Gubis Mihály

Szilágyi András

A képi létezés art brut jellege, nyers feltárultsága

Gubis Mihály (1948-2006) képzőművész emlékkiállítása

a Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galériában ­*

Az emlékkiállítás megnyitását alkotójuk idézetével kezdem: „Engem itthon sohasem fogadtak be, de én akkor is idetartozom". Ez a keserű, minden illúziót kerülő elszánt józanság Gubis Mihály képzőművész egész alkotóútját végigkísérte. Áthallásaiban ismerős, ismétlődő mondatok ezek. A Békéscsabán százharminc éve született Perlrott Csaba Vilmos is ilyen komor őszinteséggel és visszhangtalan józansággal beszélt szülőföldjéről. Mit lehet ehhez hozzátenni? Egy ide tartozó kitérőt megengedve, minden pátosz nélkül: ha volna a tájhoz, a városhoz kötődő lezárt képzőművészeti életművek esztétikai keresztmetszeteit bemutató állandó kiállítás, ha volna ebben a pazarló szegénységben képzőművészeti értékmegőrzés, ha volna a saját közösségi kultúrát egyben tartó, összegyűjtő lelkiismeret, akkor nem bánnánk ilyen mostohán az ide kötődő képzőművészeti életművekkel, képzőművészeti hagyományainkkal. Kérdések sora fogalmazódik meg az emberben. Csak a közelmúltból. Miért eshetett darabokra Lipták Pál festőművész az egész országban ismert, páratlan értékű szlovák és más tájegységeket egybe foglaló néprajzi gyűjteménye, a saját életmű kiemelt képzőművészeti darabjairól nem is beszélve. Még korábbról, az örökösök felajánlása ellenére, miért kerülhetett, a nyolcvanas évek közepéig a hatalom által tiltott kategóriába sorolt kétegyházi zseni, Eyas Kovács József festőművész hátrahagyott életműve a Kecskeméti Képtárba? Miért nem tudtuk mi megtartani? A sok jó szándék ellenére a helyi kötődésű képzőművészeti hagyományok értékei iránti érdektelenség megdöbbentő. Vajon a csabai, vagy egy ide érkező belföldi vagy külföldi vendég miért nem nézheti meg, miért nem ütközhet bele a városhoz, a békési tájegységhez kötődő képzőművészek esztétikai értékeibe? Az itt felnövő mai tízen- és huszonéves korosztály körében a Békéscsabához vagy a békési tájegységhez kötődő képzőművészet alig ismert, miközben mindenki tudja: az esztétikai minőségű képművészet állandó jellegű bemutatás nélkül hontalanná válik. Nagyon egyszerű és kényelmes válasz volna erre az anyagi erőforrások hiányát emlegetni. Perlrott Csaba Vilmos az ötvenes években a haláláig házalt azért, hogy nagybányai művészek műveinek gyűjteményét és nem utolsó sorban saját műveit a városra hagyományozza, akkor ideológiai okok miatt „polgárinak minősített" művészete nem kellett. Minden túlzás nélkül, pótolhatatlan kulturális veszteség érte a várost. Az esztétikai kiindulású felszólamlásra válaszolva pedig, itt nem provinciális elfogultságról van szó, mert ha csak néhány reprezentáns kortárs alkotó nevét említem, például a Mokos iskola tagjai közül: Fajó János, Mengyán András, Bohus Zoltán, Bereznai Péter, Vágréti János, Lukoviczki Endre, Klimó Károly és Gubis Mihály művészete sem csupán helyi-értékű, hanem az európai és egyetemes magyar művészet szerves és elidegeníthetetlen része. Mert bár valószínű, hogy a Jankay Galéria sem jött volna létre akkor, ha a saját művei és gyűjteménye mellé alkotójuk nem adományoz jelentős pénzösszeget, mégis, azt gondolom, mikor a megye, a város európai forrásokból megújuló kulturális intézményi keresztmetszete ilyen jelentős mértékben bővül, a megoldás sokkal inkább az egymást átható, összetett kulturális szemlélet hiányában, mintsem az erőforrások szűkösségében keresendő.

