Darvasi Ferenc
Eb-blog
Elődöntők
Az origo.hu tudósítójának beszámolója az olasz-spanyol meccsről, és azon belül is a pályához vezető útról: „A stadion felé haladva azért egyre több fura fazon akad, a legnagyobb feltűnést az a férfi kelti, aki a rejtélyes úton a nyaka köré került vécédeszkáról váltig állítja: Cassano használta utoljára!” (itt)
2.
„Ez most hogy’ van? Te, kiskomám, a németeknek drukkolsz, a csajod meg a törököknek? Mi ez, ha nem válóok? Nem kérdőjeleződött meg benned minden, de minden? Én eddig még az összes csajomat rászoktattam az angolokra. Akit meg nem sikerült, annak fel is út, le is út.”
Dárdai Pál, a magyar válogatott játékos a német-török elődöntő esélyeit firtatva: „Hirtelen Hamit Altintopon és Allahon kívül nem is tudnék érvet mondani a török győzelem mellett.” (http://fanzone.blogzona.hu/dardai/)
3.Hogy a futball milyen igazságtalan játék (és akkor mi van? az baj?), arra a német-török remek példa. Türkie jóval több helyzetet alakított ki, két kapufát is elért, persze, hogy vesztesként hagyta el a játékteret. Először az Eb-n jobbak voltak egy csapatnál (jó, másodszor, mert a cseheknél is), mindjárt ki is kaptak. Egyszer még megcsillantották nagy erényüket, semmihez és senkihez nem hasonlítható virtusukat, és kiegyenlítették a hátrányukat, Lahm zárszóra elért pazar találatára azonban már nem volt érkezésük. Én nem tudom, a németekkel mi van, de az egyik meccsen ragyogóak (lásd: a lengyelek és a portugálok ellen), a következőn pocsék produkciót nyújtanak (lásd: a horvátok és most a törökök ellen). Hihetetlen, de igaz: van egy csapat, amelyet még az olaszoknál is jobban utálnak széles e hazában. Ez a nationalelf. Ismét a Sark Kertben néztük a mérkőzést (Milyen hely már ez a Sark, a Margitsziget közepén áll, és sehol sincs fű, csak salak, porban úszik az egész, mit szeretsz te ezen?, szegezi nekem a kérdést a meccs délutánján a szerelmem, és nincs mese, menni kell, most, hogy az ő szemével nézek végig itt, igazat kell adjak neki, így arrébb parkolunk le, és hársfaágak csendes árnyán búsongunk, mert nem, de mennyire nem kedveljük a nyarat, egymást viszont annál inkább, és soha senkit ennyire, de ezt hagyjuk, múlna már, ó, a nyár, ahogy a költő mondja, nem, nem a remek Szép Ernő, akitől még a giccset is elfogadjuk, mert egész egyszerűen nem lehet nem szeretni a műveit, hanem egy fűzfapoéta), illetve néztük volna, ha nem megy el lépten-nyomon a kép (a hiba a közvetítő vonalban, és nem a Sark Kertben), ezért fizetek tévédíjat?, ordít újra meg újra egy szemüveges. A Sarkban néztük, s a helyzet úgy állt, hogy míg a török szurkolókból Dunát lehetett volna rekeszteni, a németeknek mindösszesen ha tizenöten szorítottak. Szegény, szegény németek, pedig nem játszanak már randa focit, nem erőlködnek, szépen tili-toliznak, már amikor komolyan veszik az ellenfelet, nem most. Még a góljaik is elsőrangúak: Schweinsteiger hihetetlenül profi perdítése nálam az Eb egyik legszebb találata (pedig úgy néz ki ez az ember a hidrogénezett hajával, robotarcával, hogy nehéz szeretni – Schweinsteigernek jót tett a horvátok elleni kiállítás, lelkifurdalásból focizik ilyen jól, mondja mellettünk a szemüveges), és az, hogy egy balhátvéd – Lahm – tesz pontot egy elődöntő végére, eleve kuriózum, hát még, ha ilyen ügyesen. De emlékezzünk meg a törökök burleszkbe illő potyagóljáról is – Lehmann szerencsétlenkedése a szórakozni vágyó közönség nagy örömére szolgált. És dicsérjük meg Semihet, aki néha úgy mosolygott, mint aki maga sem hiszi el, hogy elődöntőt játszhat itten. De nem a mosolyáért, hanem az egyenlítő találata miatt szóljon a dalárda, hiszen „Svájni”-hoz (Schweinsteiger; ejcsd: Svájstájgá – ahogy arról Boldi barátunk tájékoztatott minket) hasonlatosan profi gólt lőtt, amikor a kapunak háttal állva juttatta a hálóba a labdát, jó, jó, Lehmann – újabb – asszisztálása