Hartay Csaba
Álomzár
Közel jöttem. Ébredésem szobazárta napszak.
Szekrények ásításai dobnak rám kabátleheletet.
Közel jött a reggel. Találkoztam az álomzárral.
Ökölcsapás a párnámba. Csak a fejem helye.
Mondjam el, merre jártam álmaimban.
Hol szórt szét szél, tépett napraforgótányér.
A gát. Ahová felvitt apám egykori barátja.
Fogta vállam, vissza ne szédüljek gyerekkoromba.
Csak gát volt az, nem hegy. Odalent nyitott ajtók.
Szúnyogháló tépett mellkasa. Ahogy átjárja.
Egy kihűlő házat a kézbesített, de felbontatlan levél.
A bedobott, elkésett, elhagyott. Az olvasatlan.
De nincs is benne semmi. Csak a gát. Odaát.
És mi ott szédelgünk. Huzatos a kanyar.
Az elalvás felvonása. A fűzfaerdő mögül
ventilátor búg nekünk, és ott a sok levetett cipő.
Lapát és hullám. És holtág. És tó.
Úszhatatlan és élettelenül is úszható.
És ott voltam. Hínárkupac volt a párnám.
Egyedül mentem a gátra. Apám barátja várt rám.
Égmás
Megszokni egy ismeretlen nyárelőt.
Drónt röptettek a túlpartról.
Ilyesminek képzeltük a jövőt.
Hogy kinek mi hiányzik majd e világból.
Ilyeneket kérdeztünk.
Nekem a fák. A lassúságuk hiányzik majd.
A teremtő erő, ahogy élik a zöldet.
Ahogy vetkőznek a parton.
Vízbe hull divatjamúlt jelvényük.
Együttest imádtunk így. Ma a jelenünk.
Egy negyvenéves ember már öregnek tűnt.
Az is. Ideértünk. A fák közé.
Törzsek vagyunk. Minden ipszilon gallyban csúzlit látok.
Esett. Végre visszanyerte látását az út.
Pocsolyák néznek égmásukra. A fák hiányoznak majd.
Kapaszkodásuk. Maradásuk. Hogy én nem maradhatok.
A fák nyugtatják meg torokdobogó szívünk.
Gyógyító erezetük behálózza az emelkedettséget.
Ott fent, magasan. Mégis közel.
Nem venni. Adni a levegőt.
Kisiklatott
A sárga lámpafényt kívülről mondja fel a folyosóablak.
Vannak odabent. Nem kéne, hogy legyenek, de vannak.
Az udvaron fenyőfák álltak egykor. Most néhány utód.
Mindent tudnak ezek az ablakok a fényről. Árulkodnak.
Egy épület is ugyanúgy utazik. A szárnyak vagonok.
Attól, hogy nincs elmozdulás, van környezetmozgás.
Tengelysodrás. Hogy ami maradandó, az is veszít.
Gyufával lobbantok látványszíneket. Mélysárga múlt.
A kígyófa nem nőtt. Mi nőttünk. Törpülnek félelmek.
Lombkoronája megkopott. Már nem burjánzik az új.
És az a nyitott ablak. Mintha kamráé lenne, olyan magasan.
Bent, akár egy száj sötétsége. Szárazon nyeli tekintetünk.
Visszadobnék ide pár kavicsot. Itt késni el. Veréstől rettegve.
Apu már nem ver meg senkit. Senki apja nem.
Hiába mászunk magasabbra, mint a legöregebb fenyő csúcsa.
Fotókat őriz, visszahúz a kisiklatott épületvagon.
