Kugler József
A történeti emlékezet felélesztése
A magyar–csehszlovák lakosságcsere 60. évfordulójára emlékezve
(részlet)
Az a nemzedék, amelyik a hatvanas–hetvenes években járt általános és középiskolába, tankönyveiben vagy a történelemórákon vajmi keveset olvashatott, hallhatott a második világháborút követő évekről, kiváltképp a Kárpát-medencei magyarság számára sorsfordító és tragikus eseményéről. Így a „málenki(j) robotnak”, a magyarországi németek kitelepítésének és e népcsoportot sújtó vagyonelkobzásoknak vagy éppen a magyar–csehszlovák lakosságcserének egyetlen sort sem szenteltek a tankönyvírók. Az újból kisebbségi sorba került magyarságot ért negyvenes–ötvenes évekbeli retorziók is rejtve maradtak a fiatalok előtt. A világra eszmélő és tájékozódni vágyó tizenéves fiatal számára a proletárdiktatúra már puhább szakaszában akadhatott egy-egy lelkes, szélesebb látókörű történelemtanár, aki, leginkább csak órán kívül beszélt az elhallgatott eseményekről, egyúttal némaságra is kérve a „titokba” beavatott tanítványait. Leginkább a közös családi beszélgetéseken, összejöveteleken elhangzottak, az „oral history” szolgálhattak tájékozódási pontként a fiatalok számára. Alkalmanként a Szabad Európa Rádióból is szerezhettek némi információt, a közelmúltat megismerni szándékozók. Hivatalos kiadványokban, történeti feldolgozásokban vagy helytörténeti munkákban elvétve, igen visszafogottan és csak nagyon keveset foglakoztak (foglalkozhattak) a szerzők a negyvenes évek e kényes kérdéseivel. A kádári konszolidáció korlátai természetesen az általános és középiskolai történelemoktatásban is érvényesültek, jóllehet a tantárgy módszertani és részben ideológiai megújítása éppen a hatvanas évek közepétől vett lendületet: a marxista-leninista történetszemlélet ugyan töretlenül érvényesült, de a forrásokkal, térképekkel, ábrákkal, ellátott szélesebb információs lehetőséget biztosító történelemkönyvek más, korabeli kelet-közép-európai kiadványokkal összehasonlítva, üde színfoltnak tűntek.
Így azután a közelmúlt történelme iránt érdeklődők a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, ha csak családi okok (emlékek) nem játszottak közre a tájékozódásukban, csodálkozva hallgatták a lakosságcseréről, illetve a németek kitelepítéséről szóló történeteket, sőt magának az eseménynek a megtörténte is újdonságként hatott. Írásomban – a lakosságcsere felidézése mellett – azt szeretném áttekinteni, hogy egy ilyen, hosszú ideig elhallgatásra ítélt fontos történeti eseménysor feldolgozása, kollektív memóriába való visszaemelése hogyan, milyen lépéseken keresztül történt meg. Érdemes megvizsgálni ugyanakkor azt is, hogy az eseményeket történésük időpontjában az országos és helyi politika, főként pedig áttételesen a Szövetséges Ellenőrzési Bizottság (SZEB) felügyelete alá kerülő sajtó, rádió hogyan kezelte, az elhallgatást vagy éppen a korrektebb tájékoztatást választotta-e.
