszi porondját lesi, és hatalmi játszmának tekinti az irodalmat, az nyilván nem beszélhet másként - annál fájdalmasabb, ha az új nemzedékek tehetséges tagjai tekintik festett vérzésnek a takart sebet." Szabó T. Anna fogalmaz így Lator László memoárkötetéről írott kritikájában. E szavakkal nem egyszerűen a tanítvány laudálja a mestert, s nem is csupán a saját költői gyakorlat forrásvidékére utal a tisztelgés finom gesztusa. Szabó T. itt arra az irodalom-, de legalábbis stílustörténeti korszakváltásra is céloz, amely az eszmék és értékek viszonylagossága s a megöröklött formanyelvi eszköztár kiüresedettsége jegyében a kísérletező irónia, az újraíró játékosság, az önérdekű nyelviség távlatait nyitotta meg.
Korszakküszöböt feledés nélkül átlépni: szerencse és elhatározás dolga is lehet. Az 1933-ben született Gergely Ágnesnél mindenekelőtt az elhivatottság - az írói lét megszenvedett-kiművelt ethosza - magyarázza a korszakokon átívelő életmű mindig újszerű, de sosem hagyománytalan poétikáját. Amit Balassa Péter az Újhold szellemiségéről ír, az Újhold-örökös Gergely Ágnesre is föltétel nélkül áll: „Az Újholdtól nem úgynevezett esztétizmust, nem úgynevezett urbánusságot és legkevésbé sem elefántcsonttornyot meg ilyesmit lehet tanulni, hanem az irodalom létezésmódját: életformát. Meg lehet tanulni tehát tőle, miként részesülhetünk egy kultúra (a magyarságé) egészéből úgy, hogy a sokat emlegetett európaiság nem »odakint«, a »másban« van (mert akkor pillanatok alatt idegen lesz), hanem bennünk, itt belül; hogy kultúrából részesülni igazán hozzátétel útján lehetséges; hogy a hely szelleme nem lehet szellemellenes, semmikor, senki és senkik által, semmilyen körülmények között. [...] Az Újhold, miként a magyar irodalom java: a tartás irodalma (ez a hely már csak ilyen)".
Vasesztergályos, tanár, újságíró, szerkesztő; költő, író, műfordító, esszéista és egyetemi oktató: fordulatos pálya, gazdag életút a Gergely Ágnesé. Egynémely életrajzi elemet, stilizált alakban persze, a művek is rendre fölszínre hoznak. S az olvasót éppen ez a fölszínre hozatal érdekli: a mindennapokból és absztrakciókból, nyelvből és empíriából, műveltségből és szorongásból kikevert irodalom mágiája.
2
„A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején lezárult egy korszak a magyar líra történetében, amely Adyval kezdődött, s forradalmakon, nagy társadalmi földmozgásokon, történelmi kataklizmákon átívelve, azok hatásától nem függetlenül, a versbeszéd autonómiáját mégis mindvégig őrizve, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc és Nagy László nemzedékével érkezett el ahhoz a korszakfordító pillanathoz, amikor a magyar líra eszköztárának, versbeszédének megújítása megint időszerűvé vált. Nem arról van szó, mintha az elvont tárgyiasság vagy a Juhász Ferenc-i, Nagy László-i mítoszalkotó versbeszéd végképp kiüresedett volna, hiszen ezeken a lírai nyelveken, ezekkel az eszközökkel íródtak, s a mai napig is születnek jelentős költemények és életművek Kányádi Sándortól, Somlyó Györgytől, Bertók Lászlótól, Ágh Istvántól kezdve Takács Zsuzsán, Gergely Ágnesen át Ferencz Győzőig és másokig, magas színvonalon őrizve a magyar lírai modernizmus tradícióját."
Itt kell megszakítanunk Grendel Lajos gondolatmenetét, hogy folytatni tudjuk, immár közvetlenül Gergely Ágnes művészetére értve a megfogalmazottakat. Arra a művészetre, amely az önmagáért szavatoló szellem szabadságát hirdeti, de a közösségért felelős gondolat jegyében. S ami ennél is lényegesebb: sajáttá kimunkált, tartóssá kiművelt formanyelv alakjában.
