Zalán Tibor blogja

(csütörtök, 2009. június 4.)

Tűnődöm, veszteségeink és veszteségtudatunk néha mennyire nem találkozik össze. Pontosabban, vagy éppen elpontatlanítva a viszonyt, elmennek egymás mellett. Az is lehet, nem találnak egymásra.

Ennek fölismeréséhez nem kevés bátorság, és még ennél is több szégyenérzet szükségeltetik.

Amikor például három éve kecses kis Renault Cliómat százharmincnál kereszteztem egy kamionnal, ezzel totálkárosra is törtem, a kórházban felébredve nem az autót sajnáltam (egyébként, azóta sincs autóm), hanem a sógoromtól kapott töltőtollat, ami összetört a zsebemben. Vér, üvegszilánk, roncsok, sebek és horzsolások, agyrázkódás - és én mégis azt a szép, finom kis töltőtollat sirattam belül, amivel alig írtam, amit kíméltem, amit csak ünnepi alkalmakkor hordtam magammal, és bánatos szemekkel néztem a tűzoltók által cafatokra hasogatogatott véráztatta ingemen a fekete tintafoltokat.

Persze, ezt nem mertem senkinek sem elmondani, nehogy kinevessenek.

Ezekkel az ünnepi alkalmakra magammal hordott holmikkal egyébként sincs szerencsém, leszokhatnék már rólul!

A legnagyobb ilyen veszteség akkor ért, amikor pár évvel ezelőtt egy egri bemutatómra a hátizsákomba pakoltam a legkedvencebb ingemet, nadrágomat, tollamat, napszemüvegemet, könyvemet - nem beszélve arról, hogy maga a hátizsák volt a nagy kedvenc.

A bemutató éjszakáján persze ellopták a székem kafájáról a fekete bőrzsákot (Amerikában kaptam a családtól évekkel ezelőtt) valamelyik lebujban. Legkedvedvencebb ingestől, nadrágostól, tollastól, szemüvegestől, könyvestől - a nagy kedvenc hátizsákomat. Az a helyzet egyértelmű volt! A veszteség és a veszteségtudat pontosan szembe találta magát egymással. Minden veszteség volt, és minden annak a tudata volt akkor, és hosszú napokon keresztül még.

Egerbe utaztam ma, innen jutott eszembe a hátizsák, a hátizsákról meg a toll, csak itt fordított sorrendben szerkesztettem össze őket. Utaztam, mert tegnap este a postáim között találtam egy levelet, benne tiszteletjegyet két főre, a Perzsa Pillangócska című mesemusical bemutatójára. Először nem kapcsolok, miért kellene nekem, főleg elküldött tiszteletjeggyel, megnéznem ezt a darabot, de azután ráeszmélek: egy csomó dalszöveget írtam hozzá, melyeket Melis László zenésített meg.

Ránézek a naptáramra - jó a csütörtök délután!

Megörülök, emlékeimben ugyanis az élt, hogy elfoglalt vagyok a bemutató időpontjában, és lám, mégis ráérek. Lesz meglepetés, ha váratlanul betoppanok közéjük! Így remélem, hogy lesz...

Vonat, zötyögés. Közben azon töprengek, mégiscsak veni kéne valahol premier-ajándékot Venczel Valentin rendezőnek, legalább neki, ne üres kézzel állítsak be közéjük.

Füzesabonyban átszállok, felhívom Ivádi Erika szépséges és kiváló színésznőt, a darab korrepetítorát, régi kipróbált barátot, adjon tanácsot. Megyek, mondom a telefonra hajolva, várva a meglepetés utáni örönkitörést. Hova mész, kérdezi értetlenkedve, mindenfajta kitörés nélkül. Megyek Egerbe. Hova, kérdezi ismét, mint aki nem egészen érti, amit mondok, Egerbe? Úgy tudtuk, a jövő kedden jössz vizsgáztatni. Élvezem, hogy a meglepetéstől föl sem fogja, közeledem. Már itt vagyok Füzesabonyban, sutyorgom titokzatosan és büszkén, nehogy valaki meghallja. Mit keresel te Füzesabonyban, értetlenkedik tovább. Mit, mit, neked elárulom, mégiscsak jövök a bemutatóra. Miféle bemutatóra, folytatja mind bizonytlanabb hangon a kérdezősködést. Ugrat a csaj, fut át az agyamon. A Perzsa Pillangócska bemutatójára megyek, bököm ki végül, hogy egyértemű legyen. Hosszú csönd a telefonban, gyanúsan hosszú csönd. Örömnek nyomát sem érzem ebben a csöndben. Most meg mi van, csattanok föl, nem is örültök? A csönd tovább meríti a telefont, s kezdem kínosan érezni magamat. Nem ma van a bemutató, mondja szomorkásan végül. Nem-e?  A múlt csütörtökön volt. Beszéltünk előtte, azt mondtad, nem érsz rá... És, mint a mesében,tényleg lemerül a telefonom.

Legugrom az Egerbe épp induló szerelvényről, állok Füzesabony valamelyik üres peronján, és próbálom összeszedni magam. Magam s a gondolataimat.

Tehát.

Valamikor felhívott Ivádi Erika. Hogy mikor, két hete-e, vagy két napja, ezek az én agyamban elrendezhetetlen távolságok. Mondott egy napot. Egy csütörtököt. Én megnéztem a naptáramat, és azt mondtam, nem érek rá. Eddig stimmel. Tegnap kaptam egy levelet két főre szóló tiszteletjeggyel bélelve. Egy héttel a bemutató után! A jegyen azt láttam, csütörtök, három óra. Ránéztem a naptárra, azt mondta, ráérek. Csak éppen nem a május 28-a csütörtök, hanem a június 4-e a csütörtök. Amúgy, mindkettő csütörtök. Én is azt mondtam.

Akkor most ki is szopatott meg ennyire? Az Egri Kulturális és Művészeti Központ ügyintézője? Vagy a Magyar Posta?  A meghívólevelet az intézmény igazgatója május 24-én írta alá. Huszonnyolcadikához, természetesen, kellemetlenül és lehetetlenül közel volt ez az én ízlésem szerint. De június 4-től azért meglehetősen távol.

Leszarhatnám az egészet.

De! A múlt héten nem mentem el, s akkor nem éreztem veszteségtudatot. Annyit éreztem, hogy kár. Kár, hogy nem látom a darabot, nem hallom a dalokat Melis Laci zenéivel, nem beszélgetek az iráni nagykövettel, mert én még iráni nagykövettel soha életemben nem beszélgettem. Ez a kár nem veszteséget jelöl, hanem egyfajta viszonyt ahhoz, ami nem valósult meg. Most viszont határozottan úgy érzem, elveszítettem valamit. Mit, amikor már semmi vesztenivalóm nem maradt? Ami lehetett volna, az egy héttel ezelőtt kihúzódott a veszteséglistáról!

Mi ez a veszteségtudat-magáncirkusz itt belül? Mitől támad? Attól, hogy Füzesabonyig utaztam, hiába? Nyilván nem. Vagy attól, hogy meg akartam érinteni valamit, ami már nincs? Talán, mert most elindultam, és oda is érhettem volna?

Hova támad ez a veszteségtudat? A gyomorba? A szívbe?

Perzsa Pillangócskák táncolnak a szemem előtt, homály és értetlenségtől eltompult agy.

Hamarosan érkezik a Pest felé induló gyors.

---

(vasárnap, 2009. május 31.)

Jön a könyvhét. Készülök én is rá, mégpedig egy ritka érdekes könyvvel. (Ez, persze, nem minősíti magát a művet, főleg nem annak minőségét nem jelzi, de azért az ember még reménykedhet...) Gyerekeknek szóló drámakötetet ad ki számomra a Kortárs Kiadó, Szín - Hang - Báb címmel. Gyerekeknek ritkán és kevesen írnak drámát, kimondottan, és nem adaptációszerűen „hivatásos írók, hangjátékot még kevesebben, bábdarabot meg legkevesebben. Megjelentetni meg a legkevesebb kiadó sem szokta ezeket a munkákat.  A Kortárs most ezt megteszi. Egy színdarab - Angyalok a tetőn címmel, az Új Színházban és a Veszprémi Petőfiben ment, mindkét helyen Nagy Mari, rendezésében -, egy hangjáték - Kaland a nagy Családerdőben, Fodor Tamás rendezése a rádióban -, és egy bábdarab - Mirkó király, az egri Harlekinben és Marosvásárhelyi bábszínházban adták elő, mindkét helyen Lengyel Pál rendezésében.

