Fröjdfeldtben valamiért fantáziát látnak az UEFA képviselői. Eddig csupán az olasz-holland és a cseh-török eredményét befolyásolta döntő módon, lásd a hollandok első és a csehek második góljának megszületési körülményeit, igaz, ehhez képest most egészen tisztességes teljesítményt nyújtott. Végül is mindössze tizenöt-húsz esetben maradt néma a sípja olyan szituációban, amikor fújnia illett volna – de legalább következetes abban, hogy az égvilágon semmiért sem állítja meg a játékot, mondanák az okosok. Amúgy sportszerű volt a német-portugál, csak rossz nézni, hogy egy ilyen szintű mérkőzésre ilyen “fröjdfeldteket” küldenek. A németek először hajtottak úgy komolyabban az Eb-n, meg is lett a jutalma. Igazi futballkultúra, tudják mikor kell odatenniük magukat. A küzdőszellem és az agy diadalmaskodott a szépség felett, a célelvűség lenyomta az esztétikát, jönnének a sablonok, de ezeknek most semmi értelme nincsen, hiszen a luzitánok ma nem játszottak szemet gyönyörködtetően. Nem hagyták őket. A védekezés is művészet, nem csak a támadás. A legszebb gól is a németeké volt: a tejfelszőke Schweinsteiger egy villámgyors kontra végezetéül kotorta a hálóba a labdát. Ha azt mondtam a svájciakra, hogy lúzerek, a lengyelekre meg, hogy hatványozottan azok, úgy a portugálokra nem is tudom, milyen jelzőt aggassak. Előrejátékban kimagaslanak a mezőnyből, mindig az esélyesek közt emlegetjük őket, csak nem ártana megtanulni védekezni, anélkül nem megy. És egy kapus is hiányzik. Itt kapus van, nem portás - mondják, ha a hálóőr ügyes. Hát, a luzitánoknál portás van. Ricardo valószínűleg a tizenhatos mezőny leggyengébb képességű kapusa. (De milyen lehet a cseréje, ha ő a kezdő?) Ugyanilyen fura, hogy miért erőltetik elöl a kiégett Nuno Gomest (marketingfogásként, mert a nőknek tetszik, s így ők is leülnek a tévé elé?) ékként, aki úgy évtizedenként lő egy gólt fontos mérkőzésen. Most ugyan betalált, de csak a vakszerencse segítette hozzá. Az már a cseh derbin látszott, hogy a portugál védelem verhető, főleg fejjel, most aztán ez a tézis jócskán bebizonyosodott. Az est legszebb mondatai a németek egyik belső védőjéről jutottak a riporter eszébe. Egy labdablokkolás után: “Mertesacker háta kéznél volt.” Egy határozott szerelésnél: “Mertesacker, mint a szikla. Csak hát némileg jobban focizik, mint egy szikla.”

         Ha nem a kedvenc csapataim közül játszik valamelyik, ahogy most sem, úgy szotyival (vagy: uszuval, naprával, maggal – kinek hogy’ tetszik) ülök le a tévé elé. Árulnak most már ilyen negyed kilós kiszerelésben is, a neve: Családi szotyi. Kitart két-három meccs erejéig. A márkajelölés alatt ez áll: “Vigyázat, hamisítják!”. Koldus- és szotyimaffia országa vagyunk.

          Minden budapesti szórakozóhelyek egyik legjobbika a Sark Kert. A Nyulak Szigetén, a Margit hídi lejárótól alig pár percre található. Szabadtéri műintézmény, felettünk valóban csak a csillagos ég. Keletre dunai kilátás, a holdfény és a hajók reflektorai tükröződnek a vízen, de úgy, hogy az már-már giccs. (Persze az élet nem művészet, a giccses pillanatokat is szeretjük benne.) Távolabb Újlipótváros épületei, fák alig, lehasználtnak tűnő többemeletesek, mintha egy idegen civilizáció, a pampák világa, vagy egy banánköztársaság. Nyugatra a vetélytárs mulató, a Holdudvar, már-már giccses, narancssárga fényű díszlámpáival. Kettejük közül a Sark a lepattantabb, így véleményünk – a barátoké és az enyém – szerint a szerethetőbb. Salakkal felszórt hely, ócska székek, billegő asztalok, csocsó és – ami most a legfontosabb – kivetítő. Gyerekeknek hinta és más játékok. Negyed nyolcra érkezem meg, másfél óra van a meccsig (most lebuktam, én sem nézek minden meccset otthon) de már vagy húszan ülnek a kivetítő felé fordulva. Ha arra nézel, az azt jelenti, hogy voltaképpen hátat fordítasz a Sarknak. Magányos fanatikusok, akik magukban gubbasztanak, nyilván az esélyeket latolgatva, és társasági arcok, harsánykodva, egyéb témákról beszélgetve, mintha csak véletlenül keveredtek volna éppen ide. Magányos fanatikusok és társasági arcok vegyesen. Itt van az inges és a kardigános is. Miután az aluljáróban összefutottak, lement egy-két telefon, és arra jutottak, hogy a török-horvátot feltétlenül együtt kell megtekinteniük. Idejét sem tudják, mikor beszélgettek utoljára egy kiadósat. Be nem áll a szájuk, felszakadtak a gátlások, asszociálnak innen oda, s vissza, de azért az olaszokra koncentrálnak. Ma a törököknek szurkolnak, jobb híján, ám inkább azt latolgatják: ki helyettesíti majd a fazonszabász Pirlót a spanyolok ellen, kell-e Camoranesi a szélre, vagy célszerűbb középen megerősíteni a csapatot. Mögöttük ülök két sorral, minden egyes szavukat hallom. Én mondom neked, mondja a kardigános, most csak egy szál kék pólóban, mert meleg van, hogy a labdarúgás újabb kori története gyakorlatilag az olaszok elleni összeesküvések története. Nyolc éve a holland meccsen próbáltak elmeszelni minket, hat éve sikerült is a koreain, négy éve a svédek és a dánok babráltak ki velünk, most meg a hollandon és a románon voltak furcsaságok. Az inges helyeslően bólint, a körülöttük ülők némán mosolyognak.