A jambusok lázas fegyelme? A szentenciákat kedvelő versnyelv? Az ismétlések és változatok retorikája? Az ajánlások, mottók és vendégszövegek esztétizáló jelenléte? Mind jellegadó elem Gergely Ágnes poétikai eszköztárában, de sem külön-külön, sem együtt nem magyarázhatják elégségesen a nagy költészet mindenkori csodáját: a hang téveszthetetlen egyediségét.
Pedig folytathatjuk is a jellemzést. Hiszen a kérdésre, hogy milyen is a Gergely Ágnes-i költészet, készségesen sorakoznak elénk az ismérvek. S a lelkes olvasó örök magabiztosságával válaszolhatjuk, hogy emelkedett és ironikus, tragikus és groteszk, epikus és enigmatikus, antikizáló és modern ez a líra. Hogy intellektus és humor, erudíció és etika fogódzik össze benne. Hogy éppúgy örömét leli filozofikus absztrakciók egymásra rétegzésében, mint kontúros képek asszociációs halmozásában; mindvégig ügyelve a személyesség és a tárgyiasság józan (mert álomi igazságokkal indokolt) egyensúlyára. Hogy éppoly lényegi tulajdonsága az angol-ír balladahagyomány emlékezetének (Yeats vagy Auden művészi hatásának) saját minőséggé szervesítése, mint a Yeats-féle „kelta homály" átsugárzása latin világossággal (szűrt pannon fényekkel, mondhatnánk). Hogy az irónia és a groteszk (a fajsúlyos irónia és a fájdalmas groteszk) nemcsak az adaptált limerikek badar derűjében, de a gyászlírai darabokban is föl-fölcsillan. S hogy a zsidó és a magyar identitás rendeződik benne össze európai önazonossággá (s közép-európai sorsképletté) - a görög-római és a zsidó-keresztény szellemtörténet nem jelentéktelen mozzanataként.
A műveltség nyugatos-újholdas ethosza nemcsak lehetővé, de alkalmasint szükségessé is teszi ezt a poétikai összetettséget. Amely összetettség az egyes versek anyagában éppoly plasztikusan megmutatkozik, mint a zenei módra feszes kötetkompozíciókban s az életmű távlatos rendezettségében. Az eddig megjelent tizenöt verseskötetnek, azaz a lírai életműnek mintegy a fele válogatott-újraírt versek mellett közli a friss alkotásokat. (Ilyen összegző-visszatekintő könyvek: Válogatott szerelmeim, 1973; Fohász lámpaoltás előtt, 1985; Árnyékváros, 1986; Királyok földje, 1994; A barbárság éveiből, 1998; Carmen lugubre, 2005; Útérintő, 2006.)
S hogy mi változott az évek, évtizedek során? A korai versek és a frissebb alkotások, azaz a pálya kezdete és kiteljesedése közti viszony az olvasót kettős élménnyel ajándékozza meg.
Egyfelől nyilvánvaló: a legkorábbi, gyakran életképekre épülő s még gyakrabban vallomásos jelleggel kibontakozó szövegekhez képest a későbbiek s kivált a legújabbak formálisan bonyolultabbnak, tematikusan színesebbnek tűnnek föl. Az alanyi beszédmód, a személyes érdekeltség nem szorul vissza, de mellette nagyobb teret kap egy személytelenebb s így egyetemesebb beszédforma - allúziókkal, szerepversekkel, hommage-okkal; a nagyobb létbeli összefüggésekre mutatóan. (Szemérmes, személyesség mögé rejtőző személyesség a Gergely Ágnesé. A versek alanya magáról beszél, de általános emberi érvénnyel; saját sorsát lirizálja, de egyetemes tanulságokat keresve; önmagára figyel, de önmagát mint valamely teljesebb lét részesét veszi szemügyre.) További érdemi fejlemény, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek verstermésében mind merészebben tűnnek föl a szorongó kétely ironikusra hangolt, groteszkre színezett, humorba oldott alakzatai.
Mindezzel összefüggésben figyelhető meg, hogy az életmű nemcsak terjedelmében nő jelentékenyen, de távlataiban is gazdagodik. A regényírói, műfordítói és tudósi munkásság gyarapodása mellett (nagyjából a nyolcvanas évek elejétől) módszeresen tünedeznek föl vegyes műfajú (Absztrakt tehén), sőt a verset prózával elegyítő kötetek (Kobaltország), szokatlanul komplex kötetkompozíciók kristályosodnak ki (Jonathan Swift éjszakái), s az angolszász nonszensz irodalom kreatív adaptálása sem várat sokáig magára (Képtelen világ).