A Gubis Mihály életművét gondozó alapítvány megpróbálja a lehetetlent, de ettől a gyökereitől elidegenedett kultúrából nehéz az ébredés. Ahogyan Wittgenstein írja: „csak az válik a képzőművészetben is létmeghatározóvá, ami szavakkal, a szó nyelvén kifejezhetetle". Ez a gondolata itt, a Jankay Galéria kiállítóterében, a Gubis-művek esztétikai minőségében van jelen. Némán hordott és döbbent felismerés ez, a több mint négy esztendeje elhunyt képzőművész emlékkiállításán. A tragikus körülmények között lezárt életmű kezdetei a grafikai vonalhoz, a geometria síkformáihoz vezetnek vissza bennünket. Az egykori nyomdai szedő és tördelő a szavak, hasábok, oldalak kirakásával is tulajdonképpen már képet komponált. A felemlegetett betűemlékek azonban nem mentegetőzések, nem is megértést kérő igazolások arra vonatkozóan, hogy számára nem a formális intézményi keretek biztosították a tanulmányokat, hanem kivételes érzékenységével maga választotta mestereit. Már ekkor a sors elrendelésének látszik, hogy a betűtestek ihletet adó környezete, valamint Gubis Mihály személyiségének nyitott, szenvedélyes természete a képzőművészet iránt valódi tehetséget rejtett. Ugyanakkor rendhagyó pályakezdése összefonódott a személyes szabadság és az önkifejezés lehetőségének szüntelen keresésével. Békéscsaba a hatvanas-hetvenes évek fordulóján olyan a marxista-leninista ideológiával terhelt kisváros volt, amelynek léghiányos szellemi levegője nem csupán akadályozta, hanem tiltotta az avantgárd protestálást, a szabad életvitelt felvállaló művészi formákat. Gubis Mihály alkotói magatartása tehát nem a hatalom konformizmusában, hanem a szociológiai értelemben vett úgynevezett „nagy generáció" ellen-kulturális szemléletében gyökerezett. Számára a „vonzás és választás" meghatározó eseménye a Budapesti Műhely 1975-ben Békéscsabán megrendezett kiállítása volt. A vonzás, a Mokos József szabadiskolából ismert Fajó János, Mengyán András, valamint azon túl Bak Imre, Nádler István, Keserű Ilona és Hence Tamás munkáinak inspiráló ereje éppen a benne korábban kialakult betűképek, szövegfoltok arányrendszerét hívta elő. Így a választás régi is, de új is volt egyben. Régi, hiszen ismerte a tipográfia alapjait, de új is, mert a kiállított művek vizuális szellemtere az általa tanulmányozott Moholy-Nagy László látásmódját is felvillantotta. Éppen a Budapesti Műhely néven szervezett újkonstruktivista alkotócsoport volt az előképe az 1976-ban megalakított Békéscsabai Műhely létrehozásának is. Még ebben az évben bekapcsolódott a Békéscsabai Országos Grafikai Művésztelep munkájába, majd az Alkalmazott Grafikai Biennále kiállításain is rendszeresen szerepelt alkotásaival. Ott találjuk a Fajó János által vezetett rövid életű Fémplasztikai Művésztelep tagjai között is, ahol 1977-ben részt vesz a „művészet és technika" egységét, szigorú újgeometriát követő „multiplikációs" programban is. Kiváló gyakorlati képességét érvényesítve szitanyomással nemcsak a saját maga, hanem más művészek számozott példányú grafikai nyomatait is elkészítette. Az életmű alakulását követve a nyolcvanas évek közepére a kiterített geometriai vonalhálók rendszere elveszti keménységét és „hullámtermészetűvé" válik. Így, saját életének változásaival összefüggésben megváltozik a műteremtés ismeretelméleti kiindulása, filozófiai értelemben ontológiai fordulatot vesz. Az időrendben követett újabb munkáin a kettős kereszt formája mögül már az „ember-idol" sejlik fel. Pontosabban: az ezt kifejező hiány válik képfogalmi állítássá, amely néhány év múlva átvezet a mágikus-mitológiai tartalmakat őrző szimbólumok kialakulásokhoz, amelyek saját életének, veszteségeinek fájdalmához szervülnek.