A második világháborút, mint az közismert, Magyarország a vesztesek oldalán fejezte be, amihez részben geopolitikai helyzetünk, részben pedig az országot irányító politikai elit halogató politikája (felemás kiugrási kísérlet) egyaránt hozzájárult. Ez a vesztes szerep egyúttal azt is jelentette, hogy a kontinens háború utáni területi-politikai átrendezése, egyebek mellett, a Kárpát-medencei magyarság rovására megy végbe, a népek önrendelkezésének folyton folyvást hangoztatott magasztos eszméjét pedig a hatalmi érdekpolitika helyettesíti. A fegyverszüneti egyezmény (1945. január 20.) Magyarország ideiglenes határait ismét a trianoni keretek közé szorította, továbbá a békeszerződés aláírásáig (1947. február 10.) az ország szuverenitását is korlátozták, a szovjet dominanciát érvényesítő SZEB felügyelete alá helyezve azt. A békekötést követően pedig a kelet-közép-európai államok többségéhez hasonlóan teljes egészében a szovjet érdekszféra részévé vált Magyarország is. Így az új magyar politikai elit mozgástere rendkívül beszűkült. A háborút követő években a szabad tájékoztatás elve csak korlátozottan érvényesülhetett. Egyebek mellett a felszabadító (megszálló) Vörös Hadsereg magyarországi atrocitásait is mély hallgatás övezte. A másik kérdéskör, amit az 1945-öt követő években az elhallgatás, az egyoldalú vagy még inkább a szelektív tájékoztatás jellemzett, az a kisebbségi problémák tálalása volt. A magyarországi németek kitelepítésének ügyét a honi sajtó és filmhíradó ugyan éveken keresztül napirenden tartotta, de a tudósítások sokkal inkább a propagandát szolgálták, mint a tényszerű tájékoztatást A trianoni osztozkodás eredményeként nyertes, területükben és népességszámukban gyarapodó szomszédos államok közvéleményét és politikusait sokkhatásként érte, hogy a második világháború alatti években Magyarország német és olasz segítséggel sikeres területi revíziót valósíthatott meg ellenük, aminek eredményeként több mint kétmillió magyar válhatott szülőföldjén maradva, ismét magyar állampolgárrá. Az 1945-öt követő időszakban ugyanezen államok régi-új vezetőrétege országuk közvéleményének jelentős részét maga mögött érezve, a Szövetséges Hatalmak megnyerésével próbált elégtételt venni az újból kisebbségi sorba kerülő magyarságon. Ennek a körvonalazódó politikának része volt a magyar lakta területek asszimilálása, a magyarság lélekszámának különböző praktikákkal (elüldözés, széttelepítés) történő csökkentése, de fasizmus kapcsán egyébként oly sokszor és jogosan kárhoztatott népirtás megvalósítása sem hiányzott kelléktárukból. A már ismert okok miatt is a magyar kormány mozgástere igen szűknek bizonyult, alig kínálkozott lehetőség arra, hogy legalább részben képes legyen érdekérvényesítésre.
Ha számba veszzük az eseményeket, eltérő módon és súllyal tájékoztatták az ország közvéleményét a kisebbségi magyarságot érő atrocitásokról. Az talán még magyarázható a magyar kommunisták mindent felül múló Moszkva iránti elkötelezettségével, hogy az 1945. évi nyári szovjet–csehszlovák egyezmény részeként a szovjet birodalomba bekebelezett kárpátaljai magyarság szenvedéseiről (a kényszermunkára hurcolt magyar férfiak tízezreiről) egyetlen sor sem látott napvilágot. Ugyancsak mély hallgatás övezte az 1942. évi téli „hideg napok” retorziójaként, azt azonban messze felül múló délvidéki kegyetlenkedéseket, amelyet Tito partizánjai követtek el a védtelen magyar és német lakosság körében. A nevesebb közszereplők közül csaknem egyedüliként Mindszenty hercegprímás szorgalmazta a délvidéki helyzet nemzetközi közvélemény elé tárását, sikertelenül.
Az erdélyi magyarság 1945–1949 közötti helyzetének feltárásában bizonyos kettősség fedezhető fel a korabeli hazai tájékoztatásban. Fel-felröppennek ugyan a hírek a Maniu-gárda magyarságot megfélemlítő akcióiról és a trianoni határok esetleges Magyarország javára történő kiigazításáról is. A kritikus hangokat azonban egyre inkább felváltotta a magyar–román megbékélés szükségesének hangoztatása, a Groza-kormány együttműködési szándékának folyamatos taglalása, a romániai magyarság kisebbségi létét (legalábbis elviekben) tartósan szavatoló intézményhálózat (oktatás) kiépüléséről szóló írások.
A magyar–csehszlovák lakosságcsere kérdésében, illetve a felvidéki (szlovákiai) magyarság sorsának figyelemmel kísérésében azonban kivételesen egyfajta konszenzus alakult ki a magyarországi politikai pártok között és a közvélemény tájékoztatásában is. Jóllehet a koalíciós politikai erők egyes eseményeket (az egyezmény parlamenti ratifikációja) eltérően ítélték meg. Az egyezményt 1946. február 27-én kötötte meg a két állam képviselője, a legsarkalatosabb pontja pedig az volt, hogy a Csehszlovák Állam annyi felvidéki őslakos magyart telepíthet át Magyarországra (kiválasztása alapján), mint ahány magyarországi szlovák önkéntes elhatározásából csehszlovák állampolgár kíván lenni, továbbá Magyarországnak még vállalnia kellett a csehszlovák fél részéről háborús bűnösnek nyilvánított felvidékiek egyoldalú befogadását is. Ha az egyezmény megkötéséhez vezető utat és a népcsere tényleges lebonyolítását is természetszerűleg e kérdéskörhöz tartozónak tekintjük, akkor egy több mint öt éves időszak (1944–1949) eseményeit kell áttekintenünk. Az egyezmény aláírását megelőző titkos és hivatalos diplomáciai tárgyalások, a csehszlovák politikusok, mindenekelőtt Beneš elnök és körének „előkészítő munkálatai” éppúgy e kérdéskör részét képezik, mint a csehszlovák közigazgatás visszaállítását követő időszak (1945 tavasza) magyarellenes intézkedéssorozata (vagyonelkobzás, munkaszolgálat a Szudéta-vidéken), vagy a magyarországi szlovákok egy részének növekvő politikai aktivitása 1944 őszétől a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá került területeken. Természetszerűleg a legfontosabb események közé tartozik magának a lakosságcserének a tényleges lebonyolítása, és a csere utóhatása a felvidéki magyarságra, illetve a magyarországi szlovákságra.
