Versek

 

 Varga_Imre_ma.jpg

 

Varga Imre

 

 

Elfogyva közben

 

                         Kosztolányi pastiche

 

Mint aki a színek közé esett,
és most körben mindent összetarkál,
felhősre festi fönt a kék eget,
tigriscsíkosra itt lent a macskát.

S mint aki túllát a színein,
és bámul a kozmikus fehérbe,
idején s terén is áttekint,
a boldogság táguló terébe.

Mint aki a színek közé esett,
letépve mind szürke szerepeit,
s látva nyugtalan, megunt énjeit,
s azt is hogy körbe-körbe lépeget:            

egy percre megfogja, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset,

így teljesülnek lassan a körök,
s elfogy közben: Borzalmas élvezet.

 

Visszaad kérdésemmel

 

Egy kis szobában, amiből váratlanul pajta lett,
ülünk, körben fekete párnáinkon, várva,
hogy elkezdődjön végre, amiért itt vagyunk;
de folytonos a jövés-menés, a forgatag, a zsongás,
minduntalan helyezkednek az újonnan érkezettek.
Sok új ember fut be még, akik nem ismerik a szabályokat.
Őket be kell bevezetni az ülésbe, úgymond, a testtartás és a légzés ajánlásaival.
Erre szolgál a pajtából nyíló kis szoba, amely előtt most hosszú,
zsongó sor áll. Kiderül: a mai szemlélődésre szánt időnk
az újak beavatásával telik. Mi, zazenre várók felállunk.
Szétszéledünk lassan. Kifelé tartva a pajta-bejáratnál egy alacsony és hosszú
hajú lány kerül mellém, s nem véletlenül. Ahogy nézem, megszépül az arca.
S egy-két pillanatra más valakivé változik. S ekkor, míg rácsodálkozom,
megcsókol váratlanul, megfogja és szorongatja forrón a kezem.
Elindulunk egy erdőbe, s felhevülten cikázunk félmeztelenül
a fák között, de onnan inkább a lakására megyünk.  Úgy otthonosabb, véli a lány.
Azt mondja a kapu előtt, ebben a házban, tudod, nincs felvonó;
sőt mintha lépcsőháza se lenne,
s így a kis belsőudvar függőfolyosóiról lelógó
fogantyúkba kapaszkodva mászik előttem csigavonalban föl, föl,
himbálózva a harmadik emeletre a kedves.
Tériszonyommal küszködve kapaszkodom, küzdök utána,
az utolsó szint előtt hirtelen megakadva. A jobbra eső fogantyú,
amerre tovább lendülnék, lötyög, leszakad,
fél kézen himbálózok az udvar kút-mélye fölött,
s a lány pedig az üresség peremén túl állva
hívogat föl, föl, hozzá, haza.
Ez a kép ráég az ébredésre. Nem tudom, mit jelent
a térben lógó testem.
S nincs válasz rajta/m kívül. Az álmom visszaad
kérdésemmel a napnak.

 


Söntéskari kérdések

 

                               Páskándi Géza álomalakjával

 

A tér: terem? Vagy csak szobányi?
A bentit tükröző ablak.
S ahol kitört az üveglap:
ki-be száll; bár kintről nem látni.

Elnyúlva tűnik át, tűnik el.
Az asztalnál bort tölt. Iszunk.
Vendégség. Mámor. S némi súly.
Inni kell, mondja, és égni kell.

De mit mutat e szökdöséssel?
S hol, hová e kint-és-bent léttel?
Nem tudható, de így tanít.

Most készüljek az elmenéssel:
A nincshez, térhez igazít?
Hagyom átfényleni titkait.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. szeptember 27.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png