1.
Az igazán nagy futballfanatikus kétséget kizáróan arról ismerszik meg, hogy pisszenés nélkül végignézi az egyébként semmi jóval nem kecsegtető osztrák-horvát meccset is, mit pisszenés nélkül: ugyanolyan lelkesedéssel, mint mondjuk egy portugál-franciát. Ő, a labdarúgás névtelen hőse azt láthatta, hogy az előzetesen titkos esélyesnek kikiáltott horvátok csupán nyögvenyelősen, és bizony meglehetősen gyöngécske támadójátékkal tudták csak abszolválni a sógorok elleni nyitányt. Őszinte tiszteletem azoknak, akik képesek voltak mind a 90 percet a tévé előtt tölteni, nekem például nem sikerült. A francia-román már izgalmasabb párosításnak tűnt előzetesen, ez a derbi végül azonban egy hamisítatlan délutáni pöfögőre hasonlított. Hogy az meg mi? A délutáni pöfögő kifejezés, az azokat a ritmustalan, unalmas, eseménytelen meccseket jelöli, ahol gyaníthatóan az égvilágon semmi nem fog történni, és ami a legrosszabb, ez kívülről pontosan és néhány perc elteltével rögtön látható. (Akkor meg miért nem szólnak a játékosoknak, hogy kár a gőzért, le se játsszák?) A vasárnap esti német-lengyel már csak a két ország történelme miatt is érdekesnek ígérkezett, meg hát, ugye, lengyel, magyar, két jó barát (polak wegier dwa bratanki), ám be kell vallani, a polákok kilátástalan focit nyújtottak, a pontos, gyors germánok megérdemelték a győzelmet. Persze mindenki arról beszélt, hogy a két gólt az a Podolski szerezte, aki tulajdonképpen lengyel származású, csakhogy a német válogatottat választotta, amikor eljött az ideje, hogy színt valljon, és eldöntse, hol játsszon. Mástól sem voltak hangosak a buszok és az aluljárók, a kocsmák és az ábécék, mint hogy milyen szép pillanat volt, amikor az említett játékos a gól után igazából nem is örült, mert tisztában volt vele, hogy saját véreinek tett keresztbe. Igaz, ha már gólöröm, abból a legkülönlegesebb és -szívfájdítóbb 2004-re, az ezt megelőző Európa-bajnokság idejére datálható, éspedig az olasz-bulgár meccsre. A két továbbjutó helyre még három csapat, a dán, a svéd és az olasz pályázott. Cassano a 94. percben döntött a bulgárok ellen, 2:1-re alakítva az eredményt – a játékosok őrületes üdvrivalgásban kitörve rohantak a kispad felé ünnepelni, ahol viszont síri csend fogadta őket, mert a svéd-dánon éppen akkor alakult ki az a meglehetősen fura eredmény, amely a két északi csapat továbbjutását és az azzurrik kiesését okozta. Azok az arcok, ahogy a végtelen boldogság, hopp, átfordul a döbbenetbe, sosem felejtem. Beszéltek mindenféléről, összeesküvés-elméletek születtek (hiszen nem is lett volna elég egy sima döntetlen a két északi gárdának, hanem legalább 2-2 gólt kellett rúgjanak egymásnak a kölcsönös továbbjutásukhoz, s a meccs, véletlenül vagy sem, 2:2-vel zárult), de igazából megszokhattuk, hogy az olaszok körül mindig furcsaságok vannak, színház az egész foci. Ez négy éve történt, hat éve a koreai vébén – objektíve is megállapítható módon – a bíró ténykedése okozta vesztüket s a hazaiak négy közé jutását, de a legbrutálisabb a nyolc évvel ezelőtti, hollandiai Eb volt, ahol az elődöntőben a tulipánosokat emberelőnyhöz és két tizenegyeshez is hozzájuttatta a spori, az más kérdés, hogy így is az olaszok jutottak be a fináléba. Az osztrák-horvátot kevesen, a francia-románt már többen, a német-lengyelt sokan várták, az olasz-hollandot viszont valószínűleg mindenki, minthogy ez volt az első vérbeli rangadó a svájci-osztrák közös rendezésű tornán. A Podolskit dicsőítő szózatok a buszon, az aluljárókban, a kocsmában és az ábécékben hamar átadták a helyüket egy bizonyos Peter Fröjdfeldt – foglalkozására nézve játékvezető – szidalmazásának, aki szándékosan vagy sem, de elnézett egy óriási lest az olasz-hollandon. Ha valaki eddig nem értette volna, mi az a lesszabály, most könnyedén pótolhatta a korábbi mulasztást, annyian és annyiféleképpen magyarázták el, mi történt és miért kellett volna másképp ítélnie a bírónak. De jobb, ha bevalljuk: az olaszok nem pusztán emiatt kaptak ki (bár az Eb-n eddig mindig az a csapat nyerte meg a mérkőzést, amelyik az elején vezetést szerzett, sőt, az eddigi öt, nem döntetlennel végződő derbi egyikén sem sikerült a vesztes csapatnak gólt lőnie).
2.