mellett. Ha a törököket (akiket egynéhány mérhetetlenül bunkó, nyilván gyerekszoba és anya nélkül felnőtt egyén Németország cigányainak nevez, amivel ráadásul két legyet üt egy csapásra, hiszen, nem kell magyarázni, nem csak a törököket, hanem a romákat is megsérti a kultúrálatlanja) eddig utálták Európában, és ne tegyünk úgy, mintha nem, akkor most sokat tettek azért, hogy elfogadják őket. Az Európa-bajnokság legszimpatikusabb csapata búcsúzott el. Persze, persze, szimpatikusak az oroszok is, akik, aláírom, a leglátványosabb focit játsszák momentán, de nehogy már azért szeressünk egy csapatot, mert ők a legügyesebbek, ez olyan gyerekes dolog, hogy mindig a legjobb mellé állok, sokkal nagyobb dolog, hú, de patetikus és közhelyes leszek most, a szív és a lélek, a megalkuvás nélküli küzdelem, s ezt a törökök szolgáltatták nekünk – fogyasztóknak – az Eb-n. (Na, jó, én az olaszoknak szurkoltam, és nem a törököknek, csak próbáltam belegondolni magam annak a helyébe, aki most választ csapatot.) Álom, álom, édes álom: ha egyszer mi magyarok is kint lennénk az Eb-n vagy a Vb-n, kit érdekelne, hogy hogyan focizunk, olyan jó lenne látni… Zsidai Lacikát a magyar válogatottba!, ordítja most a szemüveges, mindez csak erről jutott eszembe. Zsidai Lacika, hát igen, a még mindig kiváló Dárdai Pali mellett lenne a helye a középpályán, és máris zárna a retesz .4.
Mondjuk az tényleg rossz, hogy senki sem marad otthon, már a kisebb futballkultúrákból. Alig, hogy felfedezte magának a világ Arsavint, teljesen természetes, hogy el is fog szerződni a Zenit Szentpétervártól. De kérem, a Zenit UEFÁ-t nyert az idén! Vagy az smafu? A pénz beszél, egyrészt, meg persze a nagyobb kihívás, hiszen a spanyol, olasz, angol liga erősebb, mint az orosz (de ilyen hozzáállású játékosokkal örökre az is marad), de olyan nincs, hogy lokális identitás? Hogy valaki, teszem azt, egyszerűen szeret Szentpéterváron élni, miért ne szerethetne, ne nevessen senki. És akkor otthon marad. Vagy ez önsorsrontás? És inkább azért kellene az ilyen, az általam ideálisnak elképzelt futballistát ostorozni, hogy szakmailag miért nem akar a csúcsra jutni, amikor lehetősége lenne rá? De, de, de, egyszer az életben, csak úgy kivételként, hogy ne legyen már ez a kurva élet mindig olyan szánalmasan prózai és banális, hogy ne legyen már mindenki olyan illúziórombolóan racionális, egyszer az életben nem hallgathat valaki a szívére az agya helyett? Fontosabb, hogy szakmailag megvalósítsuk önmagunkat, mint az, hogy milyenek vagyunk magánemberként? Naiv kérdés? Elszerződnél, ha az anyád beteg lenne, és már csak te volnál neki, de hívna az Arsenal? Félreértés ne essék, dehogy akarom én éppen Arsavinon elverni a port, amikor mindenki, na, jó, majdnem mindenki így tenne a helyében. Kicsiben ismerek olyanokat, akik mertek nemet mondani. Nálunk, otthon, Gyomán volt egy irányító középpályás, amúgy szobafestő, hívta a Fradi. Élete nagy lehetősége előtt állt, hiszen, magyaráznom sem kellene, megélhetett volna a labdarúgásból. (Gyomán legfeljebb egy kiadós vacsorára számíthatott a csapat az idegenben megvívott mérkőzések után, anyagi juttatásokra nem.) A nyolcvanas évek végén vagyunk ekkor, szóval nem keresnek csillagászati összegeket a labdarúgóink, viszont focizni még tudnak. Lám, lám: „a kis pénz, kis foci” elv nem érvényesül mindig. Huszonkét éve még kint voltunk a vébén, klubcsapataink nem estek ki rögtön az első körben a nemzetközi kupákból, a játékosok mégsem keresték halálra magukat. Lásd: Szeibert György, az MTK kiváló karmestere, aki a kapusok réme volt a szabadrúgásoknál, most egy gumiszerelő műhelyben dolgozik (ebből a szempontból is érdekes a vele készült interjú), szóval nem az egykori keresete kamataiból él, nincs kacsalábon forgó palotája, stb. Egy mai magyar futballista viszont nagyon jó fizetést kap kézhez. És