A lakosságcsere a németek kitelepítése mellett a második világháborút követő évek legnagyobb magyarországi szervezett népességmozgása volt, aminek eredményeként 1946 őszététől 1948 karácsonyáig mintegy hatvanezer magát szlováknak valló magyar állampolgár hagyta el saját döntése alapján Magyarországot, és vált csehszlovák állampolgárrá. A Felvidékről (a mai Szlovákia területéről) pedig 1945 tavasza és 1948 vége között több mint százezer magyar érkezett korántsem önkéntes elhatározásából a trianoni országterületre. A felvidéki magyaroknak azonban csak egyik fele (12,5 ezer család, mintegy 50 ezer fő) költözött az államközi megállapodás alapján Magyarországra. Az ő helyzetük azért volt valamelyest kedvezőbb, mert a lakosságcsere-egyezmény szellemének megfelelően ingóságaikat (bútor, gazdasági felszerelés, állatállomány, műhelyberendezés) is magukkal hozhatták, míg a menekültként érkező másik félszáz ezer személy döntő többsége „egy szál ruhában” lépte át a határt. Térségünket a Délkelet-Alföldet, ezen belül is Békés megyét az itt élő népesség etnikai-nemzetiségi összetételéből adódóan nagymértékben érintette az említett népességmozgás, főként az elköltözők részéről. A második világháború alatti években a trianoni országterület népszámlálás szerinti szlovák anyanyelvű népességének közel kétharmada (közel ötvenezer fő) élt Békés és Csanád megyében. E népességből mintegy 35 ezren jelentkeztek áttelepülésre, és közülük kb. 25 ezren ténylegesen el is hagyták az országot. (Az elköltözők között találunk azonban olyan szlovák gyökerű családokat is, akik az 1941. évi összeíráskor magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallották magukat.)
A szervezett átköltözés technikai lebonyolítását, a konkrét telepítési terveket a (cseh)szlovák fél a Szlovák Telepítési Hivatal szakemberei dolgozták ki, akik ún. az ikresítési ívek alapján gazdasági egységek (családok) kicserélését irányozták elő. Ezeknek az íveknek az összeállítása úgy történt, hogy egy-egy magyarországi kitelepülésre jelentkezett szlovák család mellé egy hasonló foglalkozású, többnyire azonban vagyonosabb magyarsága mellett következetesen kitartó felvidéki családot rendeltek. A magyarországi szlovákok többségének lakhelye a Kisalföld Dunától északra fekvő magyar népességű községei és kisvárosai lettek. A délkelet-alföldi szlovákokat (Szarvas, Kondoros, Csabacsüd) részben a Garam menti és környéki településeken (Zseliz, Csata, Nagysalló), részben pedig Komáromban és Érsekújváron, illetve a városokat övező falvakban (Komáromszentpéter, Perbete, Andód, Izsa, Őrsújfalu) helyezték el. Ez utóbbi településekre főként békéscsabaiak kerültek. A csallóközi Gútára mezőberényi és medgyesegyházi családokat telepítettek. A tótkomlósi és környékbeli (Pitvaros, Csanádalberti, Nagybánhegyes) szlovákok új lakóhelyét a Mátyusföldön az egykori Pozsony és Nyitra vármegyei magyar lakosságú településeken (Szenc, Nagyfödémes, Felsőszeli, Alsószeli, Deáki, Pered, Vágfarkasd, Negyed) jelölték ki a szlovák hatóságok.
