Szarka Károly
Elegancia és kíváncsiság
Sándor Iván 85
A Kossuth-díjas írót, Zugló díszpolgárát, a mindig elegáns, mindenkivel figyelmes, állandóan érdeklődő Sándor Ivánt köszönti E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. És köszöntik még sokan mások. A Kalligram Kiadóval és a Szépírók Társaságával közösen rendezett est fellépőinek névsorát valamiért sikerült eltitkolni. A PIM nagyterme szerencsére a nem túl intenzív hírverés ellenére is megtelik barátokkal és kollégákkal.
Bazsányi Sándor esztéta megemlíti Ottlikot és Mészölyt, olyan, már elhunyt pályatársakat, akik „csak” egy, illetve két évtizeddel voltak idősebbek az idén márciusban 85. születésnapját ünneplő írónál. Mészöly éppen akkor teljesített sorkatonai szolgálatot, amikor a még kamasz Sándor Ivánnak sárga csillagot kellett viselnie… Bazsányi szerint „belebotlott” azokba a történetekbe, amiket később megírt, és talán akkor is regényt ír, amikor éppen valami mással foglalkozik.
A köszöntő beszédek és Darvas Ferenc zongorajátéka után kerekasztal-beszélgetés következik, Mészáros Sándor moderálásával. A Pesti Kalligram főszerkesztője leszögezi, hogy nem ért egyet azzal a hazai rendezvényszervezői gyakorlattal, ami a közönség türelmével maximálisan visszaélve három és fél órás beszélgetéseket enged meg magának, ezért ötven percbe sűríti bele azt, amit bele lehet, a sokkötetes életműből egyetlen regényt, a Követést kiemelve.
A könyv 2006-ban jelent meg – adja magát a kérdés, hogy Sándor Iván miért nem korábban írta meg a történetet. Gyáni Gábor a történész szemével vizsgálódik: bár az 1944-es eseményekről szóló memoárok már egészen korán megszülettek, a jelentősebb regények inkább az utóbbi évtizedekben íródtak, vagy ha már korábban meg is születtek, a hatásuk csak ekkor vált érezhetővé. A trauma kibeszéléshez és feldolgozásához tehát idő kellett.
Gyáni szerint az írók helyzeti előnyben vannak a történészekkel szemben, közülük is főleg azokkal, akik nem éltek a második világháború idején. Egy saját történetet elmesélő írónak ugyanis nem kell félretennie az érzelmeit, míg a történész csak a tényekre szorítkozhat. Az író az emlékezés mellett persze végezhet kutatómunkát, és alapozhatja a cselekményt referenciálisan ellenőrizhető támpontokra. Amúgy meg lényegében a történész is fikciót ír, teszi hozzá a történész…
Bombitz Attila irodalomkritikus kiemeli, hogy Sándor Ivánnak volt bátorsága megírni saját történetét, amely ugyanakkor egy közösség története, a fiktív elemek ellenére is hitelesen elmesélve. Felhívja a figyelmet a különböző szereplők belső monológjaira is, amelyek egymással folytatnak párbeszédet. Bazsányi Sándor a párhuzamos naplók különleges funkciójára mutat rá: ezek segítségével olyan részletek is belesűríthetők a regénybe, amelyek nem feltétlenül illenének oda.
Hogy a fentieken túl mitől lesz igazán egyedi Sándor Iván munkássága, ahhoz Szilágyi Zsófia szolgáltat újabb adalékot: az életmű nemcsak a már említett Mészöllyel és kortársaival, de a később született, fiatalabb írógenerációkkal is dialógust folytat, ez pedig nemcsak az írókra, hanem általában más szakma képviselőire sem igazán jellemző. És talán az sem, hogy egy ilyen ünnepségen az ünnepelt egyenként járja körbe a saját termesztésű borait kortyolgató vendégeket, kézcsókkal vagy kézfogással köszönve meg nekik, hogy eljöttek.
A fotókat Szöllősi Mátyás készítette.