Köztudomású, hogy a magyar irodalom bővelkedik a sport- és azon belül is a futball témájú szövegekben, könyvekben. A teljesség igénye nélkül megemlíthetjük itt Moldova, Darvasi László, Keresztury Tibor, Sajó László, Garaczi, Kukorelly és Esterházy nevét is. Utóbbi így beszél az olasz futballról: “az olasz foci olyan, mint az olasz regény: nem minden olasz regény jó, de nagyon rossz nem tud lenni(…). Egy olasz futballista, az is mindent tud. Így születik. Sose csetlik-botlik(…). Egy olasznak nem kell tehetségesnek lenni, elég, hogy olasz.” Az itáliaiakról elég annyit mondani: 4 világ- és 1 Európa-bajnoki cím van a birtokukban. Rettegett futballhatalom, és nem csak mostanában, a régmúltban is azok voltak. Sok színvonalas focis könyvünk van, de az igazán unikális teljesítmény Mándy Iváné: A pálya szélén minden futball- és irodalomkedvelő kötelező olvasmánya kellene, hogy legyen. Nem akarom itt túlokoskodni a dolgot, hiszen mégiscsak egy játékról szólnak a jegyzeteim, de ahogy Mándy a képzeletet, a vágyakat, a legendákat és a valóságot keveri ebben a munkájában, amilyen szenzációsak a tömören, szűkszavúan felvázolt mikrotörténetei, amilyen mesterien beosztva adagolja az információkat, amilyen empátiával beszél igencsak esendő és nagyon is élő kisember-hőseiről, s amennyire tökéletesen otthon van témájában, a futballban, nos, arról szuperlatívuszokat lehetne zengeni. Szinte semmi leírás, csupán lényegre törő párbeszédek. Sokszor még azt is nehéz megállapítani, ki beszél egyáltalán, úgy váltakoznak a nézőpontok. Mándy, pedig milyen régen (1963-ban) írta már A pálya szélént, maga is tisztelettel adózik a déliek futballkultúrájának. A magyar Titánia az olasz Ambrosiana (vö.: Donadoni csapatának egyik védekező középpályását Ambrosininek hívják) ellen készül nála, s az esélyeket latolgatva hangzanak el az alábbi kijelentések:
Az olaszok ellen nem lehet tudni. Van valami az olaszok stílusában, ami ellen nincs ellenszerünk.
Igen, az azzurri játékmód – a középpálya megszállása, a pressing, a precíz területvédekezés (de catenaccióról ne beszéljen senki, azt a közhiedelemmel ellentétben rég nem alkalmazzák az itáliaiak) – kellemetlen, s mint ilyen, általában nem kis gondot okoz az ellenfeleknek. A kellemetlenségeket és a félelmet azonban legyőzi a gyermeki képzelet, melyben a Titánia maga alá gyűri az Ambrosianát, miként most (2008. június 9-én) a hollandok az olaszokat.
Az olasz kapus a földön fekszik, a labda a hálóban – áll Mándynál.
Buffon, aki a földkerekség legjobb kapusa évek óta (bár Cech vagy Casillas sem kutya), tehetetlen, most még ő sem az igazi. Mindenki bírói műhibáról beszél. De a gól előzménye nem csak Van Nistelrooy leshelyzete, hanem az olasz hálóőr hibája is volt. Ejnye, Luigi, Luigi! Hát szabad ilyet? Persze, hogy igen, hiszen Buffon szinte soha nem hibázik, ennyi tőle belefér. Különben sem volt olyan nagy hiba, mintha kétszer akkora lett volna. És itt jön be az esztétizáló nézőpont: ne azért szeressünk valakit, mert tökéletes. Ezt a gondolkodásmódot viszont a futball nem ismeri, mert ott minden egyes alkalommal győzni kell. Ha vesztesz, mehetsz. Takarodhatsz. Bazmög, Buffon, hallik ide a tízemeletes alatti kocsmából a szegedi származású csapos szeszkezelt baritonja, de tényleg nem baj, Luigi!
Az olasz hátvédek széttárják a karjukat. Nem, itt semmit se lehet csinálni, ez a nap az olasz futball fekete napja – folytatja Mándy.
Szedett-vedett védelem, egy remek, villámléptű tulipános támadóalakzattal szemben. Ne szégyelljük kimondani, itten hülyét csináltak Olaszországból, és – méltatlan – földi helytartóiból: Barzagliból és Materazziból. A szervezettség, ami minden egyes itáliai csapat legfőbb erénye szokott lenni, alapjaiban sincs meg. Szégyen-gyalázat, emberemlékezet óta nem kapott ki ilyen nagy arányban ez az ország, Eb-n például sohasem. Ha már múltkor a dichotómiáról írtam: az egyik csapatnak valóban bejön minden, a másiknak peniglen semmi sem sikerül most. De nincs gond, fájdalmainkat enyhítendő elég, ha Hajnóczyhoz fordulunk: “veszíteni tanultam meg előbb, mint győzni, s ezért az utóbbi gyanús és ismeretlen volt – úgy hiszem –, nem csak énnekem”. Jó egy olyan csapatnak szurkolni, amely nem felejt el veszíteni sem.