Az ötlet onnan, hogy gyakran keresnek meg tanárok, gyermek színjátszó körök vezetői, hogy adnék-e forgatókönyvet, engedélyt nekik a játszásra. A könyv most három szöveget kínál fel nekik és azoknak, akik báb-hang- szín-gyerekdarabokat akarnának iskolájukban, színjátszó köreikben, netán színházukban csinálni.

Ezzel s e nélkül, megyek ide-oda, Debrecenbe például, dedikálni Pesten, nyilatkozni a Vörösmarty tér színpadán...

És azt hittem, így minden rendben is van, ünnepel a könyv.

Azután megkaptam atyai jóbarátom levelét, aki az egyik legkiválóbb irodalmár, szerkesztő, irodalomszervező volt, van, és lesz a huszadik században, a huszonegyedik század elején. Akinek a magyar könyv rengeteg magyar könyvet és még több alkotót köszönhet.

Azt írja, nem megy ki idén a Könyvhétre, mert nem akar pénztelenül ott ácsorogni a sátrak között úgy, hogy semmit sem vásárol, mert nem tud, úgy, hogy egyetlen könyv nélkül, üres szatyorkával térjen haza.

Megkeseredik számban az íz, bennem a kedv.

A szép, nagy, díszes és gazdag és drága reklámokkal beharangozott könyvek erdejében lehet, hogy már nem bolyonganak ott a könyv, az írásművészet apostolai, mentorai, esetenként életet feláldozott áldozatai?

Emlékszem a régi könyvhetekre, amikor diákként, fiatal íróként dagadt nejlonszatyrokkal tértem meg a sátrak közül, miközben mindössze tíz forint ösztöndíjat kaptam havonta, illetve, munkanélküli voltam éveken keresztül, és egy mosókonyha-albérletben laktam.

Ma talán megengedhetem (még) magamnak, hogy ne üres szatyorral ballagjak a metró felé, hanem egy-két karcsú, olcsóbbnak tűnő verseskötetet tegyek bele (és sok más írótársammal együtt arra ácsingózzam, hogy a többiek, barátok, adnak majd megjelent könyvükből, ahogy én is nekik). Többet nem.

Ki vásárolja akkor a könyveket, hanem az irodalmárok?

Ki a közönség, és kinek a közönsége ez a ki?

A kérdés pedig nem más: hol vannak, hova lettek, hova tűntek, örökre eltűntek-e a könyvsátrak közül az Aki-k, a Valakik, Ők?

(péntek, 2009. május 29.)

Most jövök rá, rég blogoltam. Nem hanyagság, ellehetetlenültség. Van ilyen. Fodornak elkészült a darab, már próbálja a Stúdió K. Eleknek elbíráltam a novellapályázatát - a bírálók egyikeként. Megírtam a Műszaki Könyvkiadónak a másodikos tankönyv irodalmi anyagát. Írom a Patt Lent, mert Merő rendező megjön Hersonból, és 3-án már olvasópróbát akar tartani. Sok, szóval sok. Száll szét a fejem. Épp ezért, most csak egy dologról írok, arról is röviden, nehogy szerénytelennek tűnjek.

Szokatlan dolog történt velem a Sör és cigi című Bartus-darab bemutatóján, amelynek én voltam a dramaturgja. A premiert követő kedélyes állófogadáson, melyen az igazgató és a rendező mindenkinek megköszönte a munkáját (hihetetlen rövid idő alatt, három színház koprodukciójában, egy romos épületben készült az előadás), Köles alpolgármester úr is szólásra emelkedett. A köszönő és köszöntő szavak  után felém fordult, és valami ilyesmit mondott - a meglepetéstől nem tudom, csak közelesen idézni a korábban jazz-muzsikusként is elhíresült politikust. Merő Béla olyan régen jár Békéscsabára rendezni, hogy már csabainak tekintik. De Z.T. is kiérdemelte egy éves ittléte alatt - és itt a zsebébe nyúlt - hogy tiszteletbeli csabainak tekintsük. Azzal, átadott egy díszdobozkát, melynek bársonyán egy jelvény díszelgett, a város címerével. Csak megköszöntem, csak meghatódtam. Nem mondtam el, hogy nem vagyok én ehhez szokva. Zalaegerszegről úgy rúgtak ki, még a városban sem maradhattunk (egy hajdani tanárkiválóság fia, aki most abban a városban lett kultúrcsinovnyik, messze esve az apai fától, levélben tájékoztatta a helyi intézményeket, hogy nincs a városban olyan munkahely, ami Merő és az én végzettségemnek megfelel. Csak megjegyzem, én bölcsészkart végeztem, tehát, tanár vagyok, a rendező is  valami egyetemet, bár professzor is, csak lett volna egy-két gimnázium Zalaegerszegen, de hát, mindegy is.) Nem volt köszönet azért, hogy újraélesztettünk ott egy bábszínházat. Széles úgy rúgott ki - zalaegerszegi intenciókra -, hogy nem is látott személyesen, és ő se tudta a köszönöm szót kimondani, ahogy annak idején a Duna tévé elnöke sem kulturáltságáról tett tanúbizonyságot, amikor a Gonggal együtt megszűntem dunásnak lennem. Széles még azt sem közölte velem, hogy lapáton vagyok, s hogy letiltott a lapban. A Kolibriből is köszönet nélkül hajtott el, ha jól számolom, 11 együtt lehúzott év után Novák, közös megegyezésbe belekényszerítve, lásd erről az Élet és Irodalom levélváltást, a Dajka Margit báb- és színészképzőből meg úgy repültem, a diákoktól tudtam meg, hogy már nem vagyok ott tanár.

Ez nem fölpanaszlás volt fentebb, hanem jelzése, hogy az ember ahhoz van szokva, hogy folyamatosan basztassák, rugdossák és gyilkolják. (Egy éven keresztül nyomták is belém a különféle tablettákat, mire lábra álltam, valamennyire.)

Most meg itt egy alpolgármester, aki eljár az előadásainkra, ő nézte ki az új játszóhelyet nekünk, megbecsül mások előtt, és még a dzsesszről is jókat lehet beszélgetni vele. És azt tudja mondani, köszönöm, köszönjük!

Most aztán motoszkál bennem a félelem is: jaj, mi van, ha a helyemen vagyok, és vége a vándorlások korának? Már úgy beleszoktam...

(vasárnap, 2009. május 24.)

Féltem ettől a Mucha-kiállítástól. Zsigerből féltem, tehát, nem is tudatosan. Naptárakon láttam szétszálazó sárgáit, egzotikus arcú fiatal nőit, lengedező ruházatait. De, valahogy, nem tudtam ennél többet felizézni magamnak belőlük. Se a nők arcát, se a tekintetét, csípőjét-mellét, de még a rendre hosszú, fodros-bodros hajukat sem. Mucha a szecesszió, így mondták, így maradt meg bennem is albumokból és naptárakból, föl van ismerve, ez a Mucha, van sikerélmény.

Sára lányom szokásos kulturális erőszakára, aminek hajlamosak vagyunk alávetni magunkat, családilag, különben minden remek kiállításról, rendezvényről lemaradnánk lustaságból, elkocogunk a Szépművészetibe. Lányom, aki már tesztelte a tárlatot, a gyengébb időszak képein vezet végig először bennünket, tehát, a második termen. Jól teszi. Amitől féltem, bekövetkezik. A falakon nők, egyforma nők, kurvára egyforma nők, ráadásul népies körminta-öntet elé ültetve szinte valamennyi, nő, meg csak nők, hozzájuk rendelve, rájuk rakva, beléjük gyömöckölve az eszme, meg a rengeteg eszme, meg a cseh mítosz, majd az annál is édesebb csehszlovák mítosz, és mind azonnal romlik, amikor fölteszi, máris csorog le a képről, akár a moslék, az összes nagy és jól jövedelmező eszme.

Meglepő, de a pászláv eszméről nő jut eszébe a mesternek, ugyanaz a nő, a csehszlovák nagy összeborulásról is nő jut eszébe a mesternek, ugyanaz a nő, a vásárról nő, a városról nő, a faluról nő, a nőről nő, mindenről nő jut eszébe, mint a viccben, rajzolok egy háromszöget, mi ez, a válasz pina, rajzolok egy kört, mi jut eszébe, egy pina, rajzolok egy vonalat, mi jut eszébe, pina, mondja, magának mindenről a pina jut eszébe? De kérem, ön az, aki folyton ezt rajzolja... és tényleg ez a rajzolás folyik!

