Versek

 

 iancu.jpg

 

Iancu Laura

 

Tolvajok

 

nagycsütörtök éjszakáimmal

kártyázik pogány kezed

mintha a sötétséget gyúrnád

gyásszá

fojtogatod vétkeidet

 

(látom a hó elébe megy

kifogja a szelet

kertek közé szorítja a

megvadult telet)

 

zokogni kéne nyerésre állsz

ha volt is szárnyam

régen megkötözték

ma este is tartom arcom

viselem más szégyenét

 

(úgy marad minden odakint

ahogy a vak koldus          

botjával széjjelzúzta

higgyék hogy rabló volt

ki Jézust kereste utcánkban)

 

 

Csoportkép

 

Engem már nem keres anyám.

Virágnak gondol a

világvégi barázdán.

Várja a havas felhőket,

hozzák a végső telet.

Ködben szült – fehér a szüret.

Egy csoportképre összeáll

a halál s az élet.

 

 

Időtlenség

 

Vasfazékban viszem a szívemet,

nem szeretett

vert, vert,

                ütött,

s a festett vértől elhaltak a

hittel csapolt erek.

 

Óra húszkor

üldözőben vesz

a bűntudat,

térdelni való idő nem maradt,

nyakamba veszem a

hazát,

a sírjelre akasztott cédulát.

 

Krizantém illatú irgalom

léptet át időtlen éveken,

kőből és fából

faragott szerelmeken.

 

 

Mennyi vétek van a szerelemben…

 

és meddig bűn, ha tagadom:

a piros arcom

azért piros, mert lebegni

lát, mint ködbe veszett csillagot,

lebegni látlak, s te nem tudhatod.

Szobor fejed és kőszíved

egyszer sem fájt,

nem átkozta a telet:

a szerelmet fagyasztó évszakot.

 

A piros arcom azért piros,

mert szeret.

Két kezem szereti fehér inged,

mi tőlem véd, mit a fagyosszentek

őriznek.

                Szökésemben te vagy kit menekítek.

Csak a déli harangszó idejére

hazudlak idegennek.

 

 

Reggel a földről

 

Evés helyett is

                közeledbe gondolom magam,

falnak támaszkodva

                hosszason elnézem:

otthon hagytad ma is

                a szemed,

vakvezetőd az aktatáskád,

felhők labdáznak veled,

                mintha nem tudnák:

                hajad szála sem görbülhet;

és minden repülőért

                emelem kezem,

mint égre szökött szélforgó,

                hogy elérjen.

 

 

Két kápolnavirág

 

Nem hagyok semmit

                rád.

Az éjszakázó selyemruhát

őrület kitenni az ágyszélre…

                Ha hittem volna sincs már

szükséged

                ünnepekre;

és nem hagyom rád

                a fecskéket,

velük írattam e végrendeletet:

                örökségem te vagy,

és te vagy a kőkereszt:

szép kápolnavirág-korona,

kinek én vagyok fehér párja.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. szeptember 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Parancsolatok BékéscsabánÚjabb hat monográfiát jelentetett meg az MMATompa Andrea és Bödőcs Tibor nyerte az idei Libri irodalmi díjakat 1% a Körös Irodalmi Társaságnak
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Szil Ágnes versei Kiss Georgina verseiOravecz Péter verseiNagy Dániel versei
Prózák
Soltész Béla novellái Haász János: ÜzenetLőrincz György: Bécs fölött a Hargitát…„Legszebb munkámat mérgezik meg”
Kritikák
Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatáránHizlaló pöttyösGrecsó Krisztián: Téli napló
Esszék, tanulmányok
Újraragasztott borítékok nyomábanProfán feltámadás, avagy heroikus újrakezdésA kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásai
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA