Hírek
Darvasi Ferenc
Eb-blog
4-5. nap (június 10-11.)
Spanyolország-Oroszország 4:1, Svédország-Törökország 2:0
Portugália-Csehország 3:1, Svájc-Törökország 1:2
Tény, hogy a görögök rondán játszanak, a 2004-es Eb-n bemutatott bunkerfocijuk nemcsak hatásos, de nézőüldöző is volt. Olaszabbak az olaszoknál, bélyegezték meg őket, és nem is teljesen alaptalanul: valószínűsíthető azonban, hogy ügynökeiket csúnyán átverte az Ecseri úti piac videokazettása, aki sejthetően a ’60-as évek Inter Milanjáról felvett szalagokat sózta rá a mit sem sejtő, futballkultúrájuk korszerűvé tételén fáradozó hellénekre – Otto Rehhagel csapatának stratégiája erre enged következtetni. Megértem, hogy Rehhagel mesternek egyszerűen nincs más választása, látva a rendelkezésére álló garnitúra képességét, mint hogy a catenaccióhoz folyamodjon, megértem, de nem vagyok kíváncsi rá, és csapatára. Mint ahogy nem kárhoztatom a szurkolóikat sem, mert egy szurkolónak, ez alapszabály, a kedvencek összes mérkőzése, még egy délutáni pöfögő is rendkívüli izgalmakat rejteget magában (ha nem, akkor nem is igazi szurkoló). A kimívelt drukker az olyasfajta vádakra, melyek imádottjai nem éppen közönségcsalogató teljesítményére vonatkoznak, különben is lazán megfelel: „Ha szórakozni akarnak, a bohócokat nézzék a cirkuszban” (HORNBY, Nick: Fociláz. Európa. 1995. 161.). A szurkoló szerelmes a választott tizenegybe, ez a minimum, és a vadabbja csak a csapatába, semmi másba: „Ha már amúgy sincs semmije, legyen egy csapata legalább. Lehessen tartozni valahová” (KERESZTURY Tibor: Reményfutam. Magyar Narancs Könyvek. 2000. 37.). Mindent megértek, de a svéd-görögnek csak az összefoglalóját voltam képes megnézni, ahol egy újabb csalódás ért, hiszen igaz ugyan, hogy az északiak nyertek, de Ibrahimovicsnak a vezérletével. Az a csatár, aki többet szabálytalankodik a védőjével szemben, mint az vele, nos, az a csatár, nevezzük néven: Ibrahimovics, menjen a sunyiba. A kvartett másik meccsén a spanyolok eltiporták a naivan támadgató oroszokat, s ezzel le is zárult az első csoportkör.
Ha valakinek haszna van a labdarúgás nagy eseményeiből, akkor az – a kocsmároson túl – a tévészerelő. Klasszikus helyzet: elkezdődik a meccs, de jön a vihar, az izgalmak épp a tetőfokon, amikor dörögni kezd, te, nem kellene kikapcsolni azt a tévét, cincog félénken anyu, ne zavarj, meccs van, nem látod, dörmög apu, de mindjárt fölénk ér, aggódik az ablaknál anyu, odébb van az még, lép mellé és kémleli az eget, a villámokat apu, aztán, néhány perc múlva se kép, se hang, füstöl a készülék, én megmondtam, duzzog motyogva anyu, legyintés, apu anyura, anyu apura viszont, pedig nem is látják egymást, apu a szobában, anyu a konyhában. Hogyan is lehetne mérkőzés közben kikapcsolni a tévét, amikor nem lehet. A cseh-portugál előtt dörög, alatt villámlik. A csehekre haragszanak fent, „és ez most már biztos” (vö.: „A Terri mostanában nagyon beteg. \ És ráadásul valami külföldi \ betegsége van. \ Az állatorvos azt mondta, hogy \ diagnózis. \ És ez most már biztos.” KISS Ottó: Csillagszedő Márió. Móra. 2002. 