Nem akartam elviccelni a lényeg mellett, de a lényeg valahol itt van, a mellettiségben. Lihegő, élvezettől lihegő, gyönyörtől vonagló, szépségtől kipirult, finomságtól félájult emberek között vonszolom magam a termeken át, hallom, hogy ott a képen egy igazi brüsszeli csipke van a nő fején, hogy ez a lány, ez a mecénásának lánya, hogy ez a faszom se emlékezik már ki századragú és rendű kortárs lány, amott... Lihegnek és vonaglanak a szépségtől az emberek, én meg azt érzem, egy rohadt nagy mézesbödönben fuldoklom, kínban forgolódom, levegő nélkül, és egy fantáziátlan ember zseniális kezétől megvezetett népség mormogja fölöttem mézszagú gyászbeszédemet.

Egy pötty brutális Van Goghot adjatok, ha van bennetek emberség, egy pöttynyi szarbarnát!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

(szombat, 2009. május 16.)

Van egy levelezőtársam. Nem ismerem őt, és azt sem tudom, hogy ki. Talán fiatal, talán nem, talán pszichológus, talán pszichiáter, talán egyik sem, talán professzor, talán tanuló, talán egyik sem, talán költő, talán nem. A talányok sora tetszőleges hosszan lenne sorolható.

Nem emlékszem, mikor, hogyan kezdődött  a levélváltásunk, annyi bizonyos, egyszer csak ott volt a levele a virtuális postaládámban, és attól kezdve leveleztünk.

Rendszeresen reagál az írásaimra, ezek a pedig reflexiók hallatlanul érzékenyek.

Amikor azt írom valahol:

Egyre több bajom van az arcommal Másmilyennek képzeltem ötvennégy évesre. Mintha nem is az enyém lenne, ugyanekkor nem lehet másé sem. Sápadtnak csöppet se mondható legtöbbször egy seggbe baszott indiánt vagy alkoholista ír terroristát jelenítek meg vele

ő azt válaszolja:

Nincs baj az arcával, az egy nagyonis jó arc, csak rágyűrődnek Magyarország jelenlegi domborzati viszonyai. Mert arra ez a leírás tökéletes: egy rosszul értelmezett passzív rezisztancia (indián), és egy rosszul értelmezett akciózás (ír terrorista). A kettő között meg szétesik az (h)arc karaktere.

Mióta megjelent egy hajnali blog-tűnődésem, rendszeresen elküldi a legfrissebben megjelent tanulmányokat a szorongásról, jóllehet, óv attól, hogy szorongásaimat meghaladjam, mint írja:

vagyok annyira önző, hogy az ön szorongását nemigen akarnám megszűntetni, mert olyan jól működik a versekben a szublimációs csatornája.

és én a Zalán-versekből is sokat tanulok magamról, szorongásaimról és mindenféle érzelmeimről. szavakat a kimondhatatlanhoz.

Legutóbb, minden megszólítás nélkül, az alábbi kis remeket küldte. Ide másolom, kommentár nélkül, már csak azért is, mert hasonlókon gyakran tűnődöm, és előbb-utóbb meg is írtam volna kísértetiesen az ő gondolataira rímelő töprengéseimet.

Tömbelmélet

A Semmelweis egyetem új elméleti tömbjében voltam, mely nem elméletben létezik, hanem megvalósult, itt még nem jártam, jó, úgy néz ki, mint egy légikikötő, szerintem az is: főleg külföldi diákokat láttam, innen repülnek szerte, Magyarország lassan a magyar diákoknak is egy repülőgép anyahajó lesz, ahonnan felszállni kevésbé veszélyes, mint landolni rá,

nekem ezekben a tág üvegfalas terekben tériszonyom van, lépcső megy a semmibe kapaszkodva felfele, repülőzik a gyomrom, s közben azon gondolkodom, hogy milyen jó, hogy a többséggel szemben, legalább időiszonyom nincs, már és amennyiben a tér-idő kontinuitást meg lehet így bontani, valószínűleg meg lehet, de akkor az egyik lábamon fűzöld cipő, a másikon meg földfekete, terpeszében pedig a sír, de legalább mindkét cipőnek egyformán alacsony a sarka, melyről a mélybe szédülök, meglehet, hogy csak az árnyékom zuhanna, ha nem sekélyes hullámtalan tükröződésem látnám az áttetsző üvegen, mely érintetlenül hagy, ahogy az ilyen steril, csodállak-ámde-nem-szeretlek terekben az emberek is, lehánthatom-e magamról mások érintését héjként, szabaddá teszem, vagy megnyúzom magam, létiszonyos terekben ténfergek, melyek átláthatónak hazudják az életet.

Amikor eszembe jutott, hogy beidézem a szövegét a blogomba, engedélyt kértem tőle erre. A válasz, kicsit meghúzva, a következő:

... ha idézni szeretne, akkor, ha lehet név nélkül. tudom, hogy ez furcsa, de nekem jobb lenne úgy. elég ha olvasónak aposztrofál. végül is így van. Nem? És az nagy kincs: a jó olvasó.

most rohanok:) üdv, olvashaw.

Rohanjon, köszönet minden eddigiért, ismeretlen olvashaw-m!

---

(szerda, 2009. május 13.)

A szolnoki tévé interjút készít velem az abonyi kertben, abban a kertben, ahol felnőttem. Anyám tüsténkedik, pogácsát süt, mire a szolnokiak megjönnek, legyen minden készen, sört és bort tesz a hűtőszekrénybe, ellenőrzi, jéghidegek-e az üdítőitalok és ásványvizek - a hőmérő negyven fok közelében ingadozik a ház falán.

Lengyel Boldizsár vezényletével (még szolnoki színigazgató korából ismerem, játszották is ott az Ószeresek című darabomat akkoriban) pontban két órakor megérkeznek a tévések. Természetesen, kinn akarnak forgatni a ház előtt, rongyocska a térdemen, hogy a verejtékemet törölni tudjam, amikor épp kevés kiállás van; másfél órán keresztül faggatnak. A végén már káprázik a szemem a melegtől és a fáradtságtól.

A kérdések, ahogy az várható volt, főleg a gyerekkorom körül kaparásznak, anya, apa, bátyám, iskola, zeneiskola. Azután előkerül a gimnázium, az egyetem is, egészen máig tapogatjuk le a múltamat. (Mint kiderül, egyszerre két portréfilm anyagát veszik föl - ha már lúd, legyen kövér, s ki tudja, mikor akadok újra horogra, most is hetekig tartott, míg elértek, és újabb heteket vett igénybe, míg meg tudtunk állapodni az időpontban.)

Utolsó kérdésemet teszem fel, mondja Lengyel Boldizsár, beszélnél nekünk arról, mi jellemzi az öregkori szerelmi lírádat!

Villámcsapásként hasít keresztül rajtam a kérdés, előbb csak megdöbbent, azután fáj, éget, szédülést okoz.

Apád fasza az öreg, mondom reflexből, leállunk, röhögünk, bocsánatot kér, egy whiskyt ajánl fel a megbocsátásért cserében. Megbocsátok, de a tüske csak tüske marad. Megyünk tovább, Boldizsár javít, beszélnél nekünk arról, mi jellemzi így, öregedőben, a szerelmi lírádat!

A helyzet nem sokkal jobb, így, öregedőben, de már nem javítható tovább.

Csaba felé, a vonaton, megint felötlik bennem a kérdés, rágcsálom, mazochistán, nekivakultan. És a belső válasz, végül, megtört rebegés, igen, törődj bele, már öregnek lát a külvilág. Amit én nem vettem észre eddig. Hogy nem vettem észre? Talán már nevetséges is vagyok, lettem?

A test bírja, a lélek bírja még, bár csak akadozva - és most elundorít a közhely, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, mert lám, én nem annyi idős vagyok, amennyinek magamat érzem. De mennyinek érzem magamat? Vannak belső pillanatok, amelyek nem jönnek létre. Ez a válasz is belemosódik valami zavart lelki szutyokba.

Enyhe zavar, kétségbeesés. Ötvennégy éves vagyok. Öreg? Öreg. Öreg! Öreg...

Baszott hiú vagyok, bámulok rá hirtelen a magam kínlódására, pedig nem, vigasztalom magam, mint anya a hülyegyerekét, csak riadt. Ennyire el tud válni egymástól a kint és a bent, ennyire másként kell magamra nézni, mint ahogy eddig nézni tudtam? Gondoljunk másra!

Mózsi Ferkó jut eszembe, a már meghalt chicagói költő, aki pár évvel volt idősebb nálam, és együtt szerkesztettük kimúlásáig a Szivárvány című folyóiratot, hol Chicagóban, hol Pesten.

Szegeden vendégszerepelt a folyóirat, a JATE-klubban. Asztalunkon a vörösborok már fogytak rendesen, lent a közönség, kacarászás, nagy csöndek, felolvasások. Egyszerre valamitől belém bújik az ördög, és odafordulok Mózsihoz. Ferkó, írod már a mózsikáidat? Nagy nevetés a nagy gonoszság jutalma lentről.