Gubis Mihály számára életművének alakulása szempontjából a legfontosabb szervezeti, szellemi közeget a szentendrei Vajda Lajos Stúdió jelentette. A Békéscsabáról 1975-ben Szentendrére költözött „vajdás" tag, Bereznai Péter festőművész inspirálására Gubis Mihály már 1984-től rendszeresen szerepel a Stúdió kiállításain. Ettől kezdve kiállításról kiállításra végigkövethetjük a képi jelek, jelrendszerek, motívumok friss festésű gesztusát, a több műfajú formaképzés mögött megnyilvánuló szellemi nyitottságot, de a belső történések, ösztönös mozgások töredékességét, szakadozottságát is. Ebben a szabad szellemi közegben kialakítja: a vonal és háló után a kereszt, a zászló, a szekér, a kabát, a sátor, a bunkó, a torony, és végül a szék jelképrendszerét. Közelebbről: olyan jelkép-transzformációkat alkalmaz, amelyek a vidéki életből kiszakadt fa- és fémtárgyak, ajtó, szék, kasza felhasználását jelentik, amelyeket be is épít a műveibe. A mindennapi munkavégzéshez köthető hegesztés, csiszolás, faragás pedig szerves kompozíciós elemmé vált nála. A kilencvenes években meghatározó résztvevője volt a hagyományos képzőművészeti formákat felszabadító, azt megújító, Békéscsabán szerveződő képzőművészeti mozgalomnak, a rendhagyó Csalánleves Fesztiváloknak, valamint az alternatív programot követő MASE (Megyei Alkotókat Segítő Egyesület) és az ORIENS rendezvényeinek. De alapító tagja volt a Képzőművészeti Alap tagjait tömörítő Békéstáji Művészeti Társaságnak is. A helyi sajtóban megjelenő, értetlenséget tükröző írások mellett munkái országos figyelmet kaptak. Sőt, művészi eredményein túl, alkotótársaival együtt, helyi közösséget is teremtettek az alternatív utakat kereső progresszív képzőművészet számára.

Gubis Mihály mintha előre megérezte volna, hogy a magyarországi rendszerváltás egyre inkább olyan viszonyokból, dolgokból áll, amelyek csupán hasonlítanak valamire, vagyis olyan másolatok létezését tapasztalhatta, amiknek elveszett az eredetijük - létmódjuk látszatszerű. Értelmezésében ez a kialakuló „árnyékvilág" már nemcsak a platóni két világ jobbik felét nem ismeri, de önmaga alapjait sem, s így a személyes képi világ töredékeit is elveszni hagyja. Éppen ezért a természethez közel, újraértelmezett ellen-kulturális attitűdtől egy zempléni tanyán, Fonyban keresett küzdési lehetőséget. Nevezhető ez utólag romantikus ezredvégi kivonulásnak is. De a kulturális önazonosság és az autonóm alkotásról vallott demokratikus elv is valószínűleg kiemelt szerepet játszott abban, hogy Aknay Jánossal, Puha Ferenccel, Somogyi Györggyel, az ugyancsak csabai Penyaska Lászlóval és sok más képzőművész részvételével együtt létrehozták a Patak Csoportot és a Kertalja Művésztelepet. A Nemzetközi Kisképek Fesztiválján a 20x20 centiméter képméretbe sűrített művek „kocsmakiállítása" valódi közösséget, kapcsolati erőt teremtő közeggé vált a kis falu életében. Itt sikerül megtalálnia ember és természet eredeti kapcsolatát, valamint az otthon, az élet és a hétköznapokban is hatni akaró művészet organikus egységét. Gubis Mihály esztétikai alapvetése szerint az őt körülvevő tárgyi környezet roncsaiból, eldobott, funkciót vesztett romjaiból is születhet új esztétikai minőség.

Ez a saját művészetét építő küzdelem inspirálta Aknay János Munkácsy- és Kossuth-díjas, ugyancsak „vajdás" festőművészt is, aki 2009-ben a debreceni MODEM-ben megrendezett monumentális tárlatán az úgynevezett szellemi példaképek képi dialógusban Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Deim Pál és Bereznai Péter művei mellett Gubis Mihály alkotását is megidézte, illetve kiállította.

Gubis nem volt hajlandó műveit szalonképessé, eladhatóvá tenni, ezért nem volt képes a filozófiai értelemben vett semmit festeni, ezért nem akarta manipulálhatóvá tenni művészetét, ezért menekült a képkliséktől, a rutintól, a bevált megoldások ismételgetésétől. Ezért nem tekintette az újabb és újabb technikai újítások többszöri közvetítettsége által létrehozott vizuális rendszert a képzőművészet alapjának, ezért nem volt hajlandó a hagyományos festészet műfajával való radikális szakításra sem, mert mélyen élt benne a közép-kelet európai avantgárdban gyökerező szemlélet vizuális világa.

Nem véletlen, hogy az emberi, alkotói közösséget kereső, a küzdelmeket nyíltan vállaló hiteles művész nem csupán alkotótársainak, barátainak, hanem minden művészetét ismerő ember számára is fájdalmasan hiányzik. A többi szavakkal kifejezhetetlen. A többi legalább nézhető, néma, ordító csend...

* A fenti szöveg a 2010 augusztus 27-től látogatható kiállítás megnyitó szövegének szerkesztett változata.