akik a másodosztályban kergetik a bőrt, azok is megélnek. Már ha megkapják a fizetésüket, tehetnénk hozzá rosszmájúan. Mindegy, felesleges ezen lovagolni, sokszor sokan megtették már, térjünk vissza a gyomai irányítóhoz. Ő volt az agya a megyei első osztályú csapatnak, hívta a Fradi, a szobafestői keresetéhez képest mesés ajánlattal, de ő nem ment, nem a pénzért játszok én, hajtogatta, ha a pókergépnél rákérdezett valaki a dologra, pont’ így jó ez nekem, ahogy van, nincs másra, többre szükségem. Pedig a szabadrúgása életveszélyes, az állóképessége legendás, a játékintelligenciája kimagasló volt. Arsavinék valóban csodálatos játékkal verték a hollandokat, győzelmük teljesen megérdemelt, és ahogy mondani szokás futballistáéknál, a végeredmény (még csak) nem (is) tükrözte a két csapat közti különbséget. Lelkesek az oroszok, de ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, s ez most nem áll távol tőlem, azt állítanám, hogy nem feltétlenül a nemzeti érzés miatt azok, hanem a nyugati szerződés reményében. Tessék majd megnézni két vagy négy év múlva őket, ha már angol, spanyol, satöbbi klubokban játszanak, hogy mennyire teszik majd oda magukat. Fúj, ez undorító, mondja egy kedves barátom, belenézve a jegyzeteimbe, hogy’ lehetsz ennyire negatív. Bár ne lenne igazam, mondom vészjóslóan, és belül, gondolatban még a mutatóujjamat is megemelem, váteszi gőggel, tudálékoskodva. Te beszélsz, vészmadár. Téged a kutya se hívott ide, nemhogy az Arsenal vagy egy nyavalyás irodalmi lap szerkesztősége, mégis itt lebzselsz Budapesten, ahelyett, hogy a szülővárosodat boldogítanád. 5.Az elődöntőben Miki barátom a törököknek szurkolt, Zoli nem szimpatizált velük, átkozottul szerencséseknek tartja őket, Boldi pedig már az orosz-spanyolt várja. Na, ezen igazodjon ki az ember. Egybehangzóan állítják viszont, hogy az oroszok jutnak a fináléba a másik ágról. Szerintem meg nem.
6.
Fiktív foci. Spanyol-orosz. Az oroszok önbizalommal telten lépnek a pályára, rövidpasszus játékuk pontos, kreatív, ha szét nem is zilálják a spanyolok jobb- és balszárnyát, azért nyomást gyakorolnak a széleken. Tapogatódzó játéknak se híre, se hamva, egymásnak estek a csapatok, s a spanyolokat csak tapasztalt középpályás szűrőik mentik meg a góltól, levegőben lóg a meglepetés. Egykapuzik a szbornaja, de csak az első tizenöt percben, amit a spanyolok sikeresen túlélnek, s levegőhöz jutnak. Innentől kiegyenlítettebb az összkép, adok-kapok zajlik mind a két tizenhatos előtt. Arsavint a kőkemény Marchena figyelmezteti egy könyökössel, Fernando Torresnek Akinfejev bokszol be egy szöglet után, mintha véletlenül, s a két csatár máris nem olyan aktív. A félidő derekán ellaposodik a mérkőzés, a déliek megszállják a középpályát, mezőnyjátékot látunk, amibe azért néhány fineszes megoldás – sarkalás, esernyőcsel – belefér. Az oroszok eztán már nem tudnak a széleken a spanyol védők mögé kerülni, akik viszont egyre többször játsszák meg használható labdákkal a támadóikat. Jól jött a szünet mind a két együttesnek, van min elgondolkodni az öltözőben. Csere nélkül jönnek ki a csapatok a második negyvenöt percre, csere és ötlet nélkül, még David Villának lenne egy lehetősége, szabadrúgás a kapuval szemben, ám az utolsó pillanatban Senna elveszi tőle a labdát, és egy gyógylövést ereszt meg, Pavljucsenkot találva telibe. Zirjanov turbánnal, Puyol összevart szemöldökkel, de mindketten folytatják. A hajrában kettészakad a pálya, felváltva forognak veszélyben a kapuk, lüktet a mérkőzés, amiből a spanyolok jönnek ki jobban: egy ügyes kényszerítőzést követő éles centerezés David Villát találja kihagyhatatlan helyzetben, s ő csukafejessel juttatja a hálóba a pettyest. Dávid legyőzte Góliátot, áll citromsárga színben és öles betűkkel a másnapi bulvárlap sportoldalán, Keleten ment le a Nap, virít a szalagcím a konkurenciánál.