Nevet Mózsi is, de egyszerre elszomorodik, meglepetésemre azt mondja, igen, írom, és nagyon félek az öregedéstől, ahogy mindenki fél tőle, mert senki sem tudja elkerülni, hacsak meg nem hal. Akkor nem értettem a bánatát, azt sem, mit mond.

Mózsi kikerülte az öregkort, a közelmúltban végleg búcsút intett a chicagói blues-kocsmáknak, a magyarországi irodalmi csavargásoknak, és fölment az égi kávéházba, Sziverivel, Faludyval beszélgetni.

Dermeszt tovább a gondolat, vajon én el fogom-e kerülni, el tudom-e kerülni, el akarom-e kerülni az öregkort.

Vagy el sem kerülhetem, mert már benne vagyok? Csak eddig nem tudtam, nem akartam, nem mertem észrevenni...

---

(péntek, 2009. május 8.)

a)

Dolgozószobai rendetlenségem kiveti magából (végre) azt a gyönyörű kivitelezésű, üres lapokból álló jegyzetkönyvet, melyet karácsonyra kaptam Huzella Péter barátomtól, szerzőtársamtól, amelynek kemény borítójára Mozart-kotta másoltak, belső, kihajtható margóján pedig a zene-zseni aláírása látható. Kíváncsian nyitom ki - mindössze két oldalt firkáltam teli benne. Az első egy versike fabrikálása keresztfiam esküvői meghívójára - Rúth könyve egyik passzusának felhasználásával, fellelhetősége: Biblia.

A másik egy szövegkezdemény, gondolat-vázlat, nem tudom, hová, mi célból, és ami a legmeglepőbb, nem tudom, hogy befejeztem-e valaha, valamikor. Hogy megjelent-e valahol, felhasználtam-e valamire. Vagy az agyam romlik, vagy a saját szövegeim hagynak cserben. Minden kommentár nélkül, hiszen épp a kommentárjaim lehetsége veszett el mellőle.

Ide másolom, s még, az önhitelesség miatt, még a központozás henyeségén sem javítok.

Az idő megfogásának kísérlete a szubjektum tűnékeny-könnyű lepkehálójával csak egy gyerek számára lehet komolyan veendő feladat. És egy művész számára.

Ezzel nem azt mondom, hogy a művész gyermek, hanem, hogy a lehetetlen megragadásának kísérlete alapvető, majdhogynem morális kötelezettsége egy alkotónak.

A kötelességen túl.

*

A létezés könnyű, ironizál Kundera annak a bájával, s a mondatban benne foglaltatik, hogy azon, aki nehezet emel, nem szabad, hogy látszódjék az erőlködés...

b)

Megnyugodtam.

Létrejött egy Nyugat-Afrikát támogató alapítvány olyan magyar üzletemberek kezdeményezésével, akik nagyon sokat köszönhetnek annak a térségnek. Egyikük, valamelyik reggeli kereskedelmi műsorban - önnön jóságuktól párásult szemmel - elmondja, segíteni kell az éhező afrikai gyerekeken. Remélem, innentől kezdve nem fognak éhezni Nyugat-Afrikában a gyerekek!

Megnyugodtam.

Mert feltámadt bennem a remény! Több statisztikai felmérés is megjelent a közelmúltban arról, hogy a magyarországi gyerekeknek mindösszesen csak harminc százaléka éhezik. Eddig. De lesz rá gyógyszer! Mert, bizonyára lesznek olyan nyugat-afrikai üzletemberek, akik majd létrehoznak egy alapítványt az éhező magyar gyerekek megsegítésére, mivel, sokat köszönhetnek Magyarországnak. Magyarán, innen töltötték fel a bankszámlájukat, hogy éhezhessenek kedvükre a magyar gyerekek, vagy, ide menekítették honi adófizetés elől, ha van ott ilyen, a pénzecskéjüket - hogy éhezhessenek az nyugat-afrikai gyerekek.

Magyarán: 1:1.

És nekem el kell elájulnom a jóságos és nagylelkű milliárdosoktól! Megtörtént. Majd élesszetek újra, ha létrejön az a másik alapítvány is. Hogy el tudjak ájulni újra a milliárdosok  nagylelkűségétől.

(szerda, 2009. május 6.)

Végre megkönnyebbültem, a Fodor Tamásnak írott új darab első verziója elkészült. A próbákat el lehet kezdeni, lesz majd előadás, a majd fél évig tartó kínlódás eljuttatta valahova az annak idején egyszerűbbnek tűnő, valójában képtelen ötletünket. (Pénteken brainstorming Fodorral, hogyan lehet a részleteket valamennyire - így valamennyivel több - egésszé simítani.

Egy nap pihenés. Megvolt. Neki kell állnom a következő drámának. Nekiállok.

Így, megint, késő éjszakába nyúlóan meló.

Viszockij szól megállás nélkül, fölöttünk, alattunk, a hátunk mögött. Régi felvételek, Merő rendező hozott nekem lemezeket, ritkaságokat, névnapomra, anno. Félelmetes világ. Kábulat, gyilkoló szenvedély, öngyilkos reménytelenség, emelkedés, zuhanás, vágyott és gyűlölt brutalitás, lágy és halálos simogatások.

És pia, és szerelem, és szerelem, és pia.

Szól a zene.

Dolgozunk.

A Zalai Nyári Színháznak írok darabot.

Merő rendeli és rendezi meg,békéscsabai színészekkel. A Pathelin prókátor (más verziók szerint Pathelin Péter) középkori, ismeretlen szerző farce-darabjából indulunk ki.

A műfaj zseniális. A darab - Illyés fordításában szálkás és túlságosan leegyszerűsített, Hevesi Sándor fordításában izgalmasabb és vérbőbb, mindkettejük magyarításában valójában zanza - a maga létében pedig ma, színpadon, nehezen működtethető, és nehézkes lenne a miérteket megválaszolni a bemutató után.

Viszont, mint modell, mint váz, elképesztően aktuális. Úgy két hete, egy hasonlóan végtelennek tetsző munka-éjszakán, kikerestük az akkori darab mai, lehetséges megfeleléseit a rendezővel. (Nem volt oly' nehéz, amilyen fájdalmas és groteszk az ilyesmi...)

Most a kanavászon volt a sor. Rántotta, borok, kifakadások, kacagások, elkalandozások, horogra akadt pillanatok. Ájulás éjfél után.

Hajnalban felpattan a szemem, ezek a hajnalok gyilkolnak meg egyszer, a felpattant szemű gyilkos hajnalok. Fekszem a sötét szobában, nézem a derengő plafont, és elindul a darab bennem, valamiért éppenséggel a vége, a rendező által kért verses formában. Fekszem, nincs erőm fölkelni, írni vagy jegyzetelni. Azután elindul az eleje, folyik bennem, előlem a halott városi hajnalban a vers. Fekszem, nincs erőm fölkelni, írni vagy jegyzetelni.

Azután pár órát alszom. Felébredek, és semmi sincs meg abból, amit olyan tisztán, szellemesen (vagy annak tűnően), logikusan és főleg alakzatba rendeződve fölépítettem.

Idegesség fog el, kapkodva a laptop mellé ülök, s a derengésben dolgozni kezdek. Mire a szomszéd szobában felébred a rendező, megvan a darab eleje és a vége. Átküldöm neki ímélben, átszólok neki az erkélyen, hogy olvasson.

Áthallatszik a kacagása. Ezek szerint, működik.

Letusolunk, elmegyünk a piacra, pálinkát iszunk sörrel és lángost eszünk, cigánylányokkal vihorászunk, tahiti szépséget ugratunk, pecabotokat veszünk, retket, hagymát a majdani ebédhez, azután visszavergődünk a szállásainkra. Pihenő! Ő délután tanít, én dolgozom egy tankönyvön, kell(ene) az erő.

Hallom, hogy alszik, mert nem hallom, hogy mozogna, krákogna a vékony válaszfalon túl. De nem tudok aludni. És nem tudok dolgozni. Felajzott a kezdet, és a semmivé foszlott folytatás.

Diadal és félelem egyszerre.

Ülök.

Lassan dél van. Nézem a műsorfüzetet, amelyik már elkészült a darabhoz. Tehát, darabnak lennie kell! És időre.

