A döntő mondása ki mástól származhatna, mint Egri Viktortól, mikor azt ecsetelgetve, hogy egy árva gól is mekkora differenciát teremt két csapat között, megjegyezte: „a lelki Csomolungmát egyetlen hajszál választja el a Marianna-ároktól.” A valódi különbség azonban, láthatta ország-világ, nem egy, hanem sok-sok gól volt. A spanyolok legalább annyira lemosták az ellenfelüket most, mint az oroszokat az elődöntőben. (Sőt, a legutolsó három meccsen gólt sem kaptak.) A helyzeteiket elügyetlenkedték, de amit produkáltak, így is elégségesnek bizonyult, a németek annyira gyengének mutatkoztak. Pedig az első tizenöt perc inkább a későbbi veszteseké volt, akiknek aztán fokozatosan kihullott a kezéből az irányítás. És persze megint kaptak egy irtózatos potyagólt. Hogy potyagól volt, nem vitás, legfeljebb arról lehet még diskurálni, Lahm vagy Lehmann hibázott nagyobbat az angyalarcúnak nevezett – valójában leginkább egy vidám homokozásban kipirosodott óvodásra emlékeztető – Torres találatánál. Úgy indult, hogy a németek a saját kezükbe veszik a játék irányítását, majd mintha az ellenfél szervezettsége és kreativitása kedvüket szegte volna, egyre lejjebb és lejjebb merültek. A döntő a németek összes hibáját (gyenge belső védők, körülményeskedő kapus, a korábbi évekhez képest laposabb csatárjáték, de legalábbis szürkébb Klose) és a spanyolok összes erényét (magabiztos kapus, remek védekező középpályások, kreatív támadásszervezés, pontos passzok, leleményesség) kihozta. Az utóbbiakat az egyenes kieséses szakaszban egyedül az olaszok tudták megszorítani. Az oroszokat már könnyebben és ellenállást nem tűrve verték a spanyolok, hogy a német meccsről ne is beszéljünk. A lényeg: a spanyolok teljesen megérdemelték az Európa-bajnoki címet (nem úgy, mint négy éve a futballgyilkos görögök). Sok csapat volt, amely az előrejátékban ügyeskedett – portugálok, oroszok, hollandok –, ilyenek voltak a spanyolok is, akiket az különböztetett meg az előbb felsorolt alakulatoktól, hogy ők védekezésben is maradandót alkottak. Márpedig jó védekezés nélkül lehetetlen nyerni.

2.

Kész a leltár. A csehek Rosicky, Nedved (és ész) nélkül esélytelenek voltak, nem csak a támadójátékuk tűnt szürkének, védelmük sem muzsikált jól. A svájciak böcsülettel hajtottak, akár még tovább is juthattak volna a csoportjukból, ha van egy kis szerencséjük. Persze onnan már esélyük sem lett volna. Fortuna ezen az Eb-n a törökök kezét fogta, igaz, ők sokat is tettek ezért a kegyért. Örömmel néztem őket, ezt a „győzni vagy meghalni” mentalitást. Az elődöntőbe jutásukhoz nagy mázli kellett, de mihez nem kell. (Például ha a döntő 3. percében az egész Eb-n harmatos teljesítményt nyújtó Klose nem ügyetlenkedi el a Sergio Ramos rossz bepasszából származó helyzetet, könnyen lehet, hogy a spanyolok mindjárt az elején összeroppannak a potyagól hatására.) A portugálok, mint mindig, megint ráfáztak, kapus és védelem nélkül hiába a támadók brillírozása. Kellene nekik egy keménykezű edző, mondjuk Capello, az rendbe tenné őket. Az osztrákok kihozták magukból a maximumot, az más kérdés, hogy ez semmire sem elég ilyen szinten. A lengyelek butuskák voltak, könnyűnek találtattak, sajnos nem sok vizet zavartak. A horvátokat, amennyire csak lehet, jól összerakta Bilic, de hiába jók hátul, ha a menedzserek által egekig sztárolt, a pályán azonban észrevehetetlen Modric, valamint az örök ígéret Kranjcar még nem nőtt fel a feladathoz, a csatárjátékuk színvonaltalanságáról nem beszélve. A németek hektikus teljesítményt nyújtottak, s az összképet tekintve elmondhatjuk, csak a jó sorsolásuknak köszönhetik a döntőt. A hollandok a portugálok sorsára jutottak: brillírozás a csoportkörben, aztán amikor valódi tét lenne, gyenge védekezés, összeomlás. A románok viszont éppen ellenkezőleg: ők csak rombolásban teljesítettek – viszonylag – jól, elfelejtve, hogy a futballt gólra játsszák. A franciák mintha tovább sem akartak volna jutni, ötlet és lélek nélkül futballoztak. Az olaszok öngyilkos taktikát választottak, a gyengélkedő Tonira ívelgették fel a labdákat, s bár a hátvédsoruk végül összeállt, kreativitás (valamint Pippo, és a spanyolok ellen Pirlo) híján megérdemelten estek ki. A görögök ennyit érdemeltek. A svédek talán többet, sajnálhatják, hogy a spanyolok ellen az utolsó pillanatban kicsúszott a kezükből az egy pont. Az oroszok (akár a portugálok és a hollandok) szépen játszottak, de (akár a portugáloknak és a hollandoknak) a védekezésük nem volt meggyőző, s (akár a portugáloknak és a hollandoknak) igazából csak a kontra ment nekik, felállt védelemmel szemben tanácstalanul játszottak. A spanyolok nyertek, megérdemelten.   

