Megkérdeztük Kálmán Gábort

Egy Ujo Fero nevű karakter, ő volt az első. A helyszín is lehetett volna, de végül is emiatt a karakter miatt kezdett el érdekelni Jasná Horka története. Írtam egy novellát, pusztán a próba kedvéért, illetve persze azért, mert volt egy történetem. Ennek a novellának Ujo Fero volt a főszereplője, a későbbi Nova egyik legfontosabb alakja. Érdekes módon ez a szöveg lett végül a regény zárófejezete, persze alaposan átírva: eredetileg majdnem kétszer ilyen hosszú volt, és egyes szám első személyben írtam meg. Folyamatosan rövidítgettem, míg kiadtam a kezemből. Egymás után pattantak ki az alakok a fejemből, rengeteg szereplőm lett így hirtelen, befejezetlen történetekkel. Valamint a gyerekkori élményeim is egyszerre mozgásba lendültek és belőlük, egy kísértetiesen hasonló Selmec környéki falu emlékéből egyszerre csak kipattant a helyszín: Jasná Horka. És persze a szöveg visszatérő elemei, motívumai is, melyek bár főleg a képzelet szüleményei, vannak köztük húsba vágóan igaz elemek. Többek között az egyetlen városi környezetben játszódó fejezetben megírt hetvenes-nyolcvanas évek panel-szürkesége, a szlovákiai építkezések szögletessége, és a világvégi elveszett hegyi falvak megfoghatatlanul időtlen, keserédes közege.

Elsősorban szlovákokkal, de németekkel, cigányokkal és magyar szereplővel is találkozhatunk a könyvben. Lehetne ez a nemzetiségek egymás mellett élésének rajza is - de igazából mégsem lesz az, mert a falubeliek egymást, a saját „fajtájukat" is ugyanolyan nehezen viselik el, mint az idegeneket, ilyen tekintetben nincs igazából különbség. Miért nem akartad a nemzetiségek együttélésének mélyebb problematizálása felé kanyarítani a történetet? Esetleg a történelmi regény műfajától való idegenkedés miatt?

Mert Jasná Horka életében ez nem probléma. Pontosabban, nem kérdés. Egy világtól teljesen elzárt közegről van szó, jó messze a szónoklatoktól, ahol a különböző nemzetiségek mindig is jöttek-mentek. Úgy képzeltem el (saját emlékeimből is táplálkozva) hogy egy ilyen, a világtól légmentesen elzárt helyen, ahol sűrűn állnak, illetve a történelmi események miatt cserélődnek a nemzetiségek, ott az emberek nem együtt élnek, hanem vannak egymás mellett. Hol jól, hol rosszul. Az együttélés más fogalom kívülről, vagy (politikai értelemben) fentről nézve, és megint más, amikor az együttélés nem politikai mozzanat, hanem egyszerűen csak egy hétköznap. Persze, egyáltalán nem akartam történelmi regényt írni, nem véletlen, hogy a nemzetiségek megnevezésekor a legtöbbször olyan kifejezéseket használok, amik nehezítik a szöveg lokalizálását, így akadályozva meg ennek a kérdésnek az előtérbe kerülését. Köztük a magyar fül számára talán legnehezebben értelmezhető nemec kifejezést, ami németet takar. (Furcsa csavar a dologban, hogy a magyar nyelvben a német kifejezés ebből a szláv nemec szóból ered, ami eredetileg annyit jelent: néma, vagyis olyasvalaki, aki nem beszél érthető nyelven.) Én egy történetet akartam megírni, ami éppenséggel egy tipikus kelet-európai vegyes nemzetiségű közegben játszódik. Jasná Horka nem egy konkrét helyszín, az alakok és események fiktívek, bár persze vannak köztük olyan figurák és vannak olyan történések, amelyeknek van közük a valósághoz. (Hogy melyek, az maradjon az én titkom.) Vagyis a Nova azért nem lett a népek együttélésének rajza, mert, ahogy nekem sem, úgy a szereplőknek sem jutott ez az eszébe.

A narrátor mindvégig háttérbe húzódik a történetben. Elmondja, mit gondolnak a helyiek egy-egy történetről, legendáról, babonáról, szóbeszédről, az összes nézőpontot ismerteti, de nem kommentálja őket, nem akar igazságot osztani. Miért választottad ezt a megoldást? Mit lehet ezzel szerinted nyerni?

Részint ez a magatartás valószínűleg a nézőpontok folyamatos váltogatásából ered. Az igazságoknak mindig más és más oldala derül ki, sokszor egyes állításokat felülír a történet, másokat alátámaszt, vagy egyszerűen csak új színben tüntet fel. Így egyes történések lebegtetve vannak, nem tudni, mi az igazság, mint ahogy sokszor nem tudni a valóságban sem, lásd a nagybetűs Történelmet.  Szerettem volna, ha kicsit mindenki a saját ízlése szerint formálhatja a történetet, hogy ne legyen kész végeredmény az olvasó kezében.  A Novának több narrátora van: néha a klasszikus mindentudó, de néha az egyes szereplők, néha pletykák, néha talán én és így tovább.  Így egyértelmű, hogy összességében a szöveg nem törekszik, nem törekedhet nagy, világmegváltó kinyilvánításokra, azt hiszem, rendesen tönkre is tenné az ilyesmi.  Illetve, természetesen, ez a távolságtartó, nem ítélkező magatartás az én személyiségem lenyomata is lehet.