Jó lenne egyszer kialudnom magam, gondolom. Talán, majd, egyszer, gondolom. Ez van a műsorfüzetben, olvasom:

Zalán Tibor:

PATT LENN

Vidéki farce két részben

Ősbemutató

PATT, foglalkozása tisztázatlan: BARTUS GYULA

LENN, a felesége, tisztátalan (néha mosakszik): KARA TÜNDE

GENYÓ, falusi szatócs: TEGE ANTAL

STALLER, pásztor-nagyvállalkozó: CSOMÓS LAJOS

AZ EGYSZERI BÍRÓ: CZITOR ATTILA

Játszódik, ahol a madár se jár, de a pénz még igen.

Darabunk azt a jelenlegi magyarországi állapotot akarja színpadra modellezni, amikor a létezés és megélhetés peremére csúszott vidéki falvak lakosságán ügyeskedők és élősködők gazdagodnak meg - ilyenek az uzsorások, a vállalkozók, akik a csődeljárásra játszanak rá... Ezt ábrázolni, természetesen, csakis a tragédia keretei között képzelhető el. Mi azonban egy középkori farce alapmotívumaira építve azt a helyzetet akarjuk felmutatni, amikor ezek a lelketlen és gátlástalan szélhámosok már nem elégszenek meg azzal, hogy a nyomorultak vérét szívják, hanem egymást is megvágják, átverik, korrumpálják, tönkreteszik és kiszolgáltatják annak a hatóságnak, amely mögött az ő pénzük és hatalmi bázisuk áll. A farce-nak lényeges tulajdonsága, hogy nincs pozitív szereplője. Ha a híreket és különféle tudósításokat hallgatjuk, nézzük, úgy tűnik: kellő mennyiségű alap-emberanyagunk van egy ilyen darabhoz.

Lecsukódik már a szemem. Előtte felhúzom az órát - este indulok vissza, Pestre, vagy nem is oda - haza, Óbudára.

(péntek, 2009. május 1.)

Nyári Elekről akarok gondolkodni.

A hévízi cigányprímásról.

A barátomról.

S hogy a barátom, ezt büszkeséggel írom le.

Én tehát bizonyára az a jobboldali liberálbolsevik vagyok, akinek vannak cigány és zsidó barátai.

Vannak. De nincsenek - egyik oldalról sem - rasszista barátai.

Nem lehetnek, mert mindkét oldalt utálom, és ezért, nyilván, mindkét oldal vissza is utál engem.

Azaz, majdnem mindenki innen-onnan, mert ahol oldal van, ott pénz és hatalom van, meg vélt igazságok vannak.

De akiket szeretek, azok szeretnek engem is.

Nincs ez másként Nyári Elekkel sem. Remélem, így is marad.

Zárójel. Gyermekkoromban volt egy Csoki bece- vagy gúnynevű barátom. Szegény cigánygyerek. Barátja egy talán még szegényebb magyar gyereknek. Ma már értem, miért kapta a Csoki nevet. Obamát, akkor még, még nem kaphatott. Ettük a zsíros kenyeret. Az egy karéj kenyeret ketten. Nem megfelezve, felváltva. Egyiket haraptam én, a másikat ő. Akkor még nem tudta, hogy félni kell tőlem, mert én kirekesztem, én meg azt nem, hogy le kell néznem őt, hogy kirekesszem. És, hogy más a nyálunk. Valahogy, más volt a világ is. Zárójel.

Pár hónappal ezelőtt, Nyári Elek mesélt nekem egy hegedűről.

A híres ötösben voltunk, Balogh Öcsi kocsmájában, Horváth Béla, a Csokonai Társaság elnöke, meg én, meg a tulaj, Balogh János, akit én soha nem öcsiztem le, valamiért nem állt rá a szám, meg ő, a prímás..

Egy hegedűről beszélt, amit interneten keresztül vett, mert azt elfelejtettem fölemlíteni, hogy mellesleg hegedűszakértő is, meg a zenei korokban úgy tájékozódik, meg gondolkodik, ahogy én talán soha a színházi korokban, nem fogok, jóllehet, két évtizede mást sem tanítok, és mással sem foglalkozom, amúgy, komolyan, mint a drámával és a színházzal.

Vett egy hegedűt.

Talán kétszáz euróért, ha többért, kevesebbért, legyen is itt, most, hic et nunc, mondják a nyelvekben nálam járatosabbak és fogalmazásban bölcsebbek, mindegy.

Ezt a hegedűt - úgy tűnhet, már nem is Nyári Elekről szól a történet, pedig igen - kézbe vette, megszólaltatta, meséli pár hónappal előbb, és azt gondolja, hogy olyan hangja van, mint egy Stradivarinak.

Egy hegedűművésznő - mert a hegedűsök is tudják egymásról, hogy ki a zenész, és kinek csak papírja van róla - éppen Hévízen járt, megkóstolta a csúnya kis hegedűt, és azonnal elcserélte a magáéval, melyen addig becsülettel dolgozott meg a pénzéért és a művészetéért.

Nyári Elek - és ez már majdnem novellává kezd kerekedni, pedig igaz - egy napig húzta a hegedűművésznő hegedűjén a magáét egy vendéglőben, azután fölkerekedett, és visszakérte a csúnya kis másik hegedűt. Mert - az szólt neki. És szólt hozzá. Vagy, hozzá szólt.

A zenészek pontosan tudják, hogy ha egy hangszernek lelke van, akkor azt nem szabad megcsalni. Mert más lélek nincs számukra.

A művésznő aztán, mert a művész erkölcsi lény is, ha ez még nem felejtődött el teljesen, elvitte Nyári Elek, hévízi cigányprímás hegedűjét magával Londonba, ahol megtisztogattatta a hegedűk ma élő legértőbb ismerőjének a helyettesével. A második leggel. Különös, hogy ő is egy nő. Akárcsak a hegedűk lelke.

És mit mondott, hajoltam előre, majdnem feldöntve a jéghideg fehér fröccsömet, amire öregségem közeledtével szokok rá egyre. (ikes ige no, ebben az esetben. és - egyébként is...). Stradivari?

Nem, restelkedett Nyári Elek, csak Giuseppe Guarneri del Gesu (1698-1744), hangszere. A mester egy több generáción át a szakmában dolgozó família legismertebb tagja. Valószínűleg apjánál kezdte a szakmát tanulni, írja a krónika róla, aki viszont - mármint az apa - akár csak Stradivari, Amati műhelyében volt inas. Giuseppe Guerneri gyakran írta keresztnevét a német írásmód szerint a hangszereibe ragasztott cédulára: „Joseph filius Andreae". Írja a krónika. Bár, ebbe a hangszerbe nem ragasztott cédulát. Vagy, az idő lekoptatta róla.

Hol van most a hegedű, kérdeztem. Még Londonban. Akkor te milliárdos lettél, álmélkodom. A fröccsötöket azért még továbbra is én fizetem, mondja Horváth doktor Béla elnök, akinek csak nagyon ritkán tudtam fizetni, bármit is, eddigi életemben - a fogaimért, persze, soha. Amúgy, Balogh Jánoska - mert a Jánoskát szeretem rajta, az Öcsin - úgysem hagyja, hogy majd kifizesse. Más világ ez.

Eltelt a hónap - nem akarom a történetet húzni-vonni, de végiggondolnom jól esik. Feleségemmel, húgommal, aki szemészorvos, egyik sógorommal, aki fül-orr-gégész - annyi orvos van tehát körülöttem, hogy akár nyugodtan meg is halhatnék már -, az Őrségből hazafelé tartva, megállunk Hévízen.

Ők mennek a tóba, én Horváth elnökkel whiskyket iszom, azután lemegyünk az ötösbe, Jánoshoz.

Ott ül Nyári Elek, épp egy hideg fehér fröccs mögött.

Hol a hegedű, kérdezem, a poén kedvéért.

Itt, teszi rá a kezét maga mellett egy tokra. Ma jött meg.

Megdermedek.

Mutasd!

Előveszi.

Gyönyörű, cirmos kis jószág.

Elmagyarázza, honnan lehet tudni, hogy ki készítette, mutatja az eredeti pác színét.

Hogy szól, kockáztatom meg. Délután van, a vendéglő előtt sétafikálnak az emberek. Egy prímást nem illik ilyenkor, ilyen helyzetbe hozni.

Nyári Elek kibontja a tokjából, majd az álla alá illeszti a hangszert, és játszani kezd rajta.

Csak úgy. Hogy megmutassa nekem.

Álom a hang, a dallam meg nagyon ismerős.

Megáll Hévízen a levegő, az élet.

Valami olyasmi szólalt meg, amit addig nem tudtak volna beleképzelni a városba a hangos német turisták, vagy, a vékonypénzű magyar beutaltak.

Ebbe a hangba akár bele is lehetne halni.

