Pódium, terepasztal és a darabokra szaggattatott magyar irodalom
Nyakig a Könyvhétben, tudósító is szaladgál napok óta, mint a mérgezett egér (az tud napokig?), klaviatúrához ülni idő alig, ezért a helyszíni is szikár lesz most, a tények közlésére szorítkozó (hírkövető), atmoszféra később, emlékekben — feladatok sodorják az embert.
A címben említett szaggatás (szaggattatottság) egyébként itt épp nem kifejezett (a Bárka műhely krédója a különböző irodalmi beszédmódok és ízlésirányok kölcsönös elfogadása — az élni és élni hagyni elve szervezi a munkát).
Május 31-én indult a menet, ötkor Elek Tibor megnyitotta Kocsis Csaba izgalmas fotókiállítását a megyei könyvtár földszintjén (aki még nem látta képeket, szaladjon, érdemes). A költőként, fotóművészként és irodalomszervezőként egyaránt ismert Kocsis Csaba énekkel és könnyed gitárjátékkal ajándékozta meg az egybegyűlt publikumot, ami a barátságos főszerkesztői méltatással és a kiállított (nagyon erős) fotókkal, fotografikákkal jó szuszpenziót adott, vidéki klubok hangulatát, fesztelen művésziséget — tényleg csak a néhány pohár bor hiányzott. (A Kor-Körkép című kiállítás megnyitójáról egy sorozatnyi fotót találnak itt.)
Hat órára szinte megtelt az előadóterem, ahol (Grecsó Krisztián vezetésével) bemutattuk három Békés megyei alkotó egy-egy, közelmúltban megjelent kötetét. Banner Zoltán előadóművész, költő, esszéista egy 1967-es Dsida-est anyagát újította fel, rendezte újra a transzilvanista mester centenáriumának tiszteletére, az előadás most cédén, egy válogatott Dsida-kötethez fűzve jelent meg (szép kiadvány, igényes, gondos). Elek Tibor az utóbbi három évben írt kritikáit, tanulmányait, írókkal folytatott beszélgetéseinek írott változatát gyűjtötte össze a Kalligram Kiadónál megjelent, Árnyékban és fényben. A darabokra szaggattatott magyar irodalom című könyvben. Kiss Ottó gyerekregénnyel jelentkezett idén tavasszal. A terepasztal lovagjai ugyan a fesztiválra jött ki (sőt, már élénk kritikai visszhangnak, folyamatosan gazdagodó recepciónak örvendhet), de nálunk ezt is most mutattuk be.
Krisztián a sokszínű és értékes termésről beszél bevezetőjében, jókedvű, fesztelen, látszik rajta, örül, hogy itt van (az utóbbi időben ritkábban látjuk, ezer feladata elszólította Csabáról).
Banner Zoli bácsit kérdezi először. Az idén hetvenöt éves művész Dsidával közös gyökereiről (ugyanabból a faluból indultak, a két család kapcsolatot ápolt egymással) mesél sokat és érdekesen, a transzilvanista hagyományról, arról, hogy Dsida verseit szavalni virtus volt a sötét román diktatúrában. A cédé anyagáról megtudjuk, hogy ezt a felújított estet itt, a Békés Megyei Könyvtárban mutatta két éve, ám a cédén nem a live show hallható, a hangtechnikai követelmények stúdióba kényszerítették, legyint csak, hogy közönség nélkül mondani verset — az azért mégse az igazi. Banner Zoltán évtizedekig járta Erdélyt előadóestekkel (miközben az Utunk című hetilap szerkesztőjeként is dolgozott), ráadásul abban az időszakban, amikor egy-egy kulturális esemény még ügy volt, tétje volt (kockázata sokszor). Élményeit sajátos emlékirat-kötetben ("Örvendjetek, Némaság Lovagjai!" Pódiumnapló) gyűjtötte össze, ez a könyv szintén az Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg, bár bemutatni még nem tudtuk, mivel a példányok úton Erdélyországból, ott nyomták, ott gondozták.
Elek Tibor könyvének bemutatása közben teszi fel Krisztián az est legfontosabb kérdését. A főszerk irodalomképe minden kánonétól különböző, ő maga szekértáborokhoz nem csatlakozik, ezért valahogy mindegyik kánon potentátjainak szemében gyanús kicsit. Miért csinálja ezt? Hát jó ez neki? Tibor válaszában arról beszél, hogy nem kell csinálnia a látást, a függetlenséget, mert neki olvasóként is, kritikusként is az a természetes, hogy a különböző, egymást (sokszor) kizáró-tagadó esztétikai irányok produktumaiban párhuzamosan képes értéket felfedezni, élményt találni, például a Ferenczes Istvánéban éppúgy, mint a Kukorelly Endréében vagy a Parti Nagy Lajoséban.
Kiss Ottót hallgatni jó. Élményszerűen mesél-magyaráz, nem hajtja túl, nem oskodik, de tényleg beengedi a közönséget írói műhelyébe. Arról beszél, hogyan került közel a gyerekirodalomhoz (a Csillagszedő Márió verseit egész fiatalon írta), hogyan fárasztotta ki legutolsó, felnőtteknek írt regénye (Javrik könyve), hogyan találta meg a felüdülést, a könnyűséget, a jókedvű írást az Emese almája verseiben és A terepasztal lovagjai mesevilágában.
[jaj, indul a vonat, holnap befejezem, és kiszedem a félreveréseket, most nincs idő visszaolvasni -- SzT]
[a tévesztéseket kiszedtem belőle, de hozzá már nem írok, marad így -- SzT]