Az egyébként eléggé nyomasztó világot igyekszel humorral oldani a szövegben. Mivel egyszerű, falusi emberekről írsz, nyilván természetes, hogy nem intellektuális, hanem vaskosabb humorral. De mennyire volt neked könnyű a humornak ezt a válfaját művelni? Közel áll ez hozzád?

Közel, abban az értelemben, hogy a vaskosságnak is megvan a helye, amikor pedig megvan, akkor minden más mellébeszélés lenne. Így tehát, ha egy olyan karaktert kell megírni, aki az egész életét írástudatlanul a lovaival összezárva a hegyekben élte le, mint ahogy láttam is ilyen figurákat, ott nincs más út, mint a vaskosság.  A humor nem mindig feloldás, egyszerűen csak ott van néha a legbizarrabb, legborzasztóbb pillanatokban is. Nem azért, mert az emberi természet ilyen talányos, hanem, mert így adódik.

A könyvről megjelent egyik legelső kritika, Tarján Tamás írása számtalan szerzőt felsorol Mikszáth Kálmántól kezdve Bodor Ádámon át Tar Sándorig, akiknek a hatása érezhető a szövegen. Valóban számtalan szerző ujjlenyomata ott van a Nován. Volt olyan a könyvben, hogy szándékosan, tudatosan játszottál rá valamelyik elődre, vagy ez „csak úgy", ösztönösen jött? Nem félsz, hogy rád sütik majd, hogy túl erős a hatása ezeknek az alkotóknak, amitől kevéssé tud egyéni hangú lenni a kötet?

Ez a szöveg ösztönösen jött, nem járt a fejemben egy író sem. Mint az első kérdésre válaszoltam, a szövegszerkezet, a novellákból felépülő regény is véletlenül lett. Részint, mert így írta önmagát a történet apránként: sem egészében, sem fejezetenként nem terveztem túl sokat előre, általában írás közben, sokszor az utolsó mondatoknál ugrott be, mi is lesz a sztori vége.  Legtöbbször Bodor Ádámhoz hasonlítanak, de (óvatosan vallom be) róla többet tanultam a Nova megjelenése óta, mint addig összesen. Persze, olvastam tőle írásokat, de minden jó érzésem ellenére nem élt a fejemben olyan szövegélményként, ami megváltoztatja az íráshoz fűződő viszonyomat. A bodorádámozás meglepetésként ért, de ettől persze még akár igaz is lehet. Hasonló világból táplálkozhatnak szövegek hasonlóképpen. Holott azt gondolom, az övé jóval tömörebb szövegvilág. Így ezt megtisztelő hasonlatnak veszem. Mikszáth is elkerülhetetlen a helyszín, az anekdotikus elemek miatt, de egyrészt ő nem kortárs, másrészt a téma miatt is jogos, sőt, azt hiszem ezt a vonalat kicsit valószerűbbnek is tartom, nem mintha Mikszáthhoz hasonlítanám magam, de ha valahonnan mindenképpen eredeztetni kell a Novát, ha már ez a kategorizáló kényszer ennyire jellemző, akkor jómagam inkább hozzá kötném ezt a szöveget.

Gyakori a nagyon frappáns felütés és befejezés a szövegeidben. Hogy írtad ezt a tizenegy történetet? Nekiültél, és folyamatosan? Vagy pedig - én inkább így tudom elképzelni - utólag is bele-beletoldva mondatokat, sokszor szétszálazva a novellákat?

Részben már megválaszoltam. Nem egyben írtam, összevissza. Ez a végleges kézirat elkészítésénél, majd a szerkesztésnél ütött vissza leginkább. Megkeresni a szálakat, ki, kinek a kije, hogy áll kapcsolatban a többiekkel, milyen időben élhettek együtt, élhettek-e akkor egyáltalán. Rengeteg szálat kellett folyamatosan fejben tartani. Ha mondjuk kétszer ekkora lett volna a szöveg, nem is tudom, sikerült-e volna. Ez persze azért is van, mert első kötetről van szó. Mivel a fejezeteket úgy akartam megírni, hogy önálló novellákként is olvashatók legyenek, fontos volt, hogy kerek történeteket adjanak ki. Magamból kiindulva pedig egyszerűen szeretem, ha egy szöveg már az első mondatnál kíváncsivá tesz, mi lesz majd a vége. Nálam ez egyszerű, valószínűleg nem is egyedi trükk: a kezdőmondatok gyakran lelövik a poént, előre elmesélik a fejezet végkifejletét, persze csak részben. Ezután már az a kérdés, milyen út vezet odáig, és hogy tényleg úgy lesz-e, vagy a történet csak megtéveszt minket már az elején.

Verseket is publikálsz. Ezekből mikor lesz kötet? Min dolgozol jelenleg?

Igen, eredetileg versekkel indultam. Nem tudom, mi lesz most ebből. Van egy kötetre való versem, mégsem érzem, hogy kötetet kellene kiadnom, persze lehet, remélem, ez majd változni fog idővel. Azt hiszem nem az én verseimnek áll most a világ, vagy egyszerűen csak rossz verseket írok. Rímelgetek, hasonlítgatok, hosszasan leírok, ez meg mintha mostanság kevésbé érdekelné a szakmát. A szakmán kívül meg a költészet, nos, azt gondolom, nemigen érdekel úgy istenigazán senkit. Most inkább a próza foglalkoztat, egy regényen dolgozom már egy ideje, vagyis egy regény kapcsán kutatgatok. Ez más lesz, mint a Nova. A Novánál fogalmam sem volt, mit írok és hogy mi lesz a vége. Ez az új szöveg fejben már kész is van az elejétől a végéig, csak neki kellene lassan látni, viszont rengeteg utánajárás és kutatómunka lesz vele.