Versek

 

Lackfi_J__nos_Raffay_Zs__fia_fm__ret.jpg
 A szerző fotóját Raffay Zsófia készítette.

 

Lackfi János


Nem tudhatom

 

Nem tudhatom, a Star Warsba mit gondol bele más,
nekem gyerekkorom e csillagoktól ragyás
kis bóvli, messzeringó űrkosz bugyutasága.
Ezen ámultam én, kiscsóka, szám kitátva,
s holtomban is talán bevillan ez a film.
Sivatag táj. Képembe néha adrenalin-
pörgető pillantással Leia bambul bele,
úgy izgatott, kétoldalt mért tárcsás a feje!
Tudtam, hogy összejönnek, a Luke fiú meg ő,
ami csak fél siker, nem én vagyok a nyerő.
Gépen szálltak fölébe annak, mi stúdió,
s a gép vacak doboz volt, vaknak is látható,
mit rejtett az egész, hogy mégis oly lelkesen
ámultunk az üreske kis űr-történeten?
Tán Darth Wader maszkjában lappangott a titok,
zihált és szörcsögött, arctalan pampogott,
s galaxis-szerte munkát nem végzett senki sem,
lőttek, futottak, hitték, hogy én majd elhiszem,
hogy minden pusztítandó, s ki nem öl, odavész,
nincs idő termelgetni, meg aztán csenevész,
béna fickó, kinek puskája nem köp tüzet,
a legmenőbb meg kardot ránt, le nem lőheted.
És ott a légmotor, mely fatörzsek közt suhan,
szédülsz, micsoda kattant, olajozott roham...
Hát ki nem akart volna oxigén csónakán
ringni a semmiségben, mint legnagyobb vagány?
Volt vasrobot meg szőrmók, rücskös varangypofa,
és küldetés, megmentett világ, prófécia,
kis kölnimaradékkal hígított bölcsesség,
új bűnök, régi vétkek, meg zordon-bordon ég.
Leesett állú kölkök, tátogtunk bűntelen,
amcsi szupermarketben mennyi jövő terem,
s le is árazzák néha, sötét mozikban ontják,
csillogó cuccok és páncélok, Leia kontyát
feledni hogy lehetne, s ezt a zsibvásárt, ember!
Boríts el, Darth Wader most, éjszínű köpenyeddel!  

 


Hetedikes ecloga



Látod-e, esteledik, s ez az ócska faház nyikorog már,
zördül a ronda vaságyak sodronya nyögve alattunk.
Rabságunk lakatolva, tanárok járnak az éjben,
vérfarkasként, és aki moccan, hopp, bezabálják!
Látod-e, énem, az egykori testeknek heverését,
lámpaköröddel most háklis nevelőtanerőként
vedd hát sorra az arcokat ott, mielőtt kirepülnek.

Fekszik a Néveri, tiszta kigyúrt gyerek, egyszer
felküszködte nyakába a lábát, ámde leszedni
többé már sose tudta magától, úgy araszolt ki
nyitni előszobaajtót, megmentette a bátyja.
Úszómester Új-Zélandon, így katapultált.

Sort sor után hajigálok a múlt odujába, szuszogni
hallom az egykori kiskamaszok sívó levegőjét,
vaksi szuvakként rágtuk az éjszaka nyers-puha húsát,
ott van a Pesti Zozó, ki lebukva közénk fura pók volt,
s most a tanyáján kecsketejet fej, sajtot is érlel.

Ott a Polyák, aki hőskori Simsonon ült lobogó és
csíkos sállal, unalmas vassisakot sose hordott,
bámultuk, mert folytonosan cigizett hetedikben,
később nagy guru lett, karatéban nyomja a témát,
tán sose nő feje lágya be, negyvenesen csajozógép.

Mint bogarak, kaparásznak az éj közegében a lelkek,
ott susorognak együtt, pedig annyifelé vet a sorsunk
vad dinamitja... Ki meghal, a hírtől zsibbad a szívtáj,
öngyilkos hogyan is... Ki meg elvált már, mikor én még
béna gimista gyanánt bogarásztam a zongoraleckét.
S van szobafestőnk, asszonnyal, gyerekestül túráz,
pár laza sörrel öblítvén le az oldalas ízét.

Alszik az osztály, mondd, mi köt össze örökre velük már?
Épp csak a vaksi idő önkénye, a sors puha ujja,
mely hasból kusza naptárlapra böködve a létet
megszaporítván egymáshoz rendel zizegőket?
Mint pórázra kötött legyek, elszabadultunk, s rajzunk,
ám külön és együtt fekszünk ma is ott, a faházban!

 

Városi szédület

 

Bolond, ki visszahőköl,      vasfogak kaffogása
halálos rémülettel      tölti el, ám utána
nekilendülve újra      ott áll a meredély
tetején, nézi, szédül,      beszipkázza a mély,
lábát már-már emelve      visszatáncol megint,
hiába bökdösődik      a nép körötte, mind
blőd hipnózisban lépve      húz el közönyösen,
míg ő megszorult ékként      ide sem, oda sem.
Mért nem maradt hát otthon,      hol csipás tyúk kotor,
negyven fok hővel telve      a rossz, lyukas lavór,
egy foghíjas gereblye      falnak dől hasztalan,
fejbe ver sohanapján      bárkit alaposan.
Mi van, ha összeomlott      a vertfalú tanya,
százlyukú semmiségben      eltűnt tata, nyanya,
s már nem üt ki a pára      szódásüveg falán,
amely a kútvederben      nem is szunyál talán?
Rémlik egy villanatra      a szétrobbant világ,
ám ekkor csodamódon      megindul az a láb,
mozgólépcső ragadja      a mélybe le, rozog-
a csontozatja lódul,      a föld mégis mozog!

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. augusztus 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Nagy Magdolna versei Tatár Sándor versei Varga Imre versei Juhász Róbert versei
Prózák
Rhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA