Nem tudhatom

Nem tudhatom, a Star Warsba mit gondol bele más,
nekem gyerekkorom e csillagoktól ragyás
kis bóvli, messzeringó űrkosz bugyutasága.
Ezen ámultam én, kiscsóka, szám kitátva,
s holtomban is talán bevillan ez a film.
Sivatag táj. Képembe néha adrenalin-
pörgető pillantással Leia bambul bele,
úgy izgatott, kétoldalt mért tárcsás a feje!
Tudtam, hogy összejönnek, a Luke fiú meg ő,
ami csak fél siker, nem én vagyok a nyerő.
Gépen szálltak fölébe annak, mi stúdió,
s a gép vacak doboz volt, vaknak is látható,
mit rejtett az egész, hogy mégis oly lelkesen
ámultunk az üreske kis űr-történeten?
Tán Darth Wader maszkjában lappangott a titok,
zihált és szörcsögött, arctalan pampogott,
s galaxis-szerte munkát nem végzett senki sem,
lőttek, futottak, hitték, hogy én majd elhiszem,
hogy minden pusztítandó, s ki nem öl, odavész,
nincs idő termelgetni, meg aztán csenevész,
béna fickó, kinek puskája nem köp tüzet,
a legmenőbb meg kardot ránt, le nem lőheted.
És ott a légmotor, mely fatörzsek közt suhan,
szédülsz, micsoda kattant, olajozott roham...
Hát ki nem akart volna oxigén csónakán
ringni a semmiségben, mint legnagyobb vagány?
Volt vasrobot meg szőrmók, rücskös varangypofa,
és küldetés, megmentett világ, prófécia,
kis kölnimaradékkal hígított bölcsesség,
új bűnök, régi vétkek, meg zordon-bordon ég.
Leesett állú kölkök, tátogtunk bűntelen,
amcsi szupermarketben mennyi jövő terem,
s le is árazzák néha, sötét mozikban ontják,
csillogó cuccok és páncélok, Leia kontyát
feledni hogy lehetne, s ezt a zsibvásárt, ember!
Boríts el, Darth Wader most, éjszínű köpenyeddel!

Hetedikes ecloga

Látod-e, esteledik, s ez az ócska faház nyikorog már,
zördül a ronda vaságyak sodronya nyögve alattunk.
Rabságunk lakatolva, tanárok járnak az éjben,
vérfarkasként, és aki moccan, hopp, bezabálják!
Látod-e, énem, az egykori testeknek heverését,
lámpaköröddel most háklis nevelőtanerőként
vedd hát sorra az arcokat ott, mielőtt kirepülnek.

Fekszik a Néveri, tiszta kigyúrt gyerek, egyszer
felküszködte nyakába a lábát, ámde leszedni
többé már sose tudta magától, úgy araszolt ki
nyitni előszobaajtót, megmentette a bátyja.
Úszómester Új-Zélandon, így katapultált.

Sort sor után hajigálok a múlt odujába, szuszogni
hallom az egykori kiskamaszok sívó levegőjét,
vaksi szuvakként rágtuk az éjszaka nyers-puha húsát,
ott van a Pesti Zozó, ki lebukva közénk fura pók volt,
s most a tanyáján kecsketejet fej, sajtot is érlel.

Ott a Polyák, aki hőskori Simsonon ült lobogó és
csíkos sállal, unalmas vassisakot sose hordott,
bámultuk, mert folytonosan cigizett hetedikben,
később nagy guru lett, karatéban nyomja a témát,
tán sose nő feje lágya be, negyvenesen csajozógép.

Mint bogarak, kaparásznak az éj közegében a lelkek,
ott susorognak együtt, pedig annyifelé vet a sorsunk
vad dinamitja... Ki meghal, a hírtől zsibbad a szívtáj,
öngyilkos hogyan is... Ki meg elvált már, mikor én még
béna gimista gyanánt bogarásztam a zongoraleckét.
S van szobafestőnk, asszonnyal, gyerekestül túráz,
pár laza sörrel öblítvén le az oldalas ízét.

Alszik az osztály, mondd, mi köt össze örökre velük már?
Épp csak a vaksi idő önkénye, a sors puha ujja,
mely hasból kusza naptárlapra böködve a létet
megszaporítván egymáshoz rendel zizegőket?
Mint pórázra kötött legyek, elszabadultunk, s rajzunk,
ám külön és együtt fekszünk ma is ott, a faházban!

Városi szédület

Bolond, ki visszahőköl,      vasfogak kaffogása
halálos rémülettel      tölti el, ám utána
nekilendülve újra      ott áll a meredély
tetején, nézi, szédül,      beszipkázza a mély,
lábát már-már emelve      visszatáncol megint,
hiába bökdösődik      a nép körötte, mind
blőd hipnózisban lépve      húz el közönyösen,
míg ő megszorult ékként      ide sem, oda sem.
Mért nem maradt hát otthon,      hol csipás tyúk kotor,
negyven fok hővel telve      a rossz, lyukas lavór,
egy foghíjas gereblye      falnak dől hasztalan,
fejbe ver sohanapján      bárkit alaposan.
Mi van, ha összeomlott      a vertfalú tanya,
százlyukú semmiségben      eltűnt tata, nyanya,
s már nem üt ki a pára      szódásüveg falán,
amely a kútvederben      nem is szunyál talán?
Rémlik egy villanatra      a szétrobbant világ,
ám ekkor csodamódon      megindul az a láb,
mozgólépcső ragadja      a mélybe le, rozog-
a csontozatja lódul,      a föld mégis mozog!

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.

Főoldal

2017. augusztus 25.

Vissza