Két férfi, fiatalok, de bízvást nevezhetjük őket felnőtteknek. Az egyiken márkás ing és öltönynadrág, a másikon elhasznált, nevesincs bársonyfarmer, plusz csíkos kardigán. Az egyik jólfésült, a másik minimum pacuha. Barátok, akik hetek, sőt, lehet: hónapok óta nem látták egymást. Az egyiknek most született gyermeke, májusban, a másik a munka terén ér el egyre nagyobb sikereket. Kedd déltájt, ebédszünetben, teljesen véletlenül futnak össze az egyik metróaluljáróban. Lenne miről beszélni, de nem lehet, nem szabad. Túl vannak már az ebéden, rohanni kell vissza. Az egyik egy bankban, a másik egy ügyvédi irodánál dolgozik. Nincs kegyelem, szorít az idő. Megörülnek egymásnak, kicsit harsányabban is az ilyenkor szokásosnál, a körülöttük állók mind őket nézik. Mégis: zavarban vannak, nehéz mit mondani, egy mondatban vagy legföljebb kettőben megfogalmazni a lényeget. Nem is sikerül, a kezdeti lelkesedés után most tanácstalanul álldogálnak egymással szemben. Végül a jólöltözött töri meg a csöndet: mi lesz ma este? A pacuha a lehető legnagyobb természetességgel, egyetlen szóban válaszol a rejtélyes értelmű mondatra: feltámadunk, de úgy, mintha magától értetődő lenne, mire vonatkozott a barát mondata. Bizakodhatunk, kérdi az öltönynadrágos, meglásd, bedaráljuk őket, így a másik, kardigánja alatt kék-fehér póló, Italia felirattal. Széles vigyor az arcukon. Azzal szabadkozva, hogy letelt az idő, búcsút intenek – immáron komoran – egymásnak.    

      Valahol az éjszakában. A kardigános és az inges a csocsóasztalnál. Sok alkoholon és győzelmen túl, egy szorosnak ígérkező játék eleje felé. A labda a csatároknál, az inges irányítja a támadó szekciót, a centerrel trükközik, átlépős csel, majd visszapassz, a középső középpályás meg ellenállást nem tűrő módon, hatalmas erővel, hogy csak úgy koppan, a kapuba bikázza a golyót, Pippó, Pírló, ordít fel a két barát, egymás hátát lapogatják a kombináció sikerét nyugtázva. A szakadtabb átöleli a másikat a vállánál, félig öntudatlanul, imbolyogva, és a helyzethez illő patetikussággal (azt hiszi) súgja (de valójában üvölti, köpködve) a fülébe: nyolc éve, nyolc éve már, hogy beleszerettem, tudod, a holland meccsen voltunk, a holland Eb-n, tíz emberrel játszottunk végig, s a bíró két büntetőt is rúgatott az ellenféllel, ott, ott szerettem bele, ott szerettem bele az olaszokba, és a franciák elleni döntőn, amikor az utolsó pillanatban énekelték ki a szánkból a sajtot a gallok, a gallok, így fogalmazott, s ez a kifinomultság viszont már egyáltalán nem illett a helyzethez, és a franciák elleni döntőn már azt is tudtam, komám, hogy ez a szerelem végérvényes,  punktum.

       A himnuszok nem feltétlenül azzal a céllal íródtak, hogy tizenegy jól fejlett, ám gyengécske zenei hallással rendelkező, és az énektudás tekintetében is visszamaradott férfiú gajdolja őket önfeledten egy száztízszer hetven méteres, téglalap alakú gyepszőnyegen. Nem feltétlenül azzal a céllal íródtak, viszont vitathatatlan, hogy remek felvezetéséül szolgálnak a nemzeti együttesek találkozóinak. Igazi szurkoló ki nem hagyja – a világ minden pénzéért sem – őket. Persze a himnuszok sokfélék, s könnyű az olaszoknak, meg a németeknek, olyan energikus, olyan lelkesítő, olyan optimista az övék, hogy aztán elég nehéz kikapniuk. Vegyük például a két évvel ezelőtti vébé döntőt: az az átszellemültség, ahogy az azzurrik énekelték, mit énekelték, teli-torokból üvöltötték, artikulátlan hangon ordították az Inno di Mamelit – látszott, hogy itten ma este csupán egyetlen csapat győzedelmeskedhet. Most is hogy’ éneklik már: Pirlo, akit a társai a mértani pontosságú átadásai miatt nemes egyszerűséggel csak „Il Professor”-nak szólítanak, és a meg nem alkuvásáról és kiváló átlövéseiről híres De Rossi, a két nagy barát olyan szorosan ölelik egymást (mint a kardigános az ingest), hogy a vállukra akaratlanul is odaképzelünk egynéhány sebhelyet, de legalább egy monoklit, netán piros foltot. De kettejüknél is átszellemültebb Gennaro Pitbull Gattuso, aki csukott szemmel koncentrálva, magáról – ez jól látható – tökéletesen megfeledkezve óbégatja az olaszok dalát. Panucci nem énekel, ő már rutinos, nem ad ki felesleges energiát. Még szép, a hátvédek mindig ravaszabbak.