A költő maga és a szakmai megolvasás is jobbára az 1978-as Kobaltországot nevezi meg a művészi fordulat dokumentumaként. A kötet kísérletező bonyolultságáról - a naplótól a karcolatig, az alanyi lírától a verselemző esszéig húzódó műfaji térről, az elmés iróniától a romantikus érzelmességig terjedő hangulati mezőről - pontos összefoglalást ad Lengyel Balázs egykorú kritikája: „Gergely Ágnes álomképekből, gyerekkori emlékelemekből, problémái ad abszurdum kisarkításából felépít egy képzeletbeli országot - olyasféle költői mozgástérként, mint ahogyan Weöres a maga számára Psychét teremtette. Ez Kobaltország, amely azonos is meg nem is a mi világunkkal. [...] XVII. Enceládó, Kobaltország királya vitázik versről versre örök ellentétével, az udvari bolonddal, pontosabban a bolond vitázik vele, úgy és annyira keverve szavaiba a keserű igazat, a paradoxont és az iróniát vagy a szempontváltó ötletet, ahogy egy valódi udvari bolond persze sohasem is tehette. S a vitába, mely a lét és a közérzet alapkérdéseiről zajlik közöttük (élet, halál, szerelem, magány, közösség és azonosulás), csupán két asszony szól még bele; s hogy ez is dialektikus legyen: a feleség és a szerető. A vita nem filozófiai jellegű, de filozofikus. Egy nemcsak a magánytól, de egykori kirekesztettségtől is tépett idegzet (tipikus huszadik századi élményekkel telítve) és egy analizátortudat - mely a jelenségeket nemcsak önmagukban vizsgálni, de a világméret léptékeihez is arányítani képes - néz szembe itt adottságaival. Vet számot a világ szerkezetével és önmagával. [...] A költő a mesekeretbe belerakta a kételyt, a vers mellé odatette a prózát - versfogalmunkat fanyarabbá igazította. Úgy gondolom, ez a kiigazítás nemcsak a Kobaltország egyedi értéke, hanem magyar versfogalmunk gazdagodása is".
Vilcsek Béla az Útérintőről írott méltatásában tér ki a pályakezdés és a Kobaltország közti poétikai léptékváltásra: „Köztudomású, hogy Gergely Ágnes meglehetősen későn kezdte pályáját. Első verseskötete (Ajtófélfámon jel vagy) harmincéves korában, 1963-ban jelenik meg, s újabb másfél évtizedet kell várni arra, hogy a kritikai recepció által egyöntetűen áttörésnek tekinthető Kobaltország című verses regénye megjelenjék. A késedelmes pályakezdésben és az önálló hang megtalálásának elhúzódásában nyilván személyes-egzisztenciális okok is közrejátszottak (otthonuk kifosztásának, apja elhurcolásának és elvesztésének traumája, az ugyancsak politikai okokból történő erőszakos eltávolítása a Színművészeti Főiskoláról, a mindössze egy esztendeig tartó házassága a hatvanas évek elején, a tanári pálya feladásának kényszere stb.), melyekről nyilatkozataiban rendre őszintén be is számol, de nagy valószínűséggel ezeknél is fontosabbak lehettek az elvi-alkotói indokok. Gergely Ágnes pályáján a nagy fordulat akkor következik be, amikor az életmű folyamatos rekonstrukciójának változásaira épülő egyéni alakításmódot sikerül összhangba hoznia a nagy költőelődök, a Nyugat első nemzedéke és még inkább az Újhold klasszikus vagy esztéta modernségének állandó művészet- és irodalomeszményével. Onnantól kezdve azonban folyamatosan és egységesen magasan tartható a »léc«, magabiztosan vállalható akár a korszellemmel vagy a kordivattal való szembefordulás is".
A megújuló esztétikum varázsára később is fölfigyelhettek az értők; mint Legeza Ilona az 1994-ben publikált válogatáskötet, a Királyok földje kapcsán: „...igen sok vonás látszik azonosnak, állandónak szinte minden Gergely Ágnes-költeményben: a pazarul bőséges, egyszerre nemesen klasszikus és finoman modern nyelv, a hosszú, intellektuálisan tagolt periódusok nyomatékos szerepe, a gyakori rájátszások és allúziók a magyar és a világköltészet toposzaira, metaforáira, a versek dallamossága, visszafogottságában is nyomatékos zeneisége, a mondandó, az üzenet mindenkori erős összetettsége, finoman kipontozott ellentétjátékok szellemessége, a naivul nőies és a rafináltan racionális gondolkodásmód együttese stb. Ám az 1986 óta írt versek mégiscsak sok újdonsággal szolgálnak. Mindenekelőtt azzal, hogy miközben egyszerűbbé válnak, némi túlzással akár úgy is mondhatnánk, nyersebbé, és ugyanakkor áttételesebbekké, rejtélyesebbekké, titkolódzóbbakká, sejtetőkké (Péter-Pál után; Fenyőtű; Elégia egy tükörképhez; Hajnali áhítat; A pólóing; Tarokk stb.). Olyasmiket is versbe emel az »új« Gergely Ágnes, amit a »régi« soha: elgázolt kutyatetemet, közhely-mondásokat, a »kollektív emlékezet« (Ius primae noctis) vegyes törmelékeit, külföldi utak anziksz-látványosságait stb. Ám ezek a nyers, látszólag kidolgozatlan részek sajátos fókuszává válnak az új verseknek. A köréjük szerveződött, a réginél is megkapóbban áradó, nagyívű versbeszéd egyrészt eltünteti-megsemmisíti őket, másrészt éppen ellenkezőleg, ellentétes ragyogásánál fogva még jobban kiemeli durvaságukat, megdolgozatlanságukat, a hatáslehetőségek egy egészen új tárházát nyitva meg. Intenzitását tekintve új az a jelképsugalló, mesterien kinyilvánító beszédmód is, ami e kötet legszebb darabjait oly magasra emeli, mint a Mit jelent egészét, egy-egy sor a költemény tündökletes zárlatát (A 137. zsoltár), olyan »félhosszú« vers menetét, mint a remek Daemon est Deus inversus".
S érdemes hosszabban hivatkoznunk Báthori Csaba ünnepi írására is, amely élet és életmű alakulását egymásra olvasva ejt szót a gergelyi humanizmus művészi eredményeiről: „Gergely Ágnes élete messziről, biblikus vidéki időkben indul; az akadályok az emeltyűi. Apját, talán valahol Ausztriában, megsemmisíti a háború és az önkény; iskoláit nem járhatja végig rendes úton; első kötetét csak harmincéves korában adhatja ki; várakozásait és világváltó reményeit meghiúsítja a történelem; szerelmei beteljesedést hoznak, de biztonságot nem. A versek ösztönzése azonban minket közelítenek lehetséges harmóniákhoz. Ha Gergely pályafutására gondolunk, erre a magányos stafétára, elmondhatjuk: mindent megért és megértett ahhoz, hogy akár örökre hátat fordítson minden embernek. Úgy tűnik mégis, valami más történt: a költő eszmélete nemcsak megőrizte a személyes múlt tragikus tényeit, hanem ki is nyílt a világra. Az emberi szenvedést beemelte a műbe. A versekben örvénylő etikai mélyáramok feldúsították a magyar költészet gondolati, egyetemes belátásokra kifutó vonulatát".
Másfelől azonban az is egyértelműnek tetszik: jóllehet szólam- és formagazdag, versnyelvi és világképi értelemben is alapvetően egynemű életműről beszélhetünk. Az ugyanazt a verset (az egyetlent) ezeregy változatban megírni kívánó misztikus-modern igyekezet - ez a például Beney Zsuzsa vagy Székely Magda költészetéből oly ismerős, kétségbeesett eltökéltség - Gergely Ágnes költészetének is sajátja. Csak jelzésszerűen sodorjuk egymás mellé a költői pálya két szövegszerű végpontját, az Ajtófélfámon jel vagy (1963) nyitóversének szakrális konklúzióját:
„A rádakasztott fény felé tekints"
(A boldog festő)
- s a Jonathan Swift éjszakái (2010) utolsó előtti költeményének fohászos metafizikáját:
„Uram, én hinni akarok.
