Hírek
Darvasi Ferenc
Eb-blog
6-7. nap (június 12-13.)
Horvátország- Németország 2:1, Ausztria-Lengyelország 1:1
Olaszország-Románia 1:1, Hollandia- Franciaország 4:1
1.
Kezdetnek egy kis hibaigazítás korábbi jegyzeteimhez:
a, David Jarolim állításommal ellentétben nem védekező, hanem támadó középpályás. De hadd mentegetőzzem: a labdákat tényleg kiválóan szedte össze, ez tévesztett meg, azt gondoltam, akkor ennyi a feladata a svájciak ellen, de nem, sőt, éppen azért cserélte le edzője, Karol Brückner, ez a gyönyörű, ősz hajú, régi vágású aggastyán, mert mást se csinált (vö.: a hazánk nézőterein használatos bekiabálással: „ennyit tudsz”), s mint irányító, észrevétlen volt. Ennyit a szakértelmemről…
b, az olasz-holland első góljával kapcsolatban komoly vita bontakozott ki, minden lehetséges személyt megszólaltattak, les volt-e vagy sem Van Nistelrooy találata. A konklúzió: bár a futball szellemével ellentétes egy ilyen gólt megadni, mégsem beszélhetünk leshelyzetről. A futball szelleme, hmm...
2.
A hollandok góljának interpretációiról Megyesi Gusztáv írt szellemes jegyzetet (Lesre futva) az Élet és Irodalom 24. számában. Ugyanebben a lapszámban Kondor Ferenc szemelget (Magas labdák) az eddigi legkínosabb riporteri poénokból. A legjobbak, elnézést, a legrosszabbak: „Contra és a többiek sem tudnak egyelőre kontrázni” (cop. by Somos Ákos), Cannavaro olyan „tölgy, akit nem lehet kicsit tujákkal helyettesíteni” (Deák Horváth Péter). Cé Ronaldo gusztustalanságának természetrajzához pedig Darvasi László szolgáltatott egy újabb adalékot: „A portugálokat nagyjából, egészében ismerjük, ráadásul ott van a vitathatatlanul legjobb, Ronaldo, akit szép lassan csak az nem utál, aki portugál, vagy ahol játszik. Egy gúnár. A belső intelligenciát hiányolnám leginkább - lásd, ahol viszont ez van, Kaká -, vagy az a későbbi, meccsvégi jelenet, ahogy, bár egyedül is tehetné, ő kötelezően középre gurít, és aztán a gólöröm. Őt ölelik, míg az ő karja lent marad, a teste mellett. Nem ölel vissza. A testgesztus üzenete, király vagyok. Az, valóban. Hanem ettől még bekaphatja. Hiába olyan jó, ha egyszer belülről elcsúnyul.”
3.
Nézem a Nemzeti Sport Euro 2008 mellékletét, s abban a bírókról összeállított oldalakat. Hát, ez hihetetlen: az egyik PR-menedzser, a másik politikus, a harmadik kórházigazgató, a negyedik zongoraművész [!]. Miért van „ezeknek” szükségük rá, hogy a munkájukon felül dolgozzanak még, és nem is az, hogy dolgozzanak, de kiálljanak egy stadionba, tízezrek elé, s bizony ezek a tízezrek előbb vagy utóbb, de inkább előbb őket fogják szidalmazni. A játékvezető, az olyan, mint egy rendőr, a rendőr, az meg olyan, mint egy BKV-ellenőr, annál sokkal lejjebb meg már nincsen. Még Tom Henning Övreböt értem meg talán (egészen az olasz-román meccsig – ahol kapitálisakat hibázik – és nem tovább), ő pszichológus, neki elvileg mindenre meg kell találnia a megoldást. Van egy magyar is köztük, igaz, csak tartalék-játékvezetői státuszban: Kassai Viktor. Kassait utoljára egy MTK-meccsen láttam vezetni, ahol egy szurkoló folyton azt ordította be egy-egy (szerinte rossz) döntése után, hogy „buzi Sopron!”, mely kijelentésével sikeresen keltett zavart a közönség soraiban, mert – mivel ugye a bíró nem a hűség városáról kapta a nevét, s a Hungária körútiak (ha jól emlékszem) a Kaposvárral játszottak (de semmi esetre sem a Sopronnal, mert azt addigra kizárták a bajnokságból) – fogalma sem volt senkinek, mire, kire céloz ezzel a felkiáltásával.
4.
Mi lelte ezeket a németeket? Néztem a lengyel meccsüket, de nem értettem. A németek eddig mindig csak a hallatlan küzdőszellemükről voltak híresek, rakkoltak, most meg, tessék, gyorsan, ügyesen tologatják a lasztit, ráadásul okosan és – ami végképp nem jellemző rájuk – szépen játszanak. Nem hiszek a szememnek, illetve nem hittem, mert aztán jött a horvát meccs. Hogy szaporítsam a közhelyeket: egy csapat annyira játszik jól, amennyire az ellenfél hagyja, s a horvátok nem hagyták nekik, így most csak a szenvedés maradt, meg a küzdés. Vissza minden a régi kerékvágásba, megnyugodtam, a németek németek maradtak. Egyszerűen csak más kategória a lengyel és a horvát gárda, s amit a lengyelek ellen sikeresen felépítettek, azt a horvátok lerombolták. Pedig már azt hittem, változik valami, de úgy tűnik, nincs új a nap alatt.
5.