A Schindler listája-film nyitódala volt, mondja Nyári Elek, miután féltő gonddal visszateszi tokjába a híres hegedűt.

Egymásra nézünk.

Egy zsidó fogadós, aki büszke a származására, és vállalja,

két tisztázatlan személy, akikben tót vértől az oroszig minden folyhat a magyar mellett,

meg egy cigány, aki ébren álmodik és álmodtatja őket.

És mindannyian tudják, hogy ez már nem Magyarország.

Mert Magyarország innen nagyon messzire van...

---

(2009. április 29.)

Vérhányás. Mint műfaj. Hajnal. A bonyolultabb, a nehezebb másik. Vérezni már semmi. Nézem a kézmosó fehér porcelánján a tulajdon véremet, saját, ahogy frissen ragyog, vörösen gőzölög a lehűlt levegőben. És békésen csordogál. Nem alvadt. Én vagyok kialvatlan. Nem italtól. Nem ételtől. Élettől. Mint műfaj. A harmadik. Szobácskám ajtaja fölött a csengő kikapcsolva. A halál egyszer sem csenget.

(2009. április 26.)

Első festményem margójára

békéscsbai szobácskám falán

- a kép festőjének, Pekó Annának-

Mintha eleve valaki

titkának készült volna - úgy rejt,

hogy közben megmutat mindent.

Sárga ragyogásban test-delejt.

Lány olvas meztelen könyvet,

s aki nézi, talán titokban

a sorok közé vándorol - nyugodt

a test,mégis fellobban.

Lágy vonalak, szépség-foglyok,

semmiben lebegő rendszer ez...

Mint aki az űrben forgott

s nem vette észre, hogy este lett...

Tartja a könyv, s a sárga foltok

megidézik a végtelent

Békéscsaba, 2009. ápr. 21

---

(hétfő, 2009. április 20.)

Abony, versmondó verseny. Mivel én vagyok a városka ez idő tájt egyetlen törzskönyvezett költője (élt itt jelentékeny író, erre még kitérek!), zsűrielnökként ücsörgök a polgármesteri hivatal dísztermében, egy káprázatosan szép virágköltemény mögött. Szemben velem izguló diákok, oldalvást izguló tanárok, izguló szülők, izguló szervező könyvtárosok, várakozó érdeklődők. Szóval, van izgalom, van várakozás. A terem zsúfolásig.

A versmondó versenyekről sok mindent mondtak már hozzá (és hozzá nem) értők. Mondták már elavult formának, előző rendszerből itt maradt csökevénynek, erőltetett kísérletnek egy elavult forma, a vers életben tartására... meg hasonló marhaságokat.

Ami figyelemre méltó, ezt a versenyt huszonnegyedik éve rendezi meg a város, illetve a város könyvtára - megszakítás nélkül.

Mint tapasztalom, esemény gyereknek, pedagógusnak, szülőnek, helybéli közösségnek.

Azzá teszi a szervezés és lebonyolítás komolysága. Bevezetésképp két nagyszerű zongoraművet hallunk fiatal lányok előadásában, majd a könyvtár vezetője tart rövid, József Attila életét is áttekintő bevezetőt. A tényleg díszes teremben csönd, erős figyelem.

A versenyzők jobban-rosszabbul mondják a József Attila-verset, majd a szabadon választott költeményt, arcuk kipirul, hangjuk csúszkál, de mondják, vitézül, papír nélkül, alig hibázva azokban. Kisebbek, nagyobbak, gimnazisták is. A közönség lelkesen tapsol, a hangulat hibátlan. Pontosítok: ünnepi. Versünnepi. Kányádi szokta volt mondani, hivatkozván egy kisgyerek-szájra, vers az, amit el kell mondani. Ezek a gyerekek lelkükből mondanak, a lelküket mondják - kell nekik a mondás. Innentől kezdve érdektelen, ki mit beszél a költészet haláláról, a versmondó versenyek létjogosultságáról, a Költészet Napjának szükségességéről, vagy szükségtelen voltáról.

Délután az abonyi református temetőben. Nagyszüleim, apám, bátyám, sógornőm, keresztapám - egy kupacban, két sírban. Sokan. Attila kisöcsémmel orgonát viszünk ki nekik. Talán száz méterrel távolabb a család nyugvóhelyétől, magasodik-romosodik Abonyi Lajos - a Zsarolyáni-Mártonok - kriptája. Halottak Napján virágot viszek oda is, neki is, jobb híján bedugom a rozsdás vasajtó résébe. Jár a feledés porától homályosodó kollégának.

Abonyi, aki Jókai rajz-tanítványa volt, érdekes és elfeledett alakja irodalmunknak. Tucatnyi népszínművet írt, hallatlanul népszerű volt a maga korában. Legismertebb, ma is játszható, de nem játszott, műve A betyár kendője. 1873-ban a Nemzeti Színházban viszont még nagy sikerrel játsszák, s ahogy egy életrajzi felsorolásban olvasható, Blaha Lujzával a „címszerepben". Mármost, el lehet tűnődni azon, így, utóbb, Bandi betyár szerepét játszta-e a jeles színésznő, vagy a kendőét. (Blaha Lujza fém-babér-koszorúja, melyet Abonyi halálakor küldött a temetésre, ma is látható az Abonyi Falumúzeum egyik tárlójában.

A temető, amúgy, kiváló hely a meditálásra. Az elmúlásról meditálásra különösképp. Vagy, épp csak a múlandóságról való meditálásra, alkalmilag. Hogy mi marad az ember után, ha már nem idefönt járkál, és intézi ügyes-bajos dolgait szerkesztőkkel, lapokkal, könyvekkel, kiadókkal. Hogy - marad-e valami utána. Vagy hiába volt az egész, amiről azt hitte, hogy fontos, vagy néha, hogy minden? Itt van ez az Abonyi Lajos, akit ünnepeltek a maga idejében, akit a kor első színésznője deklamált és dallantott a nemzet első számú színházában, és a kutya se játssza, most, a kutya se olvassa, most, csak én, mert abonyi vagyok, meg néha néhány deákom, ha kiadom drámatörténetből a népszínművek tárgyalásakor, mert néha kiadom.

Hogy is van ez? Lehet, hogy minden hiába? A könyvtárak, manapság már inkább winchesterek, halottak hány holt anyagát őrzik, akárcsak  a könyvtárak, ahol évszámra, századokra mozdítatlan könyvek foglalják el a helyet és a levegőt az élettől? Bámulom a kriptát, omladozik. Az idő kegyetlen játék. Az élet a velünk való játék kegyetlen ideje.

péntek, 2009. április 17.

Tegnap Nyíregyházán voltam. Idén megkésett a Költészet Napja. A könyvtárban láttak vendégül. Nyíregyháza messze van. Magyarország is egyre messzebb van. De azért odaértem, időre.

Az állomáson Gerliczki Bandi, a főiskola tanára várt, aki, mint később kiderült, hatszor annyi jegyzetet készített az egy órás beszélgetéshez, amennyire szükség volt. A közönség jól viselt, és értőnek tűnt, beszélgetőtársam profin és lendületesen kérdez. Én meg azon tűnődöm közben, mondtam-e már valami olyat, ami nekem új volt az eddigiekhez képest. Amit ilyen találkozókon el szokás mondani. Nem hiszem. A közönség manapság nem feltétlenül tudja követni a napi irodalmi aktualitásokat, így szinte minden közlendő újszerűnek tűnik nekik. Legfrissebb könyvem, a Váz, talán el sem jutott Nyíregyházáig - megállt valahol Pest határában. Otthagyom a nálam lévő egyetlen példányt még létező pár példányaim egyikét, Dr. Vraukóné Lukács Ilona könyvtárosnál a könyvtárnak, láthatóan megörülnek neki. A beszélgetés után dedikálás, érdekes, elkérik a kéziratlapokról felolvasott verseket. Egy leányka kézzel írt szövegeket ad át, véleményezzem. Fogom. A beszélgetés után kiállítás is nyílik Szeifried Zoltán Kisvárdán élő festő-grafikus munkáiból, Írók-költők képekben: Janus Pannoniustól Szabó Magdáig címmel. No, abba én nem vagyok benne. Kapkodva nézem a képeket, mert a MÁV jóvoltából fél hétkor indul az utolsó emberi időben Pestre érkező vonat, nekem pedig mindenképpen fel kell jutnom. Elmarad a felkínált vacsora, és a mi a legszörnyűbb, ottfelejtem a lényeget, Lukács Ilona ajándékpálinkáját, és az édesapja fokhagymáját. Pótolhatatlan veszteség.

