Varga Imre
Elfogyva közben
Kosztolányi pastiche
Mint aki a színek közé esett,
és most körben mindent összetarkál,
felhősre festi fönt a kék eget,
tigriscsíkosra itt lent a macskát.
S mint aki túllát a színein,
és bámul a kozmikus fehérbe,
idején s terén is áttekint,
a boldogság táguló terébe.
Mint aki a színek közé esett,
letépve mind szürke szerepeit,
s látva nyugtalan, megunt énjeit,
s azt is hogy körbe-körbe lépeget:
egy percre megfogja, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset,
így teljesülnek lassan a körök,
s elfogy közben: Borzalmas élvezet.
Visszaad kérdésemmel
Egy kis szobában, amiből váratlanul pajta lett,
ülünk, körben fekete párnáinkon, várva,
hogy elkezdődjön végre, amiért itt vagyunk;
de folytonos a jövés-menés, a forgatag, a zsongás,
minduntalan helyezkednek az újonnan érkezettek.
Sok új ember fut be még, akik nem ismerik a szabályokat.
Őket be kell bevezetni az ülésbe, úgymond, a testtartás és a légzés ajánlásaival.
Erre szolgál a pajtából nyíló kis szoba, amely előtt most hosszú,
zsongó sor áll. Kiderül: a mai szemlélődésre szánt időnk
az újak beavatásával telik. Mi, zazenre várók felállunk.
Szétszéledünk lassan. Kifelé tartva a pajta-bejáratnál egy alacsony és hosszú
hajú lány kerül mellém, s nem véletlenül. Ahogy nézem, megszépül az arca.
S egy-két pillanatra más valakivé változik. S ekkor, míg rácsodálkozom,
megcsókol váratlanul, megfogja és szorongatja forrón a kezem.
Elindulunk egy erdőbe, s felhevülten cikázunk félmeztelenül
a fák között, de onnan inkább a lakására megyünk. Úgy otthonosabb, véli a lány.
Azt mondja a kapu előtt, ebben a házban, tudod, nincs felvonó;
sőt mintha lépcsőháza se lenne,
s így a kis belsőudvar függőfolyosóiról lelógó
fogantyúkba kapaszkodva mászik előttem csigavonalban föl, föl,
himbálózva a harmadik emeletre a kedves.
Tériszonyommal küszködve kapaszkodom, küzdök utána,
az utolsó szint előtt hirtelen megakadva. A jobbra eső fogantyú,
amerre tovább lendülnék, lötyög, leszakad,
fél kézen himbálózok az udvar kút-mélye fölött,
s a lány pedig az üresség peremén túl állva
hívogat föl, föl, hozzá, haza.
Ez a kép ráég az ébredésre. Nem tudom, mit jelent
a térben lógó testem.
S nincs válasz rajta/m kívül. Az álmom visszaad
kérdésemmel a napnak.
Söntéskari kérdések
Páskándi Géza álomalakjával
A tér: terem? Vagy csak szobányi?
A bentit tükröző ablak.
S ahol kitört az üveglap:
ki-be száll; bár kintről nem látni.
Elnyúlva tűnik át, tűnik el.
Az asztalnál bort tölt. Iszunk.
Vendégség. Mámor. S némi súly.
Inni kell, mondja, és égni kell.
De mit mutat e szökdöséssel?
S hol, hová e kint-és-bent léttel?
Nem tudható, de így tanít.
Most készüljek az elmenéssel:
A nincshez, térhez igazít?
Hagyom átfényleni titkait.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.