Szilágyi András
Felhő-széken
(Elhangzott a Békés Megyei Jókai Színházban 2007. április 4-én, a Ma lenne 59 éves Gubis Mihály című rendezvényen)

  Egy hősi halottra, a tragikusan elhunyt képzőművész barátunkra, Gubis Mihályra emlékezünk ötvenkilencedik születésnapján. Nem harctéren, nem fegyver által esett el, hanem az önzetlen alkotói segítség egy nyelvet beszélő nemzetközi művészet-terepén. Mint ismert, egy kínai alkotó elkészült női bálványszobrát segített felrakni a teherautóra a németországi Mundelsheimben lévő nemzetközi művésztelepen. A megbillenő szobrot a testével próbálta megtartani, megvédeni. Valósággal átölelte. De hirtelen rádőlt, és átdöfte a Gubis Mihály szívét. Engedjék, engedjétek meg, hogy műveinek hátterében a tragikusan lezárt életpályáját röviden áttekintve, de a lényegét kiemelve emlékezzek róla.
  Gubis Mihály 1948. április 4-én született Békéscsabán. A sors elrendelésének látszik, hogy a betűtestek ihletet adó környezete, valamint személyiségének nyitott, szenvedélyes természete a képzőművészet iránt valódi tehetséget rejtett. Gubis Mihály vizuális alapképzése elsősorban a békéscsabai nyomdaipar és tipográfiai hagyományaira épült. Ifjú korában, a városban már akkor legendás hírű pedagógus, Mokos József képzőművészeti szabadiskoláját látogatta. A középfokú iskolai évek után, 1967 és 1968 nyarán a Fodor József és Hézső Ferenc által irányított Mártélyi Művésztelepen dolgozott. 1969–1970-ben már a budapesti Gutenberg-és Vasas-szakkörök tagja, ahol tanára az a Xantus Gyula volt, aki a Képzőművészeti Főiskolán is tanított. A felemlegetett betűemlékek azonban nem mentegetőzések, nem megértést kérő igazolások arra vonatkozóan, hogy a bemutatott alkotó számára már nem a formális intézményi keretek nyújtották a felsőfokú továbbképzést, hanem kivételesen érzékeny ösztöneivel maga választotta mestereit. Pályakezdése összefonódott az individuális szabadság és az önkifejezésben rejlő lehetőség szüntelen keresésével. A Kelet-Európában fekvő Békéscsaba a hatvanas-hetvenes évek történetében olyan kommunista ideológiával terhelt kisváros volt, amelynek léghiányos szellemi levegője nem csupán akadályozta, hanem tiltotta az avantgárd protestálást, a szabad életvitelt is felvállaló művészi formákat. Ezért Gubis művészetét sem lehet csupán az ábrázolt tárgyból meghatározni, hiszen ereje az ember és alkotás elválaszthatatlan, szerves kapcsolatában van.
  A tragikusan lezárt életpálya művészettörténeti gyökerei a grafikai vonalhoz, a geometria síkformáihoz vezetnek vissza bennünket, hiszen az egykori nyomdai szedő és tördelő „tegnapelőtt” még maga rakhatta, építhette fémbetűkből a szavakat, de az ólombetűs kiszedés túlhaladásával már a sorokból az oldalakat is! Tulajdonképpen már ekkor konstruált és komponált. Gubis Mihály kialakuló művészetének éppen az a titka és esztétikai gyönyörűsége, hogy gyakran kész elemekből, szigorúan kötött alkotórészekből kellett megteremtenie, megkonstruálnia saját képi világát. Alkotó sorsának nehézségi ereje mindig vissza-visszahúzza Békéscsabára, de folyamatosan keresi az eltávolodás lehetőségét is. Díszletfestőként és kellékesként a békéscsabai Jókai Színházban dolgozik, majd a Magyar Hirdető és Mezőgép Vállalat reklámgrafikusa. Szinte eleve elrendelt eseménynek tűnik, hogy saját alkotói fantáziavilágából – a Budapesti Műhely alkotócsoport 1976-ban Békéscsabán megrendezett kiállításának hatására – a betűképek lépték- és arányrendszerét hívja elő.
  A fentiek alapján számára ez egyszerre volt régi és új választás. Régi, hiszen ismerte a tipográfia alapjait, egyben új is, mert nem csupán a Bauhaus funkcionális esztétikai programjával, hanem Moholy-Nagy László művészetével is megismerkedett. A geometrikus-konstruktivista szemléletben alkotó Budapesti Műhely közvetlen előképe és példája nyomán 1976-ban létrehozta fiatal alkotótársaival, Ignácz Annával, Lonovics Lászlóval és Trombitás Tamással a Békéscsabai Műhely elnevezésű alkotócsoportot. Még ebben az évben bekapcsolódott a majd másfél évtizeden keresztül működő Békéscsabai Grafikai Művésztelep munkájába, és a szokásosan a Munkácsy Mihály Múzeumban megrendezett Országos Alkalmazott Grafikai Biennálénak is rendszeres kiállítója volt. Az előbbi részeként 1977-ben Fajó János konstruktív szemléletű „multiplikációs” programjában is részt vett. Szitatechnikával, számozott példányokban konstruktív szemléletű grafikai nyomatokat készített, de festményeket, és nem utolsó sorban hajlított alumíniumplasztikákat is. Különbözése – már a nyolcvanas évek elején – az avantgárd konceptuális formái felé vezetett. Ez a szemléleti változás már nem a szocialista „puha diktatúra” konszolidációjában, hanem a hivatalos művészettel szemben álló ellenkultúra etikai helytállásban teljesedett ki. Ennek alkotói újdonsága, hogy a kiterített vonalhálók logikai célszerűsége költőivé, „hullámtermészetűvé” vált, mintha a vonal egy ismeretelméleti fogalmi háló átváltozása volna.
  A keletkezés formáját őrző vizuális jel redukciója felé fordul, amelyben a teremtő gesztusok az emberi létezés eredete, archaizmusa sejlik fel. Ezt jelzi a sávrendszerek visszahajló, visszapöndörödő szalagképe, amely már az ikon-jellegű ábrázolás eredetéhez és minimalizálásához vezeti őt vissza. Az ikonkép a benne keletkező szenvedélyek hatására képikonná válik. A kettős kereszt formája mögül pedig az élő emberi test, majd az azt helyettesítő „ember-idol” képi metaforája tűnik fel. Ez a nyitott (bővíthető), hálós szerkezetű vonatkoztatási jelrendszer az, ami az emberi lét és a saját élete mögött is rejtőzik. Pontosabban az ezt kifejező hiány már-már filozófiai fogalom-állítássá válik vizuális szellemterében, amely elvezett bennünket a képi kultúra mágikus-mitológiai rétegeihez.
  A föld-, illetve terepművészeti akcióktól (land-art) egészen a performanszig olyan műtárgystátusokat keres és alkalmaz, amit a vizuális kifejezés eszközeinek tudatos elszegényítésére épít. A képzőművészetben eddig idegen – Perneczky Géza szóhasználatával – „istállószagú” fa- és fémtárgyakat (ready made) is beépít a műveibe (ajtó, szék, kasza, fa, vas, műanyag), sőt az alkotás során hegeszt, köszörül, csiszol, fűrészel, ácsol is. Meghatározóvá válik életműve alakulásában, hogy 1984-ben csatlakozik a szentendrei Vajda Lajos Stúdióhoz, azóta szobraival, grafikáival, festményeivel és képtárgyaival a csoport kiállításainak állandó résztvevője.
  Gubisnál végigkövethetjük a több műfajú formaképzés mögötti szellemi nyitottságot, de a belső történések, ösztönös mozgások töredékességét, szakadozottságát is. Fokozatosan kialakítja a tíz alapelemre leegyszerűsített rendszerét (vonal, háló, kereszt és annak kontúrja, zászló, kocsi vagy szekér, kabát, sátor, bot vagy bunkó, torony vagy obeliszk, szék), valamint ezek metaforikus jelképrendszerét. Egészében a hagyományos képi-jel (jelkép) képzettársításainak, metaforáinak felülvizsgálatáról, illetve jelentéseinek kitágításáról van szó. Pontosabban jelkép-traszformációkról.
  A rendszerváltozás után új élet- és kifejezési lehetőség után kutat. A helyi MASE BÁT képzőművészeti egyesület akcióinak keretében már a helyi művészeti élet küzdelmei, felszabadító, de megcsalatott illúziója sejlik fel. Őt idézem: „engem itthon sosem fogadtak be, de ide tartozom, őseim is itt éltek.” Némi rezignáltsággal teszem hozzá, hogy ez a város hivatalos szellemi ereje nem tudja, nem tudta megbecsülni saját értékeit. Szomorú, de még posztumusz sem kapta, kaphatta meg a Békéscsaba város kultúrájáért elismerést.
  A Hernád völgyében elterülő Fony nevű településen megszervezi a Kertalja Művésztelepet, majd új esztétikai program igézetében létrehozzák a Patak elnevezésű alkotócsoportot is. Kísérletet tesz az otthon, az élet és a művészet organikus egységének újjáteremtésére. A program szerint a művészet – még a 20x20 cm-es képméretbe sűrített művek is – közösséget teremtő és annak tagjait felemelő erővé válhat egy kis falu életében is. E közösségi érzékenység pecsétjével hitelesített személyesség és léthiány jelenik meg a ciklusba szervezett szék szimbólumában is. Gubis Mihály korunk kiürült jelképeit nem csupán a közösségi képi-jel motívumaival, hanem személyesen átélt élményeivel is hitelesíti, amelyben még a saját székhez kötött gyermekének elvesztése miatt érzett fájdalom döbbent némasága is benne van. Így a saját sorsához elválaszthatatlanul kötődő szobor-székek a világ egészét behálózva váltak volna „egynyelvenbeszélő” konceptuális állítássá. Gubis ugyanis az öt földrészen és a Föld két pólusán egy-egy tájba illesztett székszobrot kívánt felállítani. Ha terveihez képest részlegesen is, de a még életében Magyarországon, Kazahsztánban és Erdélyben felállított székplasztikái a különböző kultúrákat esztétikai minőségükkel és költői metafizikai erejükkel kötik össze. Szándéka szerint így minden kultúra megtalálhatja saját arcát, miközben alkotójuk már örök idők távolából, Felhőszéken ülve néz le ránk!

Kapcsolódó:

A képzőművészeti rovat  legfirssebb írásai

Veszprémi Nóra: Paál László kiállítása (megnyitó)
Kiss-Szemán Zsófia: Képek és fogalmak

Főlap