Talán az a legszebb egy ilyen többhetes rendezvénysorozatban, ahogy a fanatikusok egész élete hozzáidomul a közvetítések rendjéhez. Észre sem vesszük, de úgy osztjuk be az időnket, hogy az esti mérkőzésekre, ha törik, ha szakad, hazaérjünk, s ez még hagyján, de emiatt mondunk le baráti találkákat (“értsd meg, hattól olasz-román, nem mehetek, nem, nem, később se’ jó, utána meg holland-francia van”), vállalunk kevesebb munkát (már aki otthon dolgozik), úgy eszünk, úgy fekszünk, ahogy az a kezdési és lefújási időpontokból különben magától értetődően következik, és egyébként is: a meccsek alatt senki se szóljon hozzánk. Mesélte valaki, a nevét fedje jótékony homály, hogy náluk mindig is tilos volt a szobában enni, mert a konyha az étkezés szent helye – erre hazamegy, ő nem szerette a focit (pedig nem volt tornából felmentve), úgyhogy csak bekukkant, mi az eredmény, erre az apja kenyérrel és kolbásszal a kezében morzsázik az ágyon, a padlón sörtócsa, mégiscsak Vb-döntő, kisfiam, így az apa.

       Két éve, a németországi foci vébére két Magvető-kiadvány is megjelent: Esterházytól az Utazás a tizenhatos mélyére és Darvasi Lászlótól A titokzatos világválogatott. A maga nemében mindkettő igényes munka, bár “természetesen” egyik sem az adott életmű kulcsműve (kérdés: elvárható-e egy szerzőtől, hogy egy futballkönyvben mutassa élete formáját? válasz: miért ne, haknizni nem illik – E.P. és D.L. nem is teszi azt – szépíróéknál). A labdarúgással foglalkozó kiadványok közt idén Sajó László képviseli a szépliteratúrai nézőpontot: az Öt és feles (Osiris) az írónak(-költőnek) az utóbbi tíz évben a Magyar Narancsban megjelent, többnyire a futballról, valamint K. Dezsőről és E. Kornélról szóló tárcáit tartalmazza. Olvastam közülük néhányat még a hetilapban, csak ajánlani tudom őket: a futball alulnézetből, belülről, szinte semmi értelmiségi okoskodás, és finom melankólia. Ha már annyit beszéltem győzelemről és vereségről, tessék, Németh Gábor így ajánlja Sajót: “könyve a vereség méltóságáról szól, arról beszél, hogy a vereség valóságosabb a győzelemnél, győzni ízléstelen, mert a győzelem giccses és kívül van az időn, szemben a vereség józan rezignációjával, ez utóbbi ugyanis strapabíró, életfilozófiának is megteszi, ráadásul kitart a hármas sípszóig.” (litera.hu). És aki nem elégszik meg Sajóval, annak még itt van az egykori legendás spíler, Varga Zoltán Valahol mindig félúton (Püski), vagy Franklin Foer A világ fociszemmel (HVG), és végül, de nem utolsó sorban Borsi-Kálmán Béla Az Aranycsapat és a kapitánya (Kortárs) c. munkája, melyek szintén mostanában jelentek meg.

“Sárika zongorázott, zenéről beszélgettünk, kérdeztem, gyakran jár-e színházba, azt felelte: igen, akkor, mondom, bizonyára már unhatja, nem volna-e kedve kijönni vasárnap a Népstadionba?” (Moldova György: Magyar atom. Magvető. 1978. 193.)

A szomszéd kisfiú, Emil szerint a csehek egy meséből bukkantak elő. A csapatkapitányuk, hidd meg nekem, Feji, mondja nekem, az az Ujfalusi, azon túl, hogy a neve is mutatja, hogy magyar, a bajszával olyan, mint egy kemény, ám igazságos parasztbácsi, aki egy erdő széli kunyhóban lakik, s mit sem sejt a világ folyásáról. Amúgy a fele csapat magyar fiúkból áll, importáltuk őket, nézd meg a neveket, Emil: Cseh, Polák, Újfalusi, Koller, Baross, Galasek, mind a mi srácaink, csak itt hagytak minket, na, ezért rossz a hazai foci. (A csapat másik fele meg, ahogy azt két éve a Magyar Narancs bebizonyította, Olaszországba emigrált: Kannaváró, Komoran Nézi, Lüke Tóni, Tót I. Feri, Gátúszó.) Ujfalusi egy parasztbácsi, Plasil, a balszélső manó, Koller – Emil szerint ez nyilvánvaló – egy dinó. Amúgy is egy nagy állatkert az egész, Feji: sündisznóállásban játszottak, malacuk volt a svájciak ellen, a portugál meccsük pedig macska-egér harcra hasonlított. A szurkolók, ezt már én mondom, nem ismernek lehetetlent. Akár az egy-egy lábjegyzettel is vígan elszöszmötölő akadémikusok, ők is lelkesen kutatnak bármi után, nem sajnálják az időt és az energiát, ha szakterületük becsületéről van szó. Tudni kell, hogy Petr Cech fejvédőben véd, mióta egy angol bajnokin megsérült. Az élelmesebb cseh szimpatizánsok természetesen már beszerezték a hálóőr “maszkjának” mását, s abban őrjöngenek a lelátón. A szomszéd kisfiú szerint a csehek egy meséből bukkantak elő, de ezt még a cseh-török előtt mondja, ekkor még nem tudjuk, hogy valójában a törökök, Kahveci (jelentése: kávéárus) és társai a mesebeli figurák.