Ármos Lóránd
Eladó a tél?
A kapuban hagyta gátlásait:
a január a hátsó kertbe vitt,
egybeszámolni kincseit a télnek;
de nem tudtam meg végül, mennyit érnek.
Pedig a készletből láttam sokat:
a tócsába fagyott csillagokat,
a kemény földben alvó gyökeret,
az avarba taposott dióbelet.
A dér kristályát alvó füveken,
zúzmara csillagát tűlevelen,
a strázsát álló deres ágakat a
fenyőn, mi az ég felé mutat.
És nem csak ezt. Mást is láttam én:
ujjongó mohát a fenyő tövén.
És jeget, szilánkot, zuzmót: milliót!
Hullott tűlevélben fürdőző rigót.
Ki tudhatja, mennyi kincse állt ott.
Milliónyit láttam? Ezer milliárdot?
Fogta a kezem, bájolt, forgatott:
megcsodálni semmit nem hagyott,
S nem derült ki végül, mennyit ér.
Van-e gazdája? És eladó a tél?
Mennyi láb
Tartásukat nézem, zsebükben mi van:
apám jön szembe minden férfiban.
Árnyékaikba talán belenőhet,
nyújtózkodik, hogy felérje őket.
Éjjel sincs könnyű dolga velem.
Elringatom, mérlegre teszem.
„Akkor mi legyen? Mi ez itt!” – rámszól.
Elgáncsolom, és megmérem százszor.
„Ne gondold, hogy többet érsz ennél.”
A hátára dobom: „Miért, te mit tennél?”
Vízben oldódó könnyű kis patron.
Apa szétfolyt festék a sarkon.
Abba kell mindig belelépni.
Bele is ragad minden férfi.
Mennyi kéz, fognom kell a kezét.
Mennyi láb, mindegyik őt lépi szét.
Velem együtt
Marin Sorescu soraira
Átugrani. Talpra állni.
Tegnap ilyenkor itt híd volt.
Előre. Nem észrevenni,
hogy a patak vize felforrt.
Lábszárig sárban. Tovább.
Így tán vadállatnak látnak.
Futás közben elgondolni,
hány színe van a halálnak.
Ez itt a kék, ez a vörös.
Érezni: már nem ereszt el;
velem együtt süllyed minden,
amin átfutottam egyszer.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.