A „kicserélt” népesség eltérő vagyoni helyzetből adódóan az áttelepítésre kijelölt felvidéki családoknak mindössze negyedét-ötödét tudták a magyar telepítési szervek az egykori szlovák ingatlanokban elhelyezni, többségük így a dél-dunántúli, főváros környéki és bácskai falvakba került, ahol a kitelepített vagy vagyonelkobzást szenvedett németek ingatlanjait használták fel telepítési célokra. Békés és Csanád megyébe több mint kétezer család, nyolc és félezer személy került. Néhány korábban szlovák lakta evangélikus település (Pitvaros, Csanádalberti, Nagybánhegyes) vált a csere eredményeként katolikus vagy református többségű magyar közösséggé az odatelepített felvidéki családok révén. A térségünkbe érkező családok többsége Gúta, Érsekújvár, Komárom, Vágfarkasd, Negyed, Udvard, Csata, Taksonyfalva, Csallóközaranyos, Nagymegyer, Felsőszeli és Alsószeli településekről érkezett. Az áttelepítés gyakran eredményezte a korábban egy településen élő nagycsaládok szétesését, mivel magyarországi lakóhelyeiket gyakran egymástól több száz kilométerre jelölték ki. A lakosságcsere a magyarországi szlovák közösségék széteséséhez és asszimilációjuk felgyorsulásához is hozzájárult.
A korabeli országos (Szabad Nép, Népszava, Kis Újság stb.) és helyi sajtó (Viharsarok) terjedelmes cikkekben számolt be a magyar–(cseh)szlovák viszony alakulásáról, a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja növekvő politikai súlyáról, és a korábbi békés magyar–szlovák együttélést alkalmanként aláásni igyekvő tevékenységéről is. De a felvidéki (szlovákiai) magyarság nehéz hétköznapjairól is tárgyszerű információt kaptak az olvasók, rádióhallgatók. A kommunisták szinte görcsösen igyekeztek elhitetni a magyar társadalommal, hogy a „reakció érvelésével ellentétben” a párt éppen a magyar nemzeti érdekek hiteles védelmezője. A Békés és Csanád megyei községekben a koalíciós pártok (MKP, SZDP, FKGP és MNPP) és helyi nemzeti bizottságok számos szlovák nemzetiségű (származású) tagja is derekas munkát végezett, hogy a kitelepülés és itthon maradás kérdésében tanácstalan szlovákok minél nagyobb számban szülőföldjüket válasszák. A helyi nemzeti bizottságok szervezték meg a felvidéki családok fogadását és az ún. telepítési bizottságokkal együttműködve készítették el a helyi telepítési terveket, koordinálták a letelepítés korántsem könnyű folyamatát. Mindezekről az eseményekről viszonylagos tárgyilagossággal számolt be a korabeli sajtó. Összességében mind ez ideáig nem tisztázta még kellőképpen történeti kutatásunk, hogy a szovjet politikai vezetés miért éppen a magyar–csehszlovák érdekellentétetek kezelésében engedett legalább halvány mozgásteret az MKP és a magyar politikusok számára.
A magyar–(cseh)szlovák politikai ellentéteknek lényegében a Szovjetunió nagyhatalmi törekvése vetett véget. A szovjet politika évekig hallgatólagosan, sőt olykor nyíltan is a csehszlovák felet támogatta a kisebbségi (magyar) kérdés radikális megoldásában. 1948 tavaszától azonban főként a Szovjetunió egyre erősödő világpolitikai aktivitása miatt kiéleződött az ellentét az egykori Szövetséges Hatalmak között. Az új helyzetben pedig nyugalomra volt szükség a „béketáboron” belül. A csehszlovákiai magyar üldözések lendülete 1948 őszére szemmel láthatólag megtört, és kezdetét vehette a nemzetiségi kérdés „marxista-leninista” szellemű megoldása, amely adott viszonyok között valóban kisebbfajta konszolidációt jelenthetett. A normalizálási folyamat azonban „áldozatot” követelt a szláv nemzetállam megteremtését célul tűző jobb- és baloldali cseh és szlovák politikusoktól is. Korábbi elgondolásuk ellenére a számában megfogyatkozott és identitásában is meggyengült magyar kisebbség mégis szülőföldjén maradhatott. Sőt visszakapta állampolgári jogait, és újból megnyithatta magyar tannyelvű iskoláit is. A magyarországi hatalmat egyre jobban kisajátító baloldal számára pedig mindenképpen az lehetett a moszkvai elvárás, vagy még inkább parancs, hogy a magyar kisebbségi sérelmek folytonos hangoztatása helyett zárja le, felejtse el a viszálykodást, és erejét cseh és szlovák kommunistákhoz hasonlóan ezután a hazai és a nemzetközi osztályharcra összpontosítsa. E szellemben született meg „A magyar-csehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés”, amelyet 1949 áprilisában emelt törvényerőre (1949. évi 18. törvény) a magyar országgyűlés. A bevezető rész az uralkodó osztályokat teszi felelőssé a két nép közötti történelmi viszály elmérgesedéséért.
Kugler József teljes tanulmányát a Bárka 2007/4-es számában olvashatják
