Versek

 

 Tomaji2__2_.jpg

 

Tomaji Attila

 

 

Istria

 

(üvöltés)

 

Hajnaltól késő estig vitte őket a hajó.
Hideg grappát ittak, mértéktelen,
sült hal, hús és könnyű fehér borok
telítették el testüket, kint a tengeren.

Felperzselte bőrüket az égő nap,
szájukat kimarta a só, a szél, a víz.
Éjjel, mikor ölelkeztek újra s újra,
üvöltöttek a fájdalomtól, a gyönyörtől.


(kagylók)

 

Zárt fekete kagylók a partokon,
kisodorta őket a víz.

A nők az árnyékban pihennek,
odasodorta őket a kocsi, a hajó, a vonat.
Szemük csukva.
Feketére festett szemhéjuk zárva,
fény oda aligha.
Szétdobált testrészeik a forró parton
hevernek a rettenetes ragyogásban.

A férfiak a gyerekekkel játszanak.
Dobálják őket a levegőbe,
fagyiztatják őket,
etetgetik, itatgatják őket,
beviszik a vízbe őket,
aztán kihozzák a vízből őket.
Hagyják a nőket,
akik az árnyékban pihennek.

Mindezt bűntudatból teszik a férfiak.
Sok időt töltenek munkahelyükön,
kell a pénz a nők és a gyerekek
gondtalan életére,
s mert azt remélik, hogy éjjel,
mikor a kicsik az álom vizébe
fúlnak, hosszan és alaposan
leszopják őket a nők,
akik egész nap csukott szemmel
az árnyékban pihentek.

A nők ezt tudják,
ezért nyugodtan hevernek a kagylók között,
néha résnyire kinyitják drága szemüket,
naptejjel vastagon bekenik testüket,
isznak a közelükbe tett koktélból,
újra festik a szájukat,
s halkan válaszolnak
a kis terpeszben
föléjük álló
teniszedző,
bártulajdonos
vagy hajóskapitány
gyors, szakszerű kérdéseire.

Combjuk közt ujjnyira nyílik a rés,
foguk megvillan, és
mosolyognak.

 

(egyetlen)

Az ég lassan kihűlő drapéria.
A tenger a partra görbül,
vitorlák vörös háromszöge villan,
árbóc keresztje alatt
célra szegzett hajóorr hasítja
a víz bádoglemezét.
Halak hátán ezüst, sötétlila
izom villan, sötétbe fúl.
Nyelvem alatt
hűvös, sima kavicsok
a tengerízű ismeretlen szavak.

Minden, ami a parton történik,
a teljes múlt homályában,
a késő délután
fényhasábjai közt egyensúlyoz.

Néma ingaként lendül az élet
nyárból az ősz felé.
Miért szégyelleném,
hogy magasodik a félelem
zátonya, s rettegve nézem,
ahogy a víz tükrében
egyetlen képpé válik,
mi korábban számtalan arcát
mutatta, s most színről színre
készül visszanézni rám –


(miért)

Miért gondoltad, hogy ugyanaz az ég
borul föléd, bárhol is vagy,
hogy akárhol is élhetsz, dúlt arcod
mindig ugyanaz s tiéd marad,
hogy az ostoba naptár azt az időt
mutatja, ami a szív mögött remeg,
s hogy ha becsukódnak a könyv
lapjai, hallani tovább a léptedet?

 

(halak)

Öreg hajók a tengeren, zsákmánnyal
Telt hajók, vonulnak lassan a part
Felé, mélymerülésű, lomha bárkák,
Halak százaival a vízvonal alatt.

Férfiak a sikált fedélzeten, napok
Óta nyíltvíz, tajték, vad alkohol.
Lesik a közelgő sötét partszegély
Csíkját, a gyors alkony zuhanását.

Szakadt hálók verdesnek a szélben,
Ahogy halak rémült raja a hajóűrben
Lent. Jó halászat volt. Már nyugodt
a kéz, s szárad a vér a deszkarésben.

A parton egy asszony a halak iszamós
Dombjára gondol, a hajótest mélyén
Derengő rémült szemekre, a halál
Véres pikkelyeire, s férjére, a kenyérre.

 

Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.


Főoldal

2017. augusztus 18.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png