          A törökök, a törökök, a törökök. Hihetetlen történet. Nyerni csak vesztes helyzetből. Mintha éppen az oldaná fel a gátlásaikat, hogy gólt kapnak. Az torzítás lenne, hogy csak akkor kezdenek el futballozni, de tény: onnantól hatékonyak. Olyanok, mint az a gyerek, aki csupán az egyes érdemjegy után kezd el komolyan tanulni. Olyanok, mint az a gyerek, aki nem képes elviselni a vereséget, és addig kell játszani vele, míg végül ő nem lesz a győztes. Olyanok, mint az a gyerek, aki maga lesz a neki felolvasott mese hőse. Rüstü (lehet, hogy tévedtem volna, s ő még Ricardónál is gyengébb formában van?) hatalmas bakijából kapják a gólt a 119. percben, a riporter – nekem úgy tűnik – némiképp gúnyosan jegyzi meg: innen nem lesz idő feltámadni; dehogy nem, a 122. percben beköszön Semih, aki nem azért mesehős, hogy ne segítsen a gyengébben, bajba jutott társán, Rüstün. És aki nem hisz a katarzisban, mint olyanban, annak, tessék, itt egy pofon: a tizenegyespárbaj végén Rüstü megfogja a horvát játékos lövését, ezzel nyernek a félholdasok. A bűnbakból hős lesz. Ezek után ne mondja senki, hogy a futballban már minden gépies, kiszámítható, unalmas. A labdarúgás minden ellenkező híresztelés dacára tele van legendás teljesítményekkel, kiváló adomákkal, most és mindörökké, ámen.   

         Az ügyvédi iroda benevezett a kispályás bajnokságra. A legalacsonyabb osztály, mert valahol el kell kezdeni. Ő is ott van, már nem bársonyfarmerben és kardigánban, hanem a csapat elnyűtt, narancssárga szerelésében, amelyet még Olivér, a kapusuk csináltatott. A szokásos menetrend pediglen ez: meccs, sörözés, pletykák. Unja de, hallgatja: ki milyen autót vett, milyenek a hitellehetőségek, hol érdemes lakást venni, mikor jön a gyerek. Alig melegítenek. Néhány lezser lábkörzés, aztán valaki középre gurítja a labdát, s ők, mint a rossz gyerekek, innen csak azzal foglalkoznak. Dajkálják, babusgatják – mint a gyerekeket, rosszakat és jókat egyaránt. Komótosan passzolgatnak. Megköti a cipőjét. Akkurátus: kétszer körbe a bokán. Erről eszébe jut egy nő, és egy szandál, ami bokafűzős volt, emlékek, hess innen. Megérinti a salakot, bal tenyérrel, még az apjától tanulta, erről sohasem feledkezhetsz meg. Üres kapura rugdosnak, ő a keresztlécet igyekszik eltalálni. Közben oda-odapillant az öltöző ajtajára. Nem jön. Most mi legyen? Itt a bíró, akit titokban Fröjdfeldtnek neveznek, az ellenfél türelmetlen, kezdeni kellene, utána is lesz még egy meccs, APEH-Sanoma, nem várhatunk. Becsilingel egy sms. Olivér az. Ne haragudjatok, de a holland-orosz… Ennyi. Nincs ki a létszám, eleve csere nélkül tervezték a mai estét. El sem kezdik, feladják a mérkőzést. Megszokásból lezuhanyozik. Csendben vannak, úgy öltöznek vissza. Újra bársonyfarmer, újra kardigán, a többiek némiképp elegánsabban. Olivér tabutéma. És minden más is. A büfében befigyel egy sör, és még kettő. Elvitelre is kér egy Ászokot. Rezignáltan tartja magát. Nem füstölög, nem káromkodik. Felszáll a buszra, átszáll egy másikra, s egy harmadikkal ér haza. Üres lakás várja, üres lakás, immáron két éve. Bever egy halkonzervet, bambul befelé. Majd hirtelen ötlettől vezérelve felkapja a sörösüveget, ablakot nyit, csattanás a tízemeletes előtt. Lefekszik, alszik, nem álmodik.