57.), a cseh-svájc közben is vihar volt. Az ugye még mindenkinek megvan, ahogy Poborsky átemeli a labdát, 1996, Eb negyeddöntő, a megdermedt luzitán kapus fölött, a futballtörténelem egyik legszebb gólja, Poborskyék ezzel jutnak tovább. Most azonban, fáj kimondani, de szemlátomást jobbak a portugálok, hiába, hogy Cé Ronaldonak „olyan a feje, hogy nagyon sokan mindig, mindig utálni fogják” (EGRESSY Zoltán: Nem úgy volt.; az előző jegyzetemben nem említettem Egressyt, most megkövetem érte: a Sóska, sültkrumpli is a futballtémájú szépirodalom egyik remek teljesítménye, hogy mekkora sikere van: a Budapesti Kamaraszínházban nyolc éve játsszák folyamatosan ezt a darabot), és hiába a westernhős póz, a terpesz, a csípőre tett kéz szabadrúgás előtt, amely egyenesen nevetséges. Ez az ember, Cé Ronaldo, teljesen tisztában van vele, hogy pillanatnyilag a világ legjobb játékosának tartják, és látszik, hogy el is van szállva magától, de teljesen. Hogy a világra született, már azért is szabadrúgást raklamálna. S hogy a labdához ér, minimum tizenegyest, ha nem gólt.
Az esti svájc-török katarisközeli, heroikus küzdelem, amelyben szegény lúzer svájciak – pedig egy döntetlent azért ma is megérdemeltek volna – megint alulmaradnak. Ha megemlítettük Poborskyt, úgy itt érdemes szólni arról, hogy ennek az ütközetnek is van múltja: 2006-ban világbajnoki pótselejtezőt játszott a két alakulat – alakulat, mert az háború volt, nem futball – egymás ellen, amely olyan botrányosra sikeredett (a játékosok összeverekedtek, a türkök bundáról, összeesküvésről beszéltek), hogy utána a – vesztes és balhézó – törököknek néhány hazai Eb selejtezőjüket külföldön kellett lebonyolítaniuk büntiből. De valójában Uri Geller aláhanyatló futballkarrierje a legnagyobb talány. Pedig milyen jól indult a mágus ilyen irányú tevékenysége! Először az angolok kérték fel, hogy segítse őket a náluk megrendezett Eb-n a végső sikerhez. Volt egy meccsük, az örök ellenség skótokkal. A skótok tizenegyeshez jutottak, de a lövő játékos elhibázta a büntetőt. Namármost az történt, ahogy azt később kiderült, hogy a legendás mágus a nézőtéren ült, és az ő energiái mentették meg az angolokat a góltól. (Hiszi a piszi.) Hogyan? Nem csalás, nem ámítás (de: csalás és ámítás), minden rekonstruálható a visszajátszásból: a skót ítéletvégrehajtó nekifut, eddig minden oké, de amint lendíti a lábát, a labda lecsorog [!!!] a 11-es pontról, a játékos, hiába próbálja korrigálni mozgását a labda helyzetének megfelelően az utolsó pillanatban, hibázik. De már ekkor porszem került a gépezetbe, mert a hazaiak végül nem nyerték meg a kontinensviadalt. A kudarcból okulva most csak annyit ígért Uri Mester, hogy ha a helvét szurkolók pontban nyolc óra húsz perckor egy labdát fognak a jobb kezükbe, és lehunyt szemmel, erősen a fiúkra koncentrálva azt kiáltják, hogy győzünk, győzünk, győzünk, Svájc diadalmaskodni fog. Svájc vesztett, de nyilván hitetlen drukkerei miatt. Amúgy a körülmények irreálisak voltak, ömlött az eső. A labda lépten-nyomon elakadt a pocsolyákban, lelkesen dagonyázott a két együttes. Ha múltkor elmeséltem a futballtörténet legfurcsább, legemlékezetesebb gólörömét, akkor most korrigálnom kell. Mert a legfurcsább ünneplést egy Gyoma-Békésszentandrás rangadón láttam, úgy 15 éve. Égszakadás, földindulás, de a show must go on, a bíró nem fújja le a mérkőzést. Úgy a tizedik perc tájékán a vendégcsapat középcsatára, mert akkortájt még volt ilyen, hogy egy csapat három ékkel ment fel a pályára, megbőrözve a centerhalfunkat, majd elhúzva a labdát a portásunk mellett is, az öt és felesről gurított az üres kapu felé. A bőrgolyó csak gurult-gurult a helyére – mert hol lenne a teremtésben másutt a helye a labdának, ha nem a hálóban –, a csatár rohant ki a világból, ordított, ünnepeltette magát, hívta a többieket, nem értette, minek integetnek azok a háta mögé, miért röhög rajta a tisztelt és nagyérdemű publikum, miért mutogat rá ujjal még az egyébként szégyellős és szomorkás labdaszedő kisfiú is mosolyogva, de végre csak megfordult, na, a labda, az elakadt a gólvonal előtti tócsában. 0:0 volt ekkor, 0:1 helyett végül 3:0-ra győzött a hazai csapat. De igazságtalan lenne ezzel zárni, emlékezzünk meg a hősies svájciakról, akik az első kiesői a tornának, és akik valójában annak az áldozatává váltak, hogy túlságosan is pontosan olvasták (nemcsak Hajnóczyt, hanem) Krasznahorkait: „az emberek győzelmi állapotával, magával a győzelemmel sohasem tudtam, s ma sem tudok igazán mit kezdeni. Sohasem érzem győzelemnek azt, amikor valaki viszont veszít. Másrészt még sohasem láttam olyan győzelmet, amelyik – kellő távlatból figyelve – ne lett volna egyúttal szánalmas is” (KERESZTURY Tibor: Nem lehet megúszni. Keresztury Tibor beszélgetése Krasznahorkai Lászlóval. Alföld 1990.1. 33.). Ne aggódjatok, helvétek, a Háború és háború zseniális hőse, Korim levéltáros mindenképp együtt érez veletek: „semmi mással nem tudni mit kezdeni, csak a szerencsétlenekkel, a bukottakkal, a meghurcoltakkal és a kiszolgáltatottakkal, csak…hozzájuk érezte magát közel, csak az ő gondjaikat értette meg (…) valami elemi idegenkedés a győztesektől, ez jellemezte őt, hogy soha nem tudott részt venni senkinek a győzelmi mámorában, nem bírt a dologgal sehogy sem azonosulni (...) a győzelemmel és a győztesekkel mindig kivétel nélkül a hideg, a jéghideg elutasítás, ez fogta el…ha nem gyűlölte is, ha nem vetette is meg, de nem értette a győzelmet és a győzteseket, az az öröm, amit a győztes érzett, az neki nem öröm volt…” (KRASZNAHORKAI László: Háború és háború. Magvető. 1999. 74.). Persze meg tudjuk érteni a szimpatikus törökök örömét, csak ennyi azért járt a rendező országnak.
És a barátaimnak üzenem, ne hívogassanak folyton, hogy nézzük együtt a meccseket. Még mit nem! Az olaszokat semmiképp. Csak ezt üzenhetem: „Meccset tulajdonképpen egyedül kell nézni, szigorúan és nagyvonalúan, nem baráti társaságban. >>Nem szórakozni jöttünk, hanem meccset nézni<<” (ESTERHÁZY Péter: Utazás a tizenhatos mélyére. Magvető. 2006. 84.).
Ha valakinek haszna van a labdarúgás nagy eseményeiből, akkor az – a kocsmároson túl – a tévészerelő. Klasszikus helyzet: elkezdődik a meccs, de jön a vihar, az izgalmak épp a tetőfokon, amikor dörögni kezd, te, nem kellene kikapcsolni azt a tévét, cincog félénken anyu, ne zavarj, meccs van, nem látod, dörmög apu, de mindjárt fölénk ér, aggódik az ablaknál anyu, odébb van az még, lép mellé és kémleli az eget, a villámokat apu, aztán, néhány perc múlva se kép, se hang, füstöl a készülék, én megmondtam, duzzog motyogva anyu, legyintés, apu anyura, anyu apura viszont, pedig nem is látják egymást, apu a szobában, anyu a konyhában. Hogyan is lehetne mérkőzés közben kikapcsolni a tévét, amikor nem lehet. A cseh-portugál előtt dörög, alatt villámlik. A csehekre haragszanak fent, „és ez most már biztos” (vö.: „A Terri mostanában nagyon beteg. \ És ráadásul valami külföldi \ betegsége van. \ Az állatorvos azt mondta, hogy \ diagnózis. \ És ez most már biztos.” KISS Ottó: Csillagszedő Márió. Móra. 2002. 57.), a cseh-svájc közben is vihar volt. Az ugye még mindenkinek megvan, ahogy Poborsky átemeli a labdát, 1996, Eb negyeddöntő, a megdermedt luzitán kapus fölött, a futballtörténelem egyik legszebb gólja, Poborskyék ezzel jutnak tovább. Most azonban, fáj kimondani, de szemlátomást jobbak a portugálok, hiába, hogy Cé Ronaldonak „olyan a feje, hogy nagyon sokan mindig, mindig utálni fogják” (EGRESSY Zoltán: Nem úgy volt.; az előző jegyzetemben nem említettem Egressyt, most megkövetem érte: a Sóska, sültkrumpli is a futballtémájú szépirodalom egyik remek teljesítménye, hogy mekkora sikere van: a Budapesti Kamaraszínházban nyolc éve játsszák folyamatosan ezt a darabot), és hiába a westernhős póz, a terpesz, a csípőre tett kéz szabadrúgás előtt, amely egyenesen nevetséges. Ez az ember, Cé Ronaldo, teljesen tisztában van vele, hogy pillanatnyilag a világ legjobb játékosának tartják, és látszik, hogy el is van szállva magától, de teljesen. Hogy a világra született, már azért is szabadrúgást raklamálna. S hogy a labdához ér, minimum tizenegyest, ha nem gólt.
Az esti svájc-török katarisközeli, heroikus küzdelem, amelyben szegény lúzer svájciak – pedig egy döntetlent azért ma is megérdemeltek volna – megint alulmaradnak. Ha megemlítettük Poborskyt, úgy itt érdemes szólni arról, hogy ennek az ütközetnek is van múltja: 2006-ban világbajnoki pótselejtezőt játszott a két alakulat – alakulat, mert az háború volt, nem futball – egymás ellen, amely olyan botrányosra sikeredett (a játékosok összeverekedtek, a türkök bundáról, összeesküvésről beszéltek), hogy utána a – vesztes és balhézó – törököknek néhány hazai Eb selejtezőjüket külföldön kellett lebonyolítaniuk büntiből. De valójában Uri Geller aláhanyatló futballkarrierje a legnagyobb talány. Pedig milyen jól indult a mágus ilyen irányú tevékenysége! Először az angolok kérték fel, hogy segítse őket a náluk megrendezett Eb-n a végső sikerhez. Volt egy meccsük, az örök ellenség skótokkal. A skótok tizenegyeshez jutottak, de a lövő játékos elhibázta a büntetőt. Namármost az történt, ahogy azt később kiderült, hogy a legendás mágus a nézőtéren ült, és az ő energiái mentették meg az angolokat a góltól. (Hiszi a piszi.) Hogyan? Nem csalás, nem ámítás (de: csalás és ámítás), minden rekonstruálható a visszajátszásból: a skót ítéletvégrehajtó nekifut, eddig minden oké, de amint lendíti a lábát, a labda lecsorog [!!!] a 11-es pontról, a játékos, hiába próbálja korrigálni mozgását a labda helyzetének megfelelően az utolsó pillanatban, hibázik. De