Nyavalygok, hogy mi lesz az olaszokkal, erre édesapám csak annyit mond: „az elején mindig szenvednek, a végén úgyis továbbjutnak.” Ő csak tudja, minimum 20 éve, de legalábbis onnantól kezdve, hogy színvonalas magyar labdarúgás, mint olyan, nem létezik, ő a talján focin edződik. Bár igaza lenne. Az itáliaiak, ez tény, az összes tornán gyenge játékkal szoktak kezdeni – csak nem kapnak ki közben 3:0-ra. Nem túl irigylésre méltó a helyzetük. Mert két éve ott volt még Cannavaro és Nesta, a csapat két lelke, akik jelenleg hiányoznak (így tehát az azzurrik ezúttal lélektelen focit nyújtanak, ami természetesen csak a – gyöngécske – szójáték miatt igaz, valójában nem), Materazzi meg, ne legyenek kétségeink, képtelen pótolni őket, ő legfölebb – ha már lélek, ha már dichotómia – az olaszok teste lehet. Materazzi egyébként egyedülálló státuszt vívott ki a futball történetében: szerintem nincs még egy olyan játékos, akit ennyire utálnának még a saját csapatának a szurkolói is. Vagy van, aki e honban szereti őt? Megengedem, van, de az sürgősen vizsgáltassa meg magát egy elmeorvossal. Nos, az itáliaiak másodjára a románokat kapták ellenfélül, s mindösszesen egy vérszegény döntetlenre futotta az erejükből, így, amiként a gyönyörűséges futballnyelv fogalmaz, meglegyintette őket a kiesés szele. És mit meglegyintette, valószínűleg csomagolhatnak össze és húzhatnak el, de a vészkijáraton, nehogy szembetalálják magukat megalázott és megszomorított híveikkel. Gyenge védekezés, körülményes középpálya, impotens támadójáték: Lüke Tóni (Luca Tonira még a németországi vébén aggatták rá ezt a gúnynevet, és még azok is így hívták, akik az olaszoknak szurkoltak) és társai jobbnál jobb / ajtó-ablak / csiki-csuki / kihagyhatatlan helyzetekben és 100%-os ziccerekben hibáztak. Adódik a kérdés: egyáltalán mit akart az olasz válogatott a lesipuskás Pippo Inzaghi nélkül? Mint bebizonyosodott, elég nagy luxus volt otthon hagyni a világ legjobb csatárját. Persze, persze, nem arról van szó, hogy Pippo jól játszana, és pláne nem arról, hogy szépen, viszont cserébe eredményesen: mindig betalál, és a leglehetetlenebb helyzetekben is. Ötösön belül pattogó labdákból nála többet a világon senki nem értékesített. A testalkata, az egy külön tanulmányt érdemelne: csoda, hogy a mai futballista-robotok világában egy ilyen vézna, csontos játékos, egy ilyen első ránézésre is szerencsétlennek, ügyetlennek tűnő – valójában kiemelkedően szemfüles – csatár lőtte a Bajnokok Ligája történetének legtöbb találatát. (Pippo az élő példa rá, hogy a teljes hatalmat a gépiesen tökéletes futballisták még mindig nem tudták átvenni, háromszoros hurrá.) Az egy dolog, hogy Toni villogott a Bayern Münchenben, de a Bundesliga azért nem az olasz válogatott, kedves Signore Donadoni! Most akkor a végén azért tényleg továbbjutunk?
6.
Kétségkívül lenne mit beszélni az olasz-román bírói ítéleteiről, de vegyük most inkább az osztrák-lengyel egy szituációját. A polákok végig vezettek egy gólocskával, de olyan magabiztosan, hogy a második félidőben a sógoroknak lehetőségük sem adódott az egyenlítésre. Úgy tűnt, a lengyel testvérek végre megtanultak okosan futballozni, erre az utolsó utáni percben jön egy szabadrúgás, a tizenhatoson belül kavarodás, száll be a labda, osztrák és lengyel együtt a földön, de nem a kölcsönös szimpátia okán, a bíró sporttárs, ezt nem hiszem el, tizenegyest ad a házigazdáknak. Jobb nem idézni, hogy’ káromkodik ilyenkor az ember, mert káromkodik, hiszen elég unalmas, hogy „ezek” feszt csalnak a rendező országnak, két éve a németeknek, hat éve a korejaijaknak, hogy hirtelenjében csupán két hátszelest említsek, dühöng a közönség, már a nem osztrák része, mert ők, a sógorok isten kezét látják a dologban, nagyon jellemző, mi viszont valami egészen mást, közönséges csalást, aztán jön az ismétlés, basszus, ez a szerencsétlen, buta lengyel középpályás, legyen az a büntetése, hogy megnevezzük: Mariusz Lewandowski, valóban lerántotta az ellenfelét (bár számtalan ilyen eset van beíveléseknél, amikor a játékvezető továbbot int, ám attól ő még lerántotta), de legalább jogos a büntető, lelkiismeret megnyugszik. Ha a svájciakról azt állítottam, lúzerek, úgy a lengyelek határozottan azok, áldozati bárányok, örök vesztesek, mintha a futballpályán a történelmüket játszanák el újra meg újra, vagy mintha a katolicizmus szelleméből származó felebaráti szeretet diktálná, hogy a földi előmenetel esélyét mindig a másik félnek kínálják fel: két éve a németek, most az osztrákok ellen foszlanak szerte reményeik az utolsó pillanatban.
2008. június 16.