Hazafelé azon tűnődöm, mégiscsak van értelme az ilyen találkozóknak. Hogy vannak ezek a Költészet Napok. Itt is voltak emberek, sok asztal mellett, mögött, valamit csak-csak hazavittek, ha mást nem, néhány beszólásomat. Értékeltem az iróniáját, csettintett egy hölgy az asztalom mellett elhaladva. Én meg az ő beszólását. Hazafelé A Vörös Postakocsi című nyíregyházi periodika 2008-as téli számát böngészem. Szép lap, fontos, hogy van - ami helyett - bulváros, krúdys, omázs.

Ma délután Gödöllőre megyek, ahol NagyGáspárról lesz megemlékezés. Némi zavarral indulok, hiszen nem vagyok Nagy Gáspár költészetének a szakértője, a mellett, hogy ismertem, szerettem, becsültem Gáspárt. Igen ám, csak mint első Nagy Gáspár-díjas költő (a díjat az Életünk folyóirat alapította két éve), illendő megjelennem, és valamit produkálnom is. Szerencsémre, János István megküldi egy teljes nyíregyház emlékkonferencia anyagát ímélem, van tehát fogódzóm a költőtárshoz a személyes emlékeken túl is.

Szombaton reggel már Abony, szűkebb pátriám, versmondó verseny, zsűrizés. Zajlik az élet errefelém.

2009. április 12

Rossz hírem van. Már Peter Brook sem a régi. Vagy csak én értettem félre valamit. Megint, vagy mindig.

Ülök a Trafóban, és nézem a híres mester Beckett-fragmentumait. Jó lenne szeretni. Nem tudom. Üres, fáradt, unalmas. Egyenesen kínos.

Egy idő után már csak a fizetett nevetőkre tudok odafigyelni. Hányhatnékom van az előrenevetőktől. Ezért figyelem őket, ádáz utálattal. Akik pontosan értik, hogy miről van szó, és ezt jelzik is, előre. Nekem. És nem kérdezhetem meg, miről is van szó.

A beavatottaktól. Akik megmutatják, mikor kell(ene) nevetnem, tetszést nyilvánítanom. Mikor kéne, ha értenék a színházhoz. Mert ők, igen.

Amikor működik Brook iróniája, a „szakmai közönség" akkor is hangosan kacag. Szégyellem magamat. Helyettük. Az irónián, talán, nem kacagni kell. Gondolkodni, esetleg, vagy esetlegesen..

Egyszóval, fárasztó az este. Lelki botrány. Meleg van, és közben nincs semmi. Csak a verejték, amelyik a nyakba csorog. Két férfiszínész, egy nő. A nő nagyon magabiztos. Magabiztosan közepes. A két férfi valamivel jobb. Ők akarnak is. De egyik sem a valami. Eljátsszák, jobban, mint a színiiskolások, mert tapasztaltabbak, azt. Nem sokkal jobban. Látható, nem esik nehezükre.

Kivetítőn fut a Beckett-szöveg. Rájátszva, a színpadon, érdektelennek tűnik fel. Erőltetettnek, a szándékos mechanizmus kínosnak érződik. A közönséget, persze, mindez nem zavarja. Jól akarja érezni magát. Jól is érzi.

Sopsits Árpádnak, az egyik legöntörvényűbb, egyben legbrutálisabb rendezőnek mondom, verejtékezve és kifelé torlódva - ha ezt te rendezed, már elment volna közben a fél ház. Ingatja a fejét, helyzetgyakorlatok, mondja, pedig nem beszéltünk össze. És, elment volna, mondja. És szomorkásan mosolyog közben.

A ház előtt a szakma túláradóan ácsorog. Élvezi magát, és ez kijár neki. Mélyen bólogat egymásnak, milyen fasza is volt, milyen fasza is ott, a Trafó előtt, a szakma, a közönség. A mester és a semmi. Utóbbi, kellő értelemmel, eliminálható, sőt, átrajzolható is, valamivé, mindenséggé, univerzummá.

Próbálkozom, erőtlenül, jelezni akarnám, hogy talán mégse. Visszhangtalan valamennyi szólamom. P. B. túl nagy név ahhoz, hogy bevalljuk magunknak, hogy blamához közelít, amit most csinált. Hagyok mindent, még sört se próbálok szerezni a ház előtti büfében, egyszerűen eloldalgok.

Ha minden szinten mindent beszopunk, kik is lettünk, vergődik bennem pár utcával arrébb a kérdés. Egyáltalán, ha, vagyunk még.

2009. április 8.

A szorongásról töprengek. A szorongásomról. Hajnal van, a fekete lassan szürkébe oldódik át. Ülök hetedik emeleti kis lakásom teraszán, és bámulom alattam az üres várost. Fölöttem az üres eget. Bámulom. Mérhető idő lehet-e a zuhanás, innentől a földig? Mérhetetlen, ahogy a halál is. A test kavarta örvényben hiába kapkod levegőért a száj. Zsibbad a karom, a gyomrom összeszorul. Hiába kapkodok levegőért. Nincs oka a szorongásomnak, tehát iránya sem lehet. A fokozott felelősség, munkaterhelés, teljesítménykényszer, kiszámíthatatlanság mind megterhelést, stresszt jelentenek.  A distressz a káros stressz. Olyan intenzív, vagy ismétlődő hosszantartó ingerek összessége, melyek az egyensúlyt tartósan megbontják. Eredményük: elégedetlenség, kiégés, kontroll- és önbizalomvesztés, állandó késztetettség, nyugtalanság, izgalom. A vegetatív idegrendszeren keresztül ezek szív és keringési zavarokat, a zsír- és a cukorháztartás zavarait, a gyomor és a bélrendszer betegségeit okozhatják. A személyiségtől függ, hogy kinél mi a gyenge láncszem.

A félelemről töprengek. A félelem nem azonos a féléssel, vagy a gyávasággal. Nem tudom, mitől félek, de hirtelen, nagy erővel tör rám az érzés, annyira erősen, hogy ezzel egy időben nagyon kívülről tudom figyelni saját vergődésemet a teraszon, a hajnalban, az ürességben. Bogár, amelyik a fekete bársonytálcába szúrt gombostűn vergődik. Menekülne, de nem tud. Élne, de már nem tud. Halna, de nincs még készen hozzá. A félelem majd alaktalanná tesz, belemosódom a szürkeségbe. Kívül dobog a hetedik emeleten egyedül maradt szívem. Félelem és szorongás, Freud megkülönböztetése. Külső objektív szorongás (a félelem szinonimája): külső fenyegetésre adott reális válasz (konkrét); neurotikus szorongás: belső, tudattalan konfliktusból ered. Mai különbségtétel: félelem: konkrét - szorongás: diffúz. Élettanilag a kettő nem különböztethető meg tisztán. Élményben: az emberek különböző mértékben képesek tudatosítani kellemetlen érzésük okait. Kevésbé tudatosított ok: szorongás.

A magányról töprengek, mely nem azonos az egyedülléttel, sem a szorongással, sem a félelemmel. Határos velük. Kiválthatja őket. De kiválthatják ők is. Őt, a magányt. Jövőmtől félek, vagy a múltamtól? Mert jelen nincs, attól nincs is miért félnem. Persze, amazoktól sincs. Jövőm a nincs, múltam a nincs. Néha feldereng a volt, de igyekszem betemetni a fölidézéssel keletkezett véres árkokat. Belemenekülök most a nézésbe, mely nem irányul semmi felé. A semmi felé irányul. A kép éles, a tudat nem értelmezi. Vagy a város nincs tehát, vagy én nem vagyok ismét. A képlet egyszerű és tragikus. Vagy inkább komikus. Vagy csak képtelenség. Még, legfeljebb, a teljes éntelenség.

Ami lehetetlen. Ráveszem magam a gondolkodásra. Tegnap megnéztem a Kőmanó elő-fő-próbáját a színházban. Sultz Sándor-darab, mese és horror, gyermekelőadás, felnőtteket is felkavaró mozzanatokkal. Jancsi és Juliska-sztori, a történet a maga brutalitásában tálalva a színpadon. A gyerekek félnek, gondolom, amikor Tarsoly Krisztina, aki a boszorkányt alakítja, a színpad előterébe jön, és a visszafojtott lélegzetek közé suttogja: gyermekhúst akarok enni. Félhetnek, tételezem, mert én féltem. Felnőttként. Felnőttként félni egy gyerekdarabon - ennek több oka lehet. Az előadás átélhető, benne vagyok a történésbe, az én húsomat akarja csábos szájába venni a boszorka. Kiválthatja a félelmet a fölismerés, hogy a boszorkák nem csúnya, rozzant, öreg és büdös vénasszonyok, hanem démonikusan szép fiatal nők. (Dézsi Szilárd, a rendező, pár évvel ezelőtt Gyergyószentmiklóson állította egy mesémet színpadra. Az akkori boszorka is gyönyörű nő volt, a rendező tehát gyönyörű nőkben tudja meglátni, rajtuk keresztül tudja kifejezni a rontást. Van ebben valami.) Félelmet okozhat, hogy közben combtőig meztelen a beszéd közben a színpadi boszorka lába, a tudat alatt, mögött fölidézve a születés horrorját, a szeretkezés kishalálát, a halál nagy kalandját, amikor visszatérünk (végre) a virtuális anyaölbe.