       Tisztára, ahogy édesapám megjósolta: az olaszok „az elején mindig szenvednek, a végén úgyis továbbjutnak”. Pedig őszintén szólva nem nagyon hittünk már az ügyben. A hollandok a fair play szellemében jártak el. De kellett a tulipánosoknak sportszerűnek lenni: az elődöntőben megkaphatják újra az olaszokat, akiknek egymás után kétszer nem szokásuk senkitől kikapni. Mérkőzésről mérkőzésre javul a teljesítményük: Buffon szenzációs, a védelem kezd összeállni, a középpálya végre harcol, még a csatársornak kellene hatékonyabbnak lenni. Az örök (be nem teljesülő) ígéret spanyolok – akik eddig minden komolyabb meccsükön kikaptak tőlük – előre félnek a két csapat negyeddöntője miatt, úgy látszik, a hollandok viszont nem az elődöntőtől.    

5.

       Apropó: de mi lesz a negyeddöntőkben? A lengyel meccset leszámítva gyengén muzsikáló, kínkeservesen továbbjutó németek az ez idáig brillírozó portugálokkal találkoznak, nos, valami azt súgja, a németek mennek tovább. Ne kérdezze senki, miért, egyetlen észérv sem szól mellettük, talán csak az, hogy eddig szinte nulla energiát adtak ki magukból. Bár azért a portugáloknak sem kellett megszakadniuk a csoportelsőségért… Pénteken horvát-török. A szív azt mondaná: törökök, az agy azt: horvátok. De én a magam részéről – mindenféle politikai felhangtól mentesen – a szívemre hallgatnék, jobb’ szeretem, mint az elmét. Szombaton Hollandia-Svédország. Az északiak valamelyest borsot fognak törni a hollandok orra alá, de az nehezen elképzelhető, hogy tovább is jussanak. A vasárnapi mérkőzésről elfogultság okán ehelyütt nem nyilatkoznék.     

       Gondoltam, automatikusan beírhatom, meg sem kell néznem az orosz-svédet, hogy holland-svéd negyeddöntő lesz. Erre az oroszok, azok az oroszok, akik mostanában folyton csak statisztálnak a nagy focieseményeken, kijutnak, de nem sok vizet zavarnak, na, szóval ezek az oroszok, láss csodát, kiverték a svédeket. A csoda neve: Guus Hiddink. Ez az ember mindig valami kiscsapathoz megy el, amelyet mindig ki is visz a Vb-re vagy Eb-re, ahol mindig sikerül kisebb meglepetéseket is okozni. Meg persze a tehetséges orosz fiatalok, róluk se feledkezzünk meg, lásd Zenit Szentpétervár. Látszik, hogy még nem teljesen rontották meg őket: nem viszik le 2:0-s előnynél a labdát a szögletzászlóhoz, hanem kapura törnek, nem fetrengenek egy-egy ütközés után percekig a földön, nem késleltetik a kirúgást látványosan, a kis naivak. A kis naivak szimpatikusak és ügyesek. Nem is vagyok benne olyan biztos, hogy a hollandok majd megverik őket. Vendégem volt, aki éppen olvasni szándékozott, így, mivel a figyelmes házigazda szerepében kívántam tetszelegni, levettem a hangot. Szörnyű így meccset nézni, csak a képre hagyatkozva, olyan, mintha semmi köze sem lenne a valósághoz annak, ami a tévében megy. Fiktív foci. Van egy ismerősöm, átlövő volt egy vidéki kiscsapatban, ha jól emlékszem, az enbé kettőben, ő mesélte, hogy annyira utálta a „királyi csatornán” a kézilabda mérkőzések állandó közvetítőjének hangját, a modorosságát és a tévedéseit, valamint azt, hogy minden ötödik mondatában szerepelt az ’egyébiránt’ szó: inkább némára vette a készüléket, úgy nézte a lányokat, de még az olimpián is. Jesszusom, képzelhetik, mennyire kell utálni valakit ehhez! Számomra legalábbis elképzelhetetlen a meccs kommentár nélkül, még ha a riporter szörnyű is. Olyan a lenémított mérkőzés, mint játékosnak a zárt kapus találkozó.

Főlap