Ne adj a sivatagnak át.
Ne adj a bűnnek több időt,
és ne adj neki logikát"
(Dániel).
3
E sorok írója a pályakezdés és az életmű kibontakozásának időszakával - a hatvanas-hetvenes évekkel - Takács Zsuzsáról írott, a holokausztirodalommal mint az értelmezés lehetséges kontextusával Székely Magdáról készített kismonográfiájában foglalkozott. Így e kérdésköröket ezúttal fölrajzolatlanul hagyja. Tanulságosnak véli azonban számot vetni azzal, miféle kánoni összefüggések, befogadói viszonyok, kritikai állapotok között találjuk ma Gergely Ágnes líráját. Igen sajátságos ugyanis az az irodalomtörténeti periódus, amelynek kortársai lehetünk.
A posztmodern és az új érzékenység költészete, a túlreflektáltan „szövegközpontú" alkotásmód játékra, iróniára, relativizmusra hajló, vigasztalan derűje, a túldíszített és az alulstilizált, az intertextusokban tobzódó és a rontott nyelv esztétikájából merítő lírai beszéd - egyre több értelmező látja így - a kilencvenes évek végével kimerítette tartalékait. Mértéktartóbban fogalmazva: e többszólamú paradigma immár nem tűnik föl kiváltságos hagyománynak a legújabban föllépő lírikusok számára. A valamikori Telep-csoport „nemzedéke" (szerencsésebb volna talán ízlésközösségről beszélnünk), a többek által „új komolyság"-nak nevezett szellemiség fiatal költői, egyszerűen szólva, az önelvű játéknál többet céloznak ugyan, ám ambíciójuk ehhez nem vesz igénybe klasszikus (verstani-líranyelvi) eszközöket. Túllenni a posztmodernen, de nem a modern elődök igézetében - ha jól értjük, többségük e szándékban osztozik. Kemény István, Marno János vagy Szijj Ferenc felértékelődött hatása ma Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Pollágh Péter és a többiek versnyelvi törekvéseivel magyarázható - amint a népies-látomásos formanyelv és a nyugatos-újholdas alaktan háttérbe szorulása is nagymértékben köszönhető ennek az ízlésváltó korszakfordulatnak. Kiss Anna, Lator László, Rába György vagy Székely Magda életműve ma éppúgy költészettörténeti zárványként van jelen irodalmi emlékezetünkben, mint a Gergely Ágnesé. Nem ő hat, nem ők hatnak elsősorban a hatást, ösztönzést, mintát keresőkre.
Az olvasó azonban megteheti, hogy egyidejűleg lapozza föl és lelje örömét Pilinszky János és Weöres Sándor, Nagy Gáspár és Székely Magda, Parti Nagy Lajos és Vasadi Péter, Iancu Laura és Takács Zsuzsa köteteiben. Bár a hatástörténet alakulásától egyetlen befogadó sem függetlenítheti magát (az olvasatlan mű nem hat, a tovább nem írt örökség bajosan válik hagyománnyá), a vonzások, választások, előítéletek és elfogultságok bonyodalmas, személyes-személytelen rendszere nem korlátozza lehetőségeinket, inkább csak lehetőségek gyűrűjébe zár.
Márpedig Gergely Ágnes műveihez különösen csábító út vezet.
Márpedig Gergely Ágnes műveihez különösen csábító út vezet.
Hiszen Gergely költészete már első verseskönyvében készen állt a míves tanúságtételre. S azóta, kötetről kötetre megújuló érvénnyel, szakadatlanul s gazdagon tanúskodik a szép és a jó igaza mellett, rendíthetetlen kitartással mutatva föl a kultúrává formált élet, a mágiává emelt beszéd, az igazsággá tisztított gondolat hatalmát. A világháború és a holokauszt történelmi tapasztalata verseit nem az elhallgatás közelébe sodorta, nem is a parttalan kísérletezés terepévé tette: Gergely Ágnes poétikája a szellem- és irodalomtörténeti hagyományokhoz az erkölcsi súlyokat hordozó művészet felelősségével keres mindig új utakat. Báthori Csaba vallomása sokunk olvasásélményének adhat hangot: „Gergely Ágnes versei visszaadják azt a hitemet, hogy a líra nem hal meg".
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
2012. március 14.