Mármost, jó-e, ha a gyerekek félnek? Bruno Bettelheim villan eszembe, aki annak szentelte a munkásságát, hogy kiderítse, rögzítse, hogyan lehet csökkenteni a sérült gyermekek belső szenvedését, érzelmi zűrzavarát, a mesékből kiáradó félelemkeltést pozitív ellenreakciók kiváltásaként kezelte. A léleknek szüksége van a harcra, a küzdelemre, a győzelem, a meghaladás kiváltotta mámoros érzelemre, mely felkészíti azt az újabb védekezésre, avagy, a további erőszaktételekre.

A gyerekek tehát csak féljenek! De mi lesz velem, ötvenöt évesen, egy teraszon, mert nem akar múlni a hajnal, múlni a szorongás, múlni a félelem. És dermeszt a magány. A magány, mint forma, a lét formája, a lét számomra lassan egyetlen lehetséges formája, ugyanakkor vonz és csábít is. És rettegéssel tölt el. Egy függönylebbenés talán eloldana most dermedtségemtől. De a függöny nem lebben meg - mert nem lebbenhet meg. Előttem, mögöttem senki. És a semmi.

2009. április 6.

Mozgalmas hétvége.

Krákogok a hajnali vonaton, amelyik most Békéscsabáig szalad le velem, mint a dohányosok. Munkás, utazós napok, fáradtabb vagyok, mint mikor végigdolgozom a hetet. A teraszon hagyott hideg borokra gondolok a szürkületben, most jól esne egy pohárral a fehérből. Koszos a levegő, a lehelet, a vagon. Délelőtt óráim lesznek, addigra fel kell derűssé tuningolni magam. Goethe, Vörösmarty, Madách. Drámai költemények. Csupa izgalom, akkor is, ha ironizálok ezen, akkor is, ha nem.

A hétvége. Pénteken elnökségi ülése van a Csokonai Társaságnak Hévízen, ahol egykor elnök voltam, ma már csak tanácsadó, Alexa főszerkesztővel vállvetve. Háromkor kezdődik, előtte fürdök egyet, ha már, legyen kövér.

Tóth Éva, Gálfalvi György Marosvásárhelyről, Horváth Béla elnök, Ódor László, Tar Ferenc, Tari István a délvidékről, Alexa meg én. Két témában állapodunk meg. Az 1000 éves Zala megyéről emlékezünk meg az őszi tanulmányi napokon, illetve, hal-tematikájú előadásokat szervezünk. Előbbi váratlanul érdekessé válik, utóbbi eleve az volt. Bor, pogácsa, sütemény, jó a hangulat, 37 javaslat jön össze a két témára, vagy rendeződik azok köré. Este polgármesteri fogadás Lázi Laci új éttermében, a dínom-dánom közben elmegy a hangulatom, ez majdnem ki is tart hét végéig, pedig nem kéne.

A szombat rákészüléssel telik. Fodor Tamásnak írok darabot - előző közös munkánk, a Rettentő görög vitéz fődíjat kapott a stúdiószínházak egri szemléjén, ez megdob most bennünket, meg éppenséggel vissza is vet -, piszkálgatom az anyagot, eredmény nélkül. Az értelmezhetőség érdekében kétszer is lemegyek szaunázni a szállodában, de csak vörösebb leszek, okosabb nem. Az íméljeimmel piszmogok. Ilia ír két levelet is, felhívja a figyelmemet egy írásra a friss ÉS-ből, illetve a szegedi egyetemen várható leépítések fölött ironizál. Zelei Miklós küld egy darabot, de nincs erőm az elolvasásához. Vitéz György Montreálból, a betegségéről, a baráti kapcsolatok elfáradásáról. Kóródi Bence a Műszaki Könyvkiadótól, késem a másodikos tankönyv irodalmi anyagával. Olyannyira késem, hogy még el sem kezdtem. Március közepi leadási határidő volt. A Fodor-darabot karácsony előttre ígértem. Ezen a fronton, tehát, még elég jól állok. Április elsejére kellett volna leadnom Reményi Jóskának, a Palatinus Kiadóhoz a tárca-kötetemet. Azokat is össze kellene szedni, a tárcákat. Az ÉS-ben, a Magyar Hírlapban és a szlovákiai Magyar Szóban jelentek meg. Vagy a két számítógépemet kellene megvallatnom. Nincs kedvem. Szuszogok, izzadni kezdek az idegességtől, töltök egy pohár hideg fehérbort, újabban megszerettem a fehéret, és kiülök a teraszra.

Nem tudom kikapcsolni az agyamat, ez már fertelem. Eszembe jut, hogy kenyéradó gazdám, a Békés Megyei Jókai Színház arra kért, olvassak el egy Canetti-darabot a hétvégén. Előhalászom a laptopot, laptopból a darabot, elolvasom. A darab szellemes és fordulatos, kellően elemelkedett, ugyanakkor vaskosan benne áll az életünkben. Matuz János fordítása remek, érzékeny, látszik, hogy az illető dramaturg. Hozzáfognék a Zelei-drámához, de eszembe jut, hogy Sutz Sándor is küldött egy darabot. A Canettire sok lenne még kettő másik, inkább nem csinálok semmit. Legfeljebb, Tari Pistával megiszom egy üveg montenegrói vörösbort a teraszon.

Délután átvisznek H-ba, őrségi kis házunkba. Feleségem, húgom, Irén, Huszka doktor, a sógorszerű barátom - a hét vége velük telik tovább.

Vacsoravendégnek Stucker építész érkezik, aki szintén a falucskában keres menedéket, ő a Szombathelyi zajongás elől. A kis parasztházat, melyet romladozó-omladozó állapotban vettünk meg, ő hozta rendbe. Pálinkák és borok és sörök érkeznek, számlálatlan a szarvaspörkölt mellé. A dámvadat Huszka doktor lőtte, saját kezűleg, azaz, puskailag.

Éjszaka, amikor a konyhában magamra maradok, dolgozni próbálok még, de szinte minden, amit leírok, repül a virtuális szemétkosárba.

Vasárnap reggel viszont, meg is lepődöm rajta, nem másnapos az agyam, hanem olyan, mint a penge. Nekilódulok, írok, egy szál gatyában, mosdatlanul, csipás és véreres szemekkel, néha meghúzom a közelemben tartogatott pálinkás üveget, holott, egyébként, nem szokásom munka közben piálni. Egy Tartuffe-jelenetet értelmezek át a mi darabunkhoz. Kopasz Tüff lesz belőle, Elmarával, Horgonnyal, Vermelnével, Lukrával, a komisszal. Szellemesnek és erősnek érzem magam, délutánra meg is írom a jelenetet. Túlírt, persze, túlírt, de az is kell legyen, Fodor úgyis azonnal húzásokat javasol, amint a kezébe kapja a szöveget, azért rendező, hogy örök elégedetlen legyen vele. Délben a japán rizst már fütyörészve falom, hideg fehér borokat iszom hozzá.

A kerti munkákban egyáltalán nem vettem részt, amit szégyellek is valahol, ugyanakkor, örülök is neki. Nem vagyok amolyan kertészkedő fajta. Annak idején is, gyermekkoromra, fiatalságomra utalok ezzel, utáltam kertet ásni, legfeljebb apám borai adtak némi vigaszt a kínlódásban. melyeket anyám nagy, leborított cserepei alá rejtett. Utáltam krumplit vetni és szedni - mindkettőnél kapával vagy ásóval kellett vagdosni a földet. Gyűlöltem meggyet szedni a keresztanyám kertjében, diót a miénkben, epret a hátsó udvarban, szamócát a harmat között. De a kertet szerettem, szeretem, csak úgy ballagni benne, levenni egy-egy körtét, almát vagy barackot az ágról, csippenteni málnát, piszkét, ribizlit, nézni a szitakötőket és a kergetőző lepkéket, a fényt, ahogy változtatja kertre zuhanó fátylait, függönyeit... A kert csoda. Nagy László jut eszembe. Vele ellentétben, én magyarázni szeretem ezt a csodát, nem művelni.