Szubjektív tizenegy (tizennyolc):

Canizares (Buffon) – Sergio Ramos (Boulahrouz), Puyol (Chiellini), Simunic, Grosso – Senna, Iniesta – Srna (Sionko), Deco (Pirlo, Arsavin), Schweinsteiger (Arda) – Semih.

Az inges gondolt egy merészet, összeszámolta a pénzét, amit a legújabb sikeres munkahelyi projekt előlegeként kapott, s mivel elégedett volt a végeredménnyel, összekürtölt néhány barátot, akikkel kiment Bécsbe. Szurkolói zóna, többtízezer ember egy hatalmas kivetítő előtt, úgysem volt még ilyenben része. Kérdezte a kardigánost is, de az azt mondta, hogy nem ér rá, így nélküle utaztak el. Hallott a viharról, és azokról a szurkolókról, akik a német-török ürügyén látogattak el a szurkolói zónába, ahonnan aztán a vihar miatt ki is paterolták őket, jöhettek haza csórin, jó sok pénzt elköltve a semmire, hallott erről, de nem izgatta különösebben a dolog. Még szép, hogy nem, semmi gond nem volt, jól besöröztek, és, ha már az olaszok kiestek, felváltva biztatták a németeket és a spanyolokat, mikor melyik támadott. A második félidőben persze már csak a spanyolokat kellett, a németek alig lépték át a félpályát. Elköltöttek tizenpárezer forintot, jól berúgtak, az önfeledtségig, tisztára megérte. Reggel hét, az inges ébred a turistaszállón, első kérdés a mellette feltápászkodó havernak, te, ki is nyert tegnap?

A kardigános otthon bambult a tévé előtt. Egyedül, nagy ásítások közepette nézte a meccset.

6.

Én otthon, mármint „otthonotthon”, Gyomán (mert a sima otthon, az immáron Budapest) néztem a döntőt. Lassan hagyománya lesz ennek: két éve is Pesten néztem végig az Vb-t, de a finálét, az olasz diadalt, édesapámmal tekintettük meg. Akkor is, most is a Gyulai Várszínházba vezetett a gyomai döntőből az út. 2006-ban a litván Meno Fortas Hamlet előadása vendégszerepelt a fürdővárosban, egy színházias, hatáskeltő elemekben gazdag produkció, amelyben az atya szelleme nyomon követhette, hiszen végig jelen volt, hogy hogyan teszi tönkre saját fiát a megjelenésével. Most egy lecsupaszított Hamlet lesz a meccs másnapján, a Krétaköré, három színész (Nagy Zsolt, Rába Roland, Gyabronka József) játssza a darabot, szerepcserékkel és -összevonásokkal. A litvánok Nekrosius rendezésében mindent a nézők elé raktak, most a közönség képzeletére lesz bízva majd’ minden. Tessék minél többen jönni, izgalmas lesz!