már ekkor porszem került a gépezetbe, mert a hazaiak végül nem nyerték meg a kontinensviadalt. A kudarcból okulva most csak annyit ígért Uri Mester, hogy ha a helvét szurkolók pontban nyolc óra húsz perckor egy labdát fognak a jobb kezükbe, és lehunyt szemmel, erősen a fiúkra koncentrálva azt kiáltják, hogy győzünk, győzünk, győzünk, Svájc diadalmaskodni fog. Svájc vesztett, de nyilván hitetlen drukkerei miatt. Amúgy a körülmények irreálisak voltak, ömlött az eső. A labda lépten-nyomon elakadt a pocsolyákban, lelkesen dagonyázott a két együttes. Ha múltkor elmeséltem a futballtörténet legfurcsább, legemlékezetesebb gólörömét, akkor most korrigálnom kell. Mert a legfurcsább ünneplést egy Gyoma-Békésszentandrás rangadón láttam, úgy 15 éve. Égszakadás, földindulás, de a show must go on, a bíró nem fújja le a mérkőzést. Úgy a tizedik perc tájékán a vendégcsapat középcsatára, mert akkortájt még volt ilyen, hogy egy csapat három ékkel ment fel a pályára, megbőrözve a centerhalfunkat, majd elhúzva a labdát a portásunk mellett is, az öt és felesről gurított az üres kapu felé. A bőrgolyó csak gurult-gurult a helyére – mert hol lenne a teremtésben másutt a helye a labdának, ha nem a hálóban –, a csatár rohant ki a világból, ordított, ünnepeltette magát, hívta a többieket, nem értette, minek integetnek azok a háta mögé, miért röhög rajta a tisztelt és nagyérdemű publikum, miért mutogat rá ujjal még az egyébként szégyellős és szomorkás labdaszedő kisfiú is mosolyogva, de végre csak megfordult, na, a labda, az elakadt a gólvonal előtti tócsában. 0:0 volt ekkor, 0:1 helyett végül 3:0-ra győzött a hazai csapat. De igazságtalan lenne ezzel zárni, emlékezzünk meg a hősies svájciakról, akik az első kiesői a tornának, és akik valójában annak az áldozatává váltak, hogy túlságosan is pontosan olvasták (nemcsak Hajnóczyt, hanem) Krasznahorkait: „az emberek győzelmi állapotával, magával a győzelemmel sohasem tudtam, s ma sem tudok igazán mit kezdeni. Sohasem érzem győzelemnek azt, amikor valaki viszont veszít. Másrészt még sohasem láttam olyan győzelmet, amelyik – kellő távlatból figyelve – ne lett volna egyúttal szánalmas is” (KERESZTURY Tibor: Nem lehet megúszni. Keresztury Tibor beszélgetése Krasznahorkai Lászlóval. Alföld 1990.1. 33.). Ne aggódjatok, helvétek, a Háború és háború zseniális hőse, Korim levéltáros mindenképp együtt érez veletek: „semmi mással nem tudni mit kezdeni, csak a szerencsétlenekkel, a bukottakkal, a meghurcoltakkal és a kiszolgáltatottakkal, csak…hozzájuk érezte magát közel, csak az ő gondjaikat értette meg (…) valami elemi idegenkedés a győztesektől, ez jellemezte őt, hogy soha nem tudott részt venni senkinek a győzelmi mámorában, nem bírt a dologgal sehogy sem azonosulni (...) a győzelemmel és a győztesekkel mindig kivétel nélkül a hideg, a jéghideg elutasítás, ez fogta el…ha nem gyűlölte is, ha nem vetette is meg, de nem értette a győzelmet és a győzteseket, az az öröm, amit a győztes érzett, az neki nem öröm volt…” (KRASZNAHORKAI László: Háború és háború. Magvető. 1999. 74.). Persze meg tudjuk érteni a szimpatikus törökök örömét, csak ennyi azért járt a rendező országnak.
És a barátaimnak üzenem, ne hívogassanak folyton, hogy nézzük együtt a meccseket. Még mit nem! Az olaszokat semmiképp. Csak ezt üzenhetem: „Meccset tulajdonképpen egyedül kell nézni, szigorúan és nagyvonalúan, nem baráti társaságban. >>Nem szórakozni jöttünk, hanem meccset nézni<<” (ESTERHÁZY Péter: Utazás a tizenhatos mélyére. Magvető. 2006. 84.).